Békés Megyei Hírlap, 1998. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-15-16 / 191. szám
12 HÉTVÉGI MAGAZIN 1998. augusztus 15-16., szombat-vasárnap Verselő A héten lapunk munkatársa, Képíró Erzsébet választotta ki kedvenc versét: Cigány barátnőm édesanyja putriban élt és soha nem tanult meg ími-olvasni. Mégis tudom, büszke lenne négydiplomás lányára, aki a Magyar Rádió egyik műsorvezetője lett és megkapta a Tolerancia díjat. Amikor péntekenként délelőtt tizenegytől a Cigányfélórát hallgatom a Kossuth adón, vele vagyok és átélem a megelevenedő sorsokat. Ez az Illyés Gyula- vers az általa összeállított, cigány tárgyú írásokból álló kötetet gazdagítja. Cigánytemető Mikor voltunk elmenőben, rigó szólt a temetőben, aztán — akár duhaj hangra hogyha belevág a banda — százezernyi, milliónyi tücsök kezdett hegedülni, húr sikongott, flóta zengett — megálltunk a kereszt mellett, — a hegytetőn kicsinyt megállt, kifújta a két ló magát. Mintha csak ők húzták volna, kik itt kerültek a sírba, itt is, mindig félretolva átmentére, árokpartra, sípolt a sok pirinyó lyuk, mint megannyi tilinkójuk, régvolt murik kedve tört föl bugyborékolva a földből, éjfél után, hajnal előtt zengett a fű, zengett a föld. Szerszámához jutott ismét a fekete cigány-népség, láthatatlanul az éjben húzták-fújták a sötétben, mintha most is egy ablaknak, húzták egyszer csak maguknak, fújták a legeslegszebbet— hajnalodon, mennünk kellett, elmenőben a part alatt vágtatni kezdtek a lovak. A zörejre, a robajra ömlött a nyári hajnalba ezrivel a parti fecske barnán, cigánykerekezve, kéregettek, rimánkodtak, körülröpdösték kocsinkat, — már messze a völgyben jártunk, özönlöttek még utánunk — aztán föl, a magas égnek, egy raj síró purdé lélek. (1937) A korszerű börtönklosszust csönd és sötétség vette körül. Mindenki aludt... Mindenki, kivéve Pat Conneyt. Pat Conney a háromágú horgot gondosan betekerte ronggyal. Amikor kitette az ablakpárkányra, a legkisebb zörej sem hallatszott. Bal kézzel fogta a kötél végét, a jobbal átdobta a horgot a magas falon. Semmi nem hallatszott. Conney meghúzta a kötelet. Az éles horog belevájódott a téglafalba. Pat Conney elítélt elmosolyodott... Lábát nekifeszítette a falnak, kezével az erős kötélen függött. Elkezdett mászni a falon. Mindenütt csend volt, nem szólalt meg a sziréna, a falat nem pásztázta végig a fényszóró... A szökés a továbbiakban már gyerekjáték volt. Át kellett jutnia néhány kerten, míg egy telefonfülkéhez ért. Betty, Conney barátnője pontos volt. Az idő sürgetett. Betty tiszta inget, öltönyt, zoknit, könnyű cipőt, nyakkendőt hozott neki. — Van nálad pénz? — kérdezte suttogva, amíg öltözött. — A zakó belső zsebében, a pénzImád vezetni, s szerinte úgy hajt, mint Niki Lauda Törőcsik Mari elismerésről, filmről, színházról Kapott már sokféle díjat. Aranypálmát Cannes-ban, jubileumit Karlovy Varyban, a legjobban fotografálható arc, a legérzékenyebb színésznő díjat Madridban. Alakításait a világ legrangosabb fesztiváljain jutalmazták. Életműdíjjal az olaszok, a franciák, a csehek, legutóbb pedig a szlovákiai trencsénteplicei Art Film rendezői hajoltak meg művészete előtt. Szép, fényes nap volt ez Törőcsik Mari életében. Szép volt ő is, és ragyogott. Egyszerűsége, póztalansága, emberi