Békés Megyei Hírlap, 1998. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-22-23 / 196. szám
SZŰKEBB SZÜLŐHAZÁNK H ■■ • • ■ WW ■ Soha nem szabad feladni! Erzsébettel egy nagy társaságban találkoztam. A 38 éves asszony mellettem ült, s ahogyan az Ilyenkor lenni szokott, félórás tapogatózó beszélgetés után egyre személyesebb témába merültünk. Kiderült — többek között —, hogy az asszonynak egy súlyos kórtól, a pánikbetegségtől sikerült megszabadulnia. — Semmi bajom nem volt 30 éves koromig — sóhajt nagyot a szép arcú asszony. — Hitem szerint jó házasságban éltem építész férjemmel és egy szem fiunkkal. Könyvelőként dolgoztam, s munka után — mint sokan mások — elláttam a háztartást, de kínosan vigyáztam arra, hogy legyen időm a férjemre, gyerekemre is, Laci, a párom sokat dolgozott. Hetente kétszer, háromszor vidékre járt, ott akadt munkája. Tíz évi házasság után is imádtam, s minden jel arra mutatott, ő is így érez irántam. Soha nem feledkezett el a születés- és névnapomról. A 30. születésnapom megünneplésére nagy társaságot hívtunk. A hangulat a tetőfokán volt, amikor éreztem, valami baj van. Hirtelen elzsibbadt a jobb karom, és nem éreztem a szájamat, érzéketlen lett az arcom. Nem ragozom. Agy- érgörcsöt kaptam. Hetekig feküdtem a kórházban. Laci kezdetben sűrűn járogatott meglátogatni. Aztán nyilván belegondolt, nem fogja egy nyomorék, beteg asszonnyal leélni az életét. A jobb kezemet nem tudtam mozgatni... csoszogva jártam. Sok heti rehabilitációs kezelés után is húztam még a lábam, a kezem nem mozgott jól, de legalább már hazamehettem. Félember lett belőlem. Laci ekkor a hét nagyobb részét vidéken töltötte. Nem is tudom, mi történik velem, ha nincs az anyám. A 31. születésnapomra Laci még egy hatalmas csokor sárga rózsát hozott. Azon a napon megkímélt a fájdalmas közléssel. Csak másnap mondta el, hogy elköltözik. Élni szeretne — így fogalmazott. Teniszezni, úszni, síelni. Mintha mellettem nem tehette volna. Egy világ omlott össze bennem. Amit addig a gyógyulásomban elértünk, teljesen összeomlott. Romlott az állapotom, s annyira padlóra kerültem testileg-lelkileg, hogy ettől kezdve hosszú hetekig nem léptem ki az utcára. Bepánikoltam. Órákig zokogtam, senkit nem tűrtem meg magam mellett. Elzavartam az anyámat, a fiamnak meg azt mondtam — bár közben majd megszakadt a szívem — , hogy jobb lesz neki az apja mellett. Mindenkit gyűlöltem. Szegény, jó anyám sokat nyelt, s próbálta bennem tartani a lelket. Eleinte szidta Lacit, aztán látta, semmire sem megy vele. Naponta üvöltöttem, hagyjon békén, meg akarok halni. S akkor valóban úgy éreztem, semmi értelme az életemnek. Már fél éve, hogy Laci elhagyott, amikor történt valami, ami merőben megváltoztatta az életemet. Egy részeg autós elütötte a kerékpárján közlekedő fiamat, kis Lacit. Egy hétig feküdt kómában. Az orvosok semmi jóval nem biztattak. Eltört a lába, két bordája, s a koponyacsontja. Ekkor tértem észhez. Ha magammal törődöm, végképp egyedül maradok. Lelkiisme- ret-furdalásom lett, amiért Lacikát elzavartam magamtól. Úgy éreztem, én vagyok a felelős a balesetéért. Felkerestem egy természetgyógyászt, akinek minden utasítását betartva kezdtem élni. Vegetáriánus lettem, odafigyeltem a