Békés Megyei Hírlap, 1998. július (53. évfolyam, 152-178. szám)
1998-07-04-05 / 155. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN 1998. július 4-5., szombat-vasárnap _____________Egy esztendeig vendégprofesszor lesz a bangkoki egyetemen_____________ Mi ért éppen Gyuri rácsira gondoltak? Bálint Gyuri bácsi bölcseleté az ifjak és az idősebbek viszonyáról: „Fontos követelmény, hogy az idősebb korosztály és a fiatalok között legyen egy szellemi kapcsolat, hiszen egymásra utaltak, meg kell ismerniük a másik problémáját!” E tételből merítkezve Gyuri bácsi szívesen utazik Szabadkígyósra — mint legutóbb is, amikor a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari szakképző intézet vizsgabizottságának elnökévé kérték fel —, hogy ismét gazdag élménygyűjteménnyel térjen haza. Aztán pedig újra felkerekedik, s lehet, hogy esztendeig nem is hallunk felőle. Nem visz magával egyebet, mint a könyveit, az előkészített előadásokat és a számítógépét fotó: kovács Erzsébet Verselő Rovatunkban munkatársaink közül ezúttal László Erzsébet választott verset. — Megróhatnak, talán nem most kellene karácsonyról szóló Ady-verset idézni. Aztán amikor sorra elővettem kedvenc költőim köteteit, Ady Endréét el sem engedtem a kezemből. A múltkor hitetlenkedve kérdeztem egy dobozi kislánytól, Szabó Mariannától a könyvtárban: „Tényleg Adyt szereted?” Ott szorongatta a vaskos versgyűjteményt a hóna alatt. Megkerestük a szép karácsonyi verset, és ő elolvasta. Talán egyszer majd ő is úgy szavalja, mint sok éve Udvaros Dorottya a tévében. Úgy, mint eddig senki más. Hát persze, hogy csakis erről a költeményről szólhat a Verselő. Letettem a könyvemet az asztalra. A könyvjelzőt — ki tudja, mióta — éppen a 734. oldalnál találtam. Karácsony (Részlet) I. Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek. Minden ember Szeretettel Borul földre imádkozni, Az én kedves kis falumba A Messiás Boldogságot szokott hozni. A templomba Hosszú sorba Indulnak el ifjak, vének, Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének... III. Ha ez a szép rege Igaz hitté válna, Oh, de nagy boldogság Szállna a világra. És a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomorú útra. Golgota nem volna Ez a földi élet, Egy erő hatná át A nagy mindenséget, Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni... Karácsonyi rege Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra... A televízióból is ismert és kedvelt személyiség, dr. Bálint György — legyünk ez egyszer hivatalosak —, az ázsiai térség legismertebb egyetemétől kapott meghívást egy évre, vendégprofesszornak. De miért éppen Gyuri bácsira gondoltak Thaiföldön? — Az egyetem nemrégiben ünnepelte 50 éves jubileumát. Előtte hazánkban járt thaiföldi delegáció, megismerkedtünk, és meghívtak néhány itteni oktatót — köztük engem —, s előadást tartottunk Bangkokban. Négy évvel ezelőtt már felkértek vendégtanárnak, de akkor az országgyűlési képviselőség miatt visszautasítottam a meghívást. Izgalmas feladat, elég nagy munka vár rám a bangkoki egyetemen: a mérsékelt égövi mezőgazdaságról kell előadásokat tartanom. Ebből is látszik, hogy az együttműködés lehetőségei nagyok, az ipar és a mezőgazdaság terén nincsenek kihasználva Indonéziával, Kambodzsával, Thaifölddel, Laosszal. — Mennyire ismeri leendő munkaadóját? — A bangkoki egyetemen 16 ezer diák tanul, az intézmény legalább 500 hektáros parkosított területen fekszik. A hallgatók busszal, kerékpárral közlekednek. Szoros a kapcsolatuk Amerikával, Ausztráliával. Az egyetem szinte minden tanszékvezetője Európában vagy Amerikában tanult. — Kit és mit visz magával Thaiföldre? — Egyedül utazom, s a könyveimet, meg a számítógépemet csomagolom az útipoggyászba. Előkészített előadásokkal szeretnék repülőre ülni, valamennyit angol nyelven mondom majd el. Thaiföldön is teljesen általános, hogy a hallgatók jól beszélik az angol nyelvet. —Nem fél a thaiföldi időjárástól? A magunkfajta emberek rettenetesen szenvednek tőle. — Szerencsémre jól tudok alkalmazkodni, bár igaz, a levegő páratartalma szinte teljesen telített, majdnem százszázalékos. Tudom persze, hogy vizet nem szabad inni, viszek magammal baktériumölő szappant, ügyelni kell a tisztaságra, s tanácsos gyakran fehérneműt váltani. A thai emberek nagyon sokan adnak a tisztaságukra. — Mit tud még róluk? — Rendkívül szeretetre méltó nép, nyugodtak, barátságosak, tisztelik az öregeket, ami ugye nálam komolyan számításba jön. Amikor először jártam a bangkoki egyetemen, elcsodálkoztam, hogy a hallgatók milyen tisztelettel beszélnek a professzorokkal. A