nagysága tette elragadóvá. Az, ahogy beszélt, ahogy mosolygott, ahogy meghajolt. Olyan alázatosan, olyan rebbené- kenyen, olyan Törőcsik Marisán. Ahogy csak ő tud, senki más. Kikapcsolódásként átmegy Ausztriába, kedvenc kávéházai valamelyikébe — Annyi díj után egy újabb. Mondja, jelent ez még valamit? — Hogyne jelentene! Szeretnek és elismernek. Ennél többre nem vágyhat a színész, a szeretetből pedig, mint tudjuk, sosem elég. Ami az elismeréseket illeti, tudja... engem valahogy elkényeztetett a sors. Én mindent idejében kaptam. Az ilyen dolgokat azonban a helyükre kell tenni. Kaphatok ugyanis akármilyen díjat, lehet bármekkora is az örömöm, több vagy jobb nem ettől leszek, sőt! Minél nagyobb az elismerés, annál jobban kell vigyázni arra, hogy soha ne legyek elégedett. Hatvan felett persze jóleső érzés újabb és újabb elismeréseket kapni. Megtisztelő. És ahogy megnéztem, kik közé kerültem Trencsénteplicen: Jozef Kroner, Alberto Sordi, Gina Lollobrigida, Erland Josephson, Annie Girardot. Ez azért jó társaság! — Ebben az évben ez a harmadik külföldi díja. Az első kettőt Janisch Attila Hosszú alkonyával nyerte. Színházban, az elmúlt évadban, mi volt a legnagyobb öröme? — Áz, hogy A nagybácsi álma után, amelyet évekkel ezelőtt a Művész Színházban mutattunk be, most újra együtt dolgozhattam Anatolij Vasziljevvel. Ezúttal Szolnokon, Osztrovszkij darabjában, az Ártatlan bűnösökben. A Janisch-filmben vannak kockák, amelyeken a koromnál ezerszer öregebbnek látszom, Vasziljevnél viszont a húszéves lányt is el kellett játszanom. Hatalmas nagy élmény ez nekem. Rögtön a próbák elején szóltam Vasziljevnek, hogy én errejiem leszek képes, ne is várja tőlem. Ősz hajjal, tiszta ősszel ez egyszerűen elképzelhetetlen. Aztán egy próbán mégis történt valami. Felálltam a székről, és akkor felelőtlenkedtem egy kicsit. Átléptem azt a bizonyos határt, és hirtelen elkapott valami. Ez számomra is érdekes. Égyszer csak vállaltam magam. Felvillant a fiatalkori énem. Nem volt ebben semmi skizofrén. Csak a hit Vasziljevben, aki végig ott állt mellettem, és addig biztatott, míg belevágtam. — Hogyan kapott szerepet Edgardo Cozarinsky argentin származású francia rendező filmjében, a Rotschield hegedűjében? — Számomra is megható a történet. Valamikor harminc évvel ezelőtt, amikor Mar del Platában bemutatták a Körhintát, Edgardo filmklubot vezetett a városban. És annyira megszeretett, hogy megfogadta, ha egyszer rendező lesz, forgatni fog velem. Ez az első munkája, egy operafilm, és én szerepet kaptam benne. — Énekel? — Jaj dehogy! A szokásos öregasszony voltam. De egy erőteljes kis szerep. — Egy ilyen dús évad után, mint a mostani, mivel tud teljes mértékben kikapcsolódni? — Például azzal, hogy beülök a kocsiba, és átmegyek Velemből Ausztriába, kedvenc kávéházaim valamelyikébe. Imádok vezetni. Szerintem úgy hajtok, mint Niki Lauda. Egyszer Maár Gyulával úgy vágtam neki a jugoszláv tengerpartnak, hogy nem biztosítottunk magunknak szállást. Éjjel háromkor ültünk kocsiba, és másnap este tízig egyfolytában vezettem. Éiatal voltam és bohó, tele energiával. Ma már nem lennék ennyire bátor. De a távolságok még mindig vonzanak. Sz. G. L. Szilágyi János Forma-1-es története Lázár elvtárs nem egyeztetett... Ki