légzésemre, az életmódomra. Naponta négy-ötórás jógagyakorlatokat végeztem. Meg akartam gyógyulni. Még mindig pánikba estem, amikor anyámmal a kórházba mentünk Lacikához, de ahogy a gyerekem lett első a gondolataimban, az életemben, úgy múlt el, és vesztette jelentőségét ez a betegségem. Akartam, hogy a fiam éljen. Semmi más nem számított. Napi nyolc-tíz órát ültünk mellette, beszéltünk hozzá... Egy hét után az orvosok azt mondták, van remény, hogy életben marad. Azóta hála istennek, Lacika meggyógyult, velem él. Középiskolás, és remekül tanul, jól sportol. Nem tudom, mennyire tanulságos az életem. Ha akarod, mások okulására, írd meg ezt a történetet. Soha nem szabad feladni. Hiszen ha történik is velünk tragédia, annál nagyobb nem lehet, hogy elveszíthetjük azt, akit a világon legjobban szeretünk: a gyerekünket. Béla Vali Tárgyak és emlékek varázsában A házi- és kézimunka szeretetét az „édestől” tanulta Családi portrék, bibliák, festett tányérok, aratási korsó, üveggyűjtemény, lakkozott szőlőtőke, rokka, búboskemence, a régi otthon, a család és az „édes” iránti szeretet emlékei, illetve a hétköznapok megannyi kincsei sorakoznak a medgyesegyházi Sajben Mária lakásának falain, könyvespolcain, vagy mondhatnánk azt Is, hogy a ház minden szegletében. Mária egyetlen hobbija ugyanis az emlékeihez fűződő tárgyak gyűjtése. Nem drága holmik ezek, nem a gazdagság csecsebecséi, csupán az élethez, a természethez való kötődés megannyi jelképei. Az előtérben varrott madárképek, rákot, túzokot formázó lakkozott faág, egy racka kos szaruja,, az asztalon horgolt terítő, rajta kis doboz áll. Az egyik szobában a falakon körbefutó, barnára festett széles girlandon régi tányérok sorakoznak, míg a másikban egy múzeumba illő vetett ágy. — A hagyományt őrző magas ágy családi emlék — mondta Mária —, hisz’ a férjhezmenetel- kör ez volt az úgynevezett „tiszta szoba” tartozéka. A párnák, az ágyterítő csipkéit édesanyám horgolta. Van egy másik régi fekhelyem is, amelyen a bátyám, nővérem aludt. Tulajdonképpen az ágy egyfajta szimbólum volt a kiházasítás- kor. A násznép ekkor látta, kinek milyen tömött derékalja, párnája van. Abban az időben a szalmazsákot, a lepedőt, a párnahuzatot is a lányok, asszonyok szőtték. Alul volt a szalmával, csuhával tömött zsák, amelyre vékony, tollal bélelt derékaljat tettek. A szegényeknél a tolipárna és a dunna jelentette télen a fűtött szobát. Az ünnepi díszpárnákhoz csipkés lepedő társult, hétköznap egyszerűbb vásznat használtát. A tollat Luca napján a fosztókában tépték, ami szimbóluma volt a bezártság szétfosztásának, illetve — emlékezett Mária — hitték, hogy így több tojást ad a baromfi. — Szegény család voltunk, a szüleim halála után a vagyon helyett a szép hímzett motívum, az emlék maradt, ami az „édes” munkáját idézi. Tőle tanultam a házi- és kézimunka szeretetét, az aprólékos foglalatosságot. A családban belénk ivódott: amink van, azt nagyon meg kell becsülni. A ház asszonyának másik kedvence a paraszti életformához kötődő tányérgyűjtemény, amelynek nagyrésze szintén nagymamái, anyai örökség. — Gyerekkoromban a kígyósi tanyákon éltem, ahol a tisztaszoba két ablaka közötti falrészre tükröt, föléje félkörben pedig tányérokat akasztottak. Egyik