Békés Megyei Hírlap, 1998. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-29-30 / 202. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Riport Egy orosházi fiatalemberről, aki elnyerte Az Év Diákrádiósa címet Festészet Interjú Marosvári György festőművésszel a Gyulai Nyári Művésztelep múltjáról és jövőjéről 6 Interjú Beszélgetés Eperjes Károly színművésszel vallásról, szín házról és a hit erejéről 7 Mostar, a frontváros A tengerparti szállodában a portás némi értetlenséggel néz ránk, amikor arról kérdezzük, látogatható-e Mostar? „Miért ne?” — mered ránk csodálkozva. Aztán amikor a háborús körülményekre utalunk, elmosolyodik. — Béke van, uram, béke! Menjenek nyugodtan, nincs mitől tartaniuk — nyugtat meg bennünket. A romantikus boszniai Mostar mintegy hatvan kilométerre fekszik az Adriától. A várost sok szép török kori műemléke között is a Neretván átívelő karcsú Öreg híd tette igazán ismertté és keresetté. S utóbb persze hírhedtté is. A világ — de egész Európa bizonyosan — megdöbbent, amikor a több mint ötszáz éves híd a mélybe zuhant. Pár éve, a boszniai háború idején aknatalálat érte — a vak gyűlölet a világörökség mostari gyöngyszemét sem kímélte. A parton csonkán mered a semmibe az 1566 és 1575 között, a törökök által épített kőhíd parti pillére — tőle pár méterre fahidat ácsoltak össze a magyarok A szerző FELVÉTELE A határon, ahol Horvátország és Bosznia-Hercegovina találkozik, Rejtő Jenő-i a hangulat. Mindössze egy bódé áll az egyik oldalon is, a másikon is. Alig pár személykocsi sorakozik a határ két oldalán. Inkább teherautók jönnek-men- nek, viszik az építőanyagot, az élelmiszert, egyéb árut Boszniába. Szarajevónak Horvátország a fő támasza. A háborúban volt amikor szemben álltak, most békességben élnek egymás mellett. A határőrök végiglapozzák az útleveleket, aztán továbbot intenek. A határon túl, már Boszniában szétlőtt házak, lerombolt falvak, gránát-tépte csupasz falak között autózunk. Van ahol építkeznek, igyekeznek eltüntetni a háború okozta sebeket, másutt viszont csak ülnek a széljárta romos falak között és merengenek a semmibe, jobb esetben kávét szürcsölgetnek. Arrébb egész falu alszik romjaiba temetkezve. Sehol egy jószág, sehol egy lélek. Elmenekültek, vagy odavesztek valamennyien. Az úton SFOR-járművek. A nagyobb bekötőutaknál páncélozott autók, rajtuk géppuska mögött állig felfegyverzett, acélsisakos, terepruhás katonák. Többségük spanyol. Errefelé ők teljesítenek szolgálatot. Ha a család nőtagjain múlna, visszafordulnánk. Úgy látják, minden pillanatban lőhetnek. Kétségtelen, a béke törékenynek látszik, de a félelmetes katonai erő egyelőre képes féken tartani az indulatokat. Mostarban döbbenetes látvány fogad bennünket. A város — amelyet százezren laktak a háború előtt, vegyesen horvátok és bosnyákok, meg persze szerbek is — most romokban hever. Nem tudunk tájékozódni, fogalmunk sincs, mi merre van. A városközpontban hagyjuk az autónkat — az egyetlen külföldit — és gyalog indulunk az óváros felé. Francia katonák igazítanak útba bennünket: — Menjenek csak tovább, egyenesen, arrafelé megtalálják az Öreg hidat. Pontosabban a két partot, amelyek között a híd feszült. Ráfordulunk a hídra vezető sikátorra. A romos házak között fürkésszük a híd lehetséges helyét. Aztán hirtelen elénk tárul — a fahíd. Az Öreg híd, a Stara Cuprija helyére — csonkjaitól pár méterre — ácsolták össze. Oldalán tábla, rajta kék betűkkel: HÍDÉPÍTŐ. — Ezt a mieink csinálták — húzzuk ki magunkat. De katonáinknak — akik az Öreg hidat újjáépítik — nyoma sincs. Csak a híd maga, meg a Neretva partján sorakozó hatalmas kőtömbök — a lerobbantott híd darabjai — árulkodnak ittlétükről. Felsétálunk a fahídra. A 20 méteres mélység éppoly félelmetes, mint 15 éve, amikor legutóbb itt jártunk, s az akkor még ép Öreg hídról lenéztünk a Neretvára. A látvány persze más. Szomorú és félelmetes. Hogy megtörténhetett, s bármikor újra történhet. A két parton csonkán merednek a semmibe az 1566 és 1575 között, a törökök által épített kőhíd parti pillérei. A túlparton keressük az egykori török őrházból kialakított kávézót, ahol huszonnégy éve elkortyolgattunk egy csésze forró feketét, hígat és zaccosat, szóval igazi törököset. A hangulat kedvéért. A kávézót nem találjuk. Nincs. Lerombolták, szétlőtték. Felismerhetetlen a sok rom között. Arrább, a