emlékszik már az első mogyoródi száguldásra? Ha igen, leginkább mire? A szurkolók bizonyosan arra a Nelson Piquet-re, akinek a neve elsőként került fel a Magyar Nagydíj győzteseinek listájára, 1986. augusztus 10-e délutánján. Talán a későbbi brazil világbajnok, a Hungaroring első igazi sztárja maga sem gondolta volna, milyen karriert fut be onnan kezdve, hogy Niki Lauda annak idején a maga helyére ültette Montreálban. Ahogy az akkori lapok írták: „a rút kiskacsából idővel csinos kis hattyú, majd rút nagykacsa lett...” De mennyi mindent nem írtak meg annak idején a lapok itthon! A Hungaroringen megfordulók mindegyikének akad egy kis története, legyen nagyfőnök, versenyző, szervező, riporter. Szilágyi Jánosé sem tartozik az elvetendők közé. A népszerű rádiós ezt elvenítette fel a napokban. — Az talán nem tartozik teljesen szorosan a történethez, minden esetre Baló György kollegámmal fogadtam, hogy a monstre közvetítés során megszólaltatom a versenyre kilátogató Lázár György miniszterelnököt. Mert, hogy elteijedt, jön a Lázár! Tudott dolog, ez korántsem volt olyan magától értetődő akkoriban, mint napjainkban, hiszen egyáltalán nem adtak riportot soha senkinek, Kádár május elsejei, nagygyűlést követő nyilatkozatát kivéve, amelyhez viszont a riporter csak mikrofonállványnak kellett. Mint a helyszíni stáb vezetője, már kora délelőtt csak arra koncentráltam, valahogy a miniszter- elnök közelébe férkőzzek, és megkérdezzem, „mit szól a Forma-1-hez Lázár elvtárs, hiszen önnek az autócsodákhoz bizonyára eddig annyi köze volt, hogy reggel be-, este pedig kiszállt a szolgálati Mercedeséből?” De ettől egyelőre messze voltam. Mivel politikai riportokat nem csináltam korábban, már a becserké- szése is idegen volt tőlem. Végül valahogy mégis rá tudtam venni arra, hogy majd adott pillanatban mondjon valamit, hiszen örül az ország, büszkék vagyunk, hogy nekünk is van végre Forma együnk. Azt mondta, „Szilágyi elvtárs, rendben, de majd ha visszajövök a boxokból, a versenyzők bemutatásáról.” Az egész Rádió beizgult, képzeljétek, tíz perc múlva Lázár-inteijú lesz... húzták a kábeleket jobbra—balra, én is megköszörültem a torkom. Egy kicsit ugyan Urbán Lajos közlekedési miniszter megijesztett, hogy nem lesz ebből az inteijúból semmi, de nem törődtem vele, hiszen Lázár elvtárs megígérte. A nagy pillanatban aztán odaléptem, mire Lázár György valami ilyesmit mondott: „Szilágyi elvtárs, mégse megy az interjú.” „De, hiszen Lázár elvtárs, megbeszéltük, már be is konferáltuk.” „Nézze, nekem egyeztetnem kell az elvtársakkal.” Ne kérdezze, mit gondoltam, nem tűri a nyomdafestéket. Ráadásul a fogadást is elvesztettem, hiába magyáráztam Balónak, vegyük a felére a tétet, mert délután Czinege elvtárs mégis nyilatkozott... Fábián István Mindegy, Piquet vagy a későbbi sztár, Ayrton Senna (képünkön) nyer, a nyilatkozathoz — politikai bátorság (önállóság) híján — engedély kellett FOTóiTRACO mm | : m ___________________Richards Sanders ____________________ A BÖRTÖNBŐL AZ AKASZTÓFA ALÁ tárcába tettem. A másik zsebben van a rugós kés... — Csak húsz font? Nem tudnál többet szerezni? — dünnyögött Conney. — Ezzel nem jutok messzire. Legfeljebb Londonig. — Ez az összes pénzem. Utánad mehetek, ha már biztonságban leszel? — Természetesen — suttogta nem túl meggyőzően. — Az oldalzsebben ott a jegyed a londoni gyorsvonatra. Tizennyolc perc múlva indul. Conney nyugodt pillantást vetett az állomás órájára. Éjfél múlt két perccel. A távolban felhangzott a mozdony füttye. Néhány perc múlva egy üres fülkében ült. — Szabad vagyok! — tudatosította Conney. Négy kemény év után, végre szabad...! Arra a tizenegy évre, amit még le kellett volna ülni kiadhatják a celláját másnak. Pat Conney Londonban nem érezte magát biztonságban. Ha le akarja zárni a múltat, hátat kell fordítania az öreg Angliának. Azt, akinek még 11 évet kellene ülnie, a rendőrök addig fogják keresni, amíg meg nem találják. Elindult a repülőtérre. Most már elrepülhet Párizsba, van pénze, kölcsönzött. Már csak útlevélre van szüksége. Állt a bejárat előtt és gondolkodott. Figyelte az épületbe érkező és onnan távozó embereket. Egyszerre csak egy férfira lett figyelmes, aki éppen egy taxiból szállt ki, kezében kézikofferrel. Huszhét éves lehetett, mint ő. Kerek arca, rövid, világos haja, szürke szeme volt — éppen mint Conneynek. Még a magasságuk is csaknem egyezett... Az ismeretlen a pénztárhoz ment, Amszterdamba kért repülőjegyet. Conney távolról figyelte. Conney nyomon követte a férfit, aki bizalmatlanul méregette. Biztos, hogy nem rendőr. Pat a rendőröket jól ismerte, teljesen másképp viselkednek. A kézikofferes férfi az oldalbejárat felé tartott. Conney várt néhány percet... Az ismeretlen eltűnt. Nem, nem tűnt el, felfedezte a repülőteret körülvevő magas kerítésnél. Kettőjükön kívül senki sem volt ott; ezt Conney jólesően nyugtázta. Amint hirtelen kilépett a bokrok közül, a kofferes férfi megijedt. Conney ütése leterítette. Elvette áldozata tárcáját. Benne volt az Amszterdamba szóló repülőjegy, ötven font és az útlevél... Herbert Robert Fresher, ismételgette Conney. Az igazi Fresher kinyitotta a szemét. Megpróbált felállni. Conneynek kezében volt a kés... Már az első gyilkosságnál sem érzett sajnálatot. Aztán alaposan megnézte, nincs- e rajta vémyom... A kézikoffert magához vette, csomag nélkül gyanús lehetne. A repülőtéren nem kellett sokat várnia. Egy kellemes női hang szólította az amszterdami utasokat. Conney összehasonlította a járat és az elrabolt repülőjegy számát. Végre sorra került, átadta az útlevelet az ellenőrnek. — Köszönöm, Fresher úr — hallotta. — Volt már vámvizsgálaton? — kérdezte mosolyogva egy .csinos tisztviselőnő, de Pat nem is figyelt rá. Az élet gyönyörűnek tűnt neki, álmodott... Ó, szabadság! — Van elvámolnivalója? — kérdezte újra a tisztviselőnő. — Nincs — mosolyodon el Conney. — Kinyitná a kofferét kérem!? — Szívesen — mondta, s a koffert a párkányra helyezte. Felkattintotta mindkét zárat és felemelte a koffer tetejét... Jobban meglepődött, mint a tisztviselőnő; a koffer vastag fontkötegekkel volt tele. Legfelül egy álarc feküdt. A vámtiszt belefújt a sípjába. Ekkor tudatosította Conney, miért volt Herbert Fresher olyan ideges, bizalmatlan. O volt az a bankrabló, akiről az aznapi újságokban olvasott. Conney jól tudott számolni. Tizenegy év, ehhez még öt év a szökésért, plusz legalább huszonöt év gyilkosságért, az összesen negyvenegy év... A halál előbb eljön, mert egész biztosan akasztófára ítélik...