büszkeségem a tányérra festett 12 hónap, amely szintén szülői örökség. A díszített tányérokon a minták ugyanúgy égetéssel készültek, mint a kalocsai vagy herendi dísztárgyakon. Néhányat kaptam, cseréltem, de legtöbbet vásároltam, és bár takarításkor több a gond velük, de közöttük elgyönyörködöm: a régi mesterek is tudtak szépet alkotni. Érdekesség, hogy csak mélytányért használtak: hétköznap egyszerű majolikát, és a díszes porcelánt csak a családi eseményeken vették elő. A minták közt a legjellemzőbbek a rózsa különböző formái, az ibolya, a tulipán, a kéknefelejcs, a szegfű és a liliom, amelyeket változatos szépségükben örökítettek meg. Szeretem a történelmet, a konyhai eszközökben is látom, ami a kor étkezéssel kapcsolatos kultúráját tükrözi. Van többféle kancsóm, festményem, könyvem, egy eredeti vasutaslámpám és még nagyon sokféle tárgyam. Míg mások szalvétát, gyufacímkét, pénzérmét gyűjtenek, én mindazt elteszem, ami a hétköznapi élethez köt. A nyugdíj előtti évtizedekben külföldön is sokfelé eljutottam, de soha nem a drága holmik után szaladgáltam, hanem mindig az vezérelt: hozzak valami jellegzetes emléket, amely tartósan idézi a helyet, ahol jártam. így történt például, hogy egy szovjet utamon mindössze két pléh csészét vettem, amiből ma is szívesen iszogatom a kávét. Remélem, még sokáig hódolhatok a magam egyszerű, hétköznapi szenvedélyének. Halasi Mária Kockás történetek Óh, azok az apai örömök Mindig nagy esemény egy kis jövevény érkezése. Hát még, ha első gyerek. Az örömapa meg is adja a módját az ünneplésnek. A végén az olvasó találgathatja, kinek volt nehezebb napja, az édesanyának vagy az édesapának. — Egy szép tavaszi délelőttön, amikor öröm volt az élet, a kórházhoz kértek egy taxit. Én voltam a soros, hát én mentem. Sugárzó arccal egy fiatal srác várt rám. Azzal kezdte, hogy megölelt, majd szinte kiabálva mondta, kislánya született. Mi lesz a neve, kérdeztem, mert ilyenkor az ember már csak efféléket kérdez. Még nem döntötték el teljesen. A feleségét Margitnak hívják, szép név ez is, de a gyereknek nem ez lesz a neve. Sokat beszélgettek erről, olyan név kell, ami mindenkinek tetszik a családban, és ez a Nikolett lesz. Hova lesz az új, kérdeztem. Bevásárolni megyünk, mert a feleségének sok dologra van szüksége, ilyenkor ez érthető is. Melyik bolthoz álljak? — kérdeztem. Először az apósomhoz megyünk, el kell vinni neki is a jó hírt. Jaminai címre mentem ki. A srác csak néhány percig volt a házban. Egy idős bácsi kísérte ki pálinkás üveggel a kezében. Mielőtt még beszállt volna mellém, még egy pohárral ivott az újszülött tiszteletére. Engem is kínáltak, de mondanom sem kell, nem fogadhattam el. Amikor elindultam, a srácnak eszébe jutott, hogy errefelé lakik két haverja is. Természetesen megálltunk az ő lakásuk előtt is. Mindkét helyen egy félórát volt bent a srác. Mire visszajött, és beült mellém, a kocsiban olyan szilvapá- linkaszag volt, hogy szóltam neki, ő is engedje le az ablakot a saját oldalán. Ettől a töménytől — jelentette ki — csak még jobban megszomjaztam. Ha egy kocsma mellett mentünk el — és én nem először tűnődhettem el, mennyi kocsma van ebben a városban — természetesen meg kellett állni. Utasom ekkor már csak sört