thaiföldi királyság a tekintélytisztelet elvén épül fel, amit nem szabad elvetni. A tekintély tisztelet motorja lehet a társadalom fejlődésének, s ha elér egy szintet, ki is kapcsolható. A thaiföldiek nagyon vallásosak, a többség buddhista. Ismertem egy amerikai származású buddhista szerzetest, aki Thaiföldön élt 25 évig — lebilincselő előadást tartott egyszer Budapesten. Baráti kapcsolatokat ápolgatunk Budapest thaiföldi nagykövetével, két-három hetente találkozunk, beszélgetünk. — Talán kitalálja, miről ,,nem illik” megfeledkezni Thaiföld nevének hallatán. — Hát persze! A nők! Azért kicsit eltúlzott szóbeszédeket hallani a thai utcalányokról. Igaz, 25-30 éve az amerikai kontinensről szívesen jártak társ- talan férfiak Thaiföldre, hogy néhány napot szép lányokkal töltsenek. Ez a „mozgalom” jelentősen alábbhagyott. Nem hiszem, hogy a thaiföldi prostitúció nagyobb, mint a magyar. Egyébként igazán gyönyörűek a thai lányok — bár korán öregszenek —, csinosan, szépen öltözködnek, pláne különlegesek az európai szemnek. — Mikortól nem láthatjuk Gyuri bácsit a tévében, és visszatér-e kedvenc műsorába? — Minden bizonnyal az iskolakezdésre, tehát szeptemberben utazom Bangkokba. A többire nem tudok válaszolni, mert fogalmam sincs, lesz-e Magyar Televízió, amikor visszatérek, ha igen, nem szűnik-e meg addigra a kedvenc műsorom. — Jó utat, és eredményes munkát a bangkoki katedrán, Gyuri bácsi! László Erzsébet Kína: virágzó üzletág az emberi szervekkel kereskedés Kivégzések futószalagon Kínában tömegével tartják a nyilvános kivégzéseket Még valamikor az év elején fülelte le az FBI azt a két kínait, akik átültetésre való emberi szerveket „árultak” New Yórkban. Árjegyzékükben a máj negyvenezer, a vese húszezer, a szem szivárványhártyája ötezer dollárt ért, míg a tüdő (nemdohányos áldozattól) „szabadáras” volt. A duó egyik tagja azt állította, hogy évente 50 kínai elítélt nemes szerveit képes biztosítani, sőt több amerikai vesebetegnek felajánlotta, hogy kínai transzplantációs központba utazhat. A New York-i eset csak a jéghegy csúcsára vet fényt, hiszen köztudott, hogy Kínában a tömeges kivégzések egy virágzó üzletággal függnek össze: az emberi szervekkel való kereskedéssel. Míg a világ legtöbb országában a donornak beleegyező nyilatkozatot kell aláírnia, hogy szerveit halála után felhasználhatják, Kínában a kivégzettek szerveinek felhasználását 1984-től külön közigazgatási, igazságügyi és egészségügyi törvény szabályozza. Ez a törvény írja elő a kivégzés módját is, amely golyó általi halál. Az áldozat teste a kivégzést követően egy darabig a piszkos földön hever. Néhány perc múlva akcióba lépnek az orvosok, akik nem viselhetnek fehér köpenyt, nem érkezhetnek a helyszínre olyan járművel, amelyen egészségügyi jelzés van. A felhasználandó szervet „azon melegében”, a helyszínen vagy szállítás közben, a teherautó platóján kioperálják. Január kilencedikén a kínai Kanton városában például 45 férfit és nőt végeztek ki. A szervátültetési gépezet azonban csak bizonyos napokon üzemel. A legfélelmetesebb dátumok az állami ünnepek. A helyi lapok a kivégzések időpontjáról jó előre tájékoztatnak. Az újsághír egyben jelzés a szeiyre váró pácienseknek; mihelyt hírt kapnak az orvosaiktól, thaiföldi, hongkongi, malajziai, tajvani, indonéziai és amerikai kínaiak kelnek útra Kantonba, hogy alávethessék magukat a szervátültetésnek. Az elítéltek nem ajándékozók, egyszerűen elveszik egy-egy szervüket. Pedig hivatalosan az ajándékozók vagy hozzátartozóik beleegyezésére lenne szükség, még a kínai jogrend szerint is. Ezt azonban hiába kémék bárkitől, hiszen ez az évezredes hagyománnyal ütközne, amely szerint az ember lelke éppen a belső szerveiben lakozik. Hogy mekkora üzletről van szó? 1979» ben Beiji Shan hegység lábánál hatalmas katonai klinikát építettek. A kórházkomplexum, amely városnegyednyi területen fekszik, a legkorszerűbb orvosi technikával van felszerelve. Egy veseátültetésért hetvenezer márkát számláznak, miközben a tényleges költségei mintegy hétezer márkát tesznek ki. Ha hozzászámítjuk a gyógyszerek árát (körülbelül tízezer márka,, egy elítélt után még mindig ötvenezer márkányi tiszta haszon üti a hadsereg, az egészségügyi apparátus, a felhajtok és közvetítők markát. A kínai kórházak prospektusokat adnak ki, melyekkel az USA kínai negyedeiben élő gazdagok bizalmát igyekeznek megnyerni. A propaganda szerves részét képezi a „gyártási folyamatnak”. S mivel az agyonlövésnél a szem általában megsérül, új, kíméletesebb (nem a rabok, a belső szervek szempontjából) kivégzési módszereket