sikátorokban azért főznek kávét, nyíltak kávéházak és hangulatos éttermek is. Vendég is akad, persze nem sok. Az egykor virágzó bazársor — ha foghíjasán is — újra él. Árulnak már az opandzsiják, a papucsosok és a kujundzsik is, a rézművesek. De nem olyan hangosak és erőszakosak, nem szólítják le a bámész turistákat, mint korábban. Mintha lelkűket még mindig fogva tartaná a háború emléke. Az egykor Narodne Revolucija nevet viselő széles, modem sugárútra kanyarodva aztán mindent megértünk. A tízemeletes lakóházak golyólyuggatta falakkal, rogyadozva dacolnak az idővel. Egyik-másik lakásba visszaköltöztek, az ideiglenesen beékelt ablak mögött ruhák száradnak. Tovább haladva, négyemeletes kísértetházak mellett megyünk el. A lakások kiégtek, a lépcsőházak beomoltak, a törmelékek alatt jól felismerhetően edények, matracok, gyermekjátékok, a mindennapi élet rekvizitumai lapulnak. Az egyik házsor egyik lakását rendbe hozták, az utcára kirakatüveget raktak. Daewoo- autószalon működik mögötte. Amerre nézünk, rom mindenütt. A sarkon az egykori, többemeletes banképületnek csak vasbeton váza áll. Falat, ajtót, ablakot felesleges keresnünk rajta. A ház mellett, amelynek felső szintjein lakások voltak, most spanyol SFOR-katonák vigyázzák a rendet. A kolosszus-csontváz alatt öt férfi múlatja az időt. Egyikük odajön, horvát pénzt, kunát, márkát, egy szál cigarettát, bármit kér, amivel gazdagabb lehet. Brkic Arif 45 éves, de legalább hatvannak néz ki. A bankpalotában lakott, a felesége ott halt meg a házban, egy gránát ölte meg álmában. Brkic Ariinak semmije sem maradt. Földönfutó lett több ezer társával együtt egy valaha virágzó, hangulatos városban, Mostarban. Ahol az SFOR-fegyverek árnyékában, mint a gyertya fénye, pislákol a remény, hogy hátha sikerül megőrizni a törékeny békét és újjáépíteni az Öreg híd városát. Hátha... Á. Z. : i ■ Uj TÜLEKEDÉS A KONDÉRNÁL A jelek szerint az élet új és új meglepetésekkel szolgál. Kezdődött Simicskával, akiről Kupa Mihály azt nyilatkozta, hogy Simicska nevű gazdasági szakembert nem ismer. Különben Simicskát, az új APEH-elnököt se kell félteni, mert a tehenészettel (is) foglalkozó Kupa Mihály- ról visszanyilatkozta, hogy ő meg ilyen nevű tehenészeti szakembert nem ismer. Csak hát — s ebben igaza van Kupának — ő a saját zsebére tehenészkedik, a Simicska viszont a miénkre tanulja a szakmát. De hagyjuk Simicskát, hiszen vele a sor csak elkezdődött. Folytatódott az államtitkárok leváltásával, az ÁPV Rt., majd az állami nagyvállalatok megtisztításával. Az MDF egykori nagytakarítása ehhez képest gyenge kis portörölgetésnek tűnik. Abban azért egyetértek a kormánnyal, hogy a bizalmi (más néven politikai) beosztásokba bizalmi emberek kellenek. Csak az a kérdés, melyik beosztás a bizalmi és melyik csak attól az, hogy a bizalmasoknak szükségük van a vele járó magas fizetésre. Ha tagadnánk az utóbbit, akkor el kellene fogadnunk, hogy a Malév elnöklése és igazgatása is politikai kérdés, hiszen ott is hullanak a fejek. Mintha a repülők csak keletre mennének, s csak szabad- demokratákat meg szocialistákat reptetnének, ami ugye tarthatatlan, ezért új koncepció és új vezérstáb kell. A söprögetésnek mindig rossz üzenete van. Az volt az Antall-kormány idején, a Hom-kormány és most, az Or- bán-kormány idején is. A leváltásokból ugyanis nem az következik, hogy az alkalmatlan vezetőket eltávolítják, s helyükbe hozzáértőket ültetnek, hanem hogy hatalmi eszközzel olyan vezető garnitúrát hoznak létre, amely feltétel nélküli kiszolgálója az épp uralmon lévőknek. Nem csak erkölcsileg, hanem gazdaságilag is. (Ahogy az utca embere mondja: hogy ők is „megszedhessék” magukat. Mellesleg igazuk van, „ezek” nyolcéven át csak ácsingóztak a finom falatokra, miközben mellettük két garnitúra már jóllakott.) A jóllakáson túl: szeretnék végre olyan országban élni, ahol mindenki előtt ismert, mely beosztások a politikaiak. S amelyek nem azok, ott csak szigorú szakmai követelmények alapján jöhessenek-mehessenek a vezetők. Az ország, a kondér közelébe se férő többség érdekében. Árpási Zoltán Füzesgyarmat, 1924. Egy képeslap abból az időből, amikor az unitárius templom előtti tér még századeleji hangulatot árasztott. A lapot Laci küldte Nagy Editkének, s rajta kellemes húsvéti ünnepeket kívánt a nagys. úrleánynak, Margit néninek és a tanár úrnak