ivott. Persze útba ejtettünk néhány patikát és élelmiszerboltot is. Ezekben gyorsan végeztünk, mert itt a srác nem időzött annyit. Hova megyünk, kérdeztem, amikor úgy gondoltam, hogy már elég mennyiségű csomagot (is) beszerzett. Mondott egy címet, és nem sokára a lakása előtt álltunk. Fizetni akart, de ekkor megkérdeztem, hát nem a kórházhoz megyünk vissza? Erre hatalmasat csapott a homlokára, tényleg ő ezt el is felejtette. Mire a kórház előtt kiszállt a kocsimból, már alig bírt járni. Azóta is eszembe jut, szegény felesége, hogy örülhetett neki. Pánics Szabó Ferenc Vélemények Telefonon megkérdeztük olvasóinkat, hogy mi a véleményük az amerikai elnök félrelépéséről? Krizsán Andrásné, 51 éves, békéscsabai nyugdíjas: — Hülyeségnek tartom ezt a hercehurcát, és szerintem nem kellene vele foglalkozni. Egy komoly államférfit nem szabadna ilyen gyerekes „haragszomrád”-nak kitenni a világ előtt. Politikailag mellékes a dolog, és egyébként is a magánügye. Horváth Ferencné, 37 éves, békéscsabai könyvelő: — Az amerikai elnököt, aki jó politikus és jó gazdasági helyzetet teremtett, nem szabadna kiszolgáltatnia ilyen ügy miatt. Nem tartozik a nagyközönség elé. Vajon a hölgynek miért csak öt év múlva jutott eszébe a vádaskodás? Fülöp Elekné, 45 éves, gyomaendrődi ügyvezető: — Túlságosan nagy port vertek fel az eset körül, amivel nem értek egyet. Az ország politikai helyzetét biztosan nem befolyásolják az elnök női kapcsolatai. Ha nálunk, vagy bárhol a világon előfordul hasonló, nincs értelme vele foglalkozni. Földi Lajos, 41 éves, mezőkovácsházi üzemmérnök: — Nem kellene ilyen komolyan venni a dolgot, és nem volt szép a hölgytől, hogy ország-világ előtt kiteregette az elnök magánügyeit. Ez nem nyilvánosságra való téma. Az pedig külön gyanússá teszi, hogy túl nagy a felhajtás körülötte. H. M. Mámor és málnaszörp A kérdésre, hogy mi a legnagyobb ellensége az édesszájúaknak, eddig kapásból vágtuk rá: a fürdőszobamérleg. Ki gondolta volna, hogy a krémesek híveinek nem elsősorban a fölös kilóktól kell tartani, sokkal inkább attól, hogy az alkohol rabjai lesznek. Legalább is egy észak-karolinai kísérlet alapján a kutatók azt állítják: akik szeretik az édességet, könnyebben válnak alkoholistává, mint azok, akik a sós ételeket kedvelik. A kísérlet arra is rámutat, az iszákosok a józan életű- eknél gyakrabban nyúlnak a szörpös- és az üdítősüveg után, több csokoládét és cukrot fogyasztanak. A fenti következtetésekből kiindulva, hazánkban, ahol az alkoholisták száma egyes becslések szerint meghaladja a nyolcszázezret, még belegondolni is sok, összesen hány hektoliter málnaszörp csúszik le a kortyondiak torkán. Azt azonban tudni, Magyarországon évente az egy lakosra jutó átlagos fogyasztás borból 27, sörből 75, égetett szeszes italokból ■ 6,8 liter. Az alkoholizmus okát ódivatúan a lelki bajokban, személyes tragédiákban, össznépi pesszimizmusunkban keressük. Azért a kutatók édességelméletét se vessük el egészen. Végtére is, savanyú képpel is lehet falni az édességet, és vedelni az alkohoü. De ez már legyen egy újabb kísérlet témája... - r— ■ A férjhezmeneteikor az úgynevezett „tiszta szoba” része volt a magas ágy. A párnák, az ágyterítő csipkéit Mária édesanyja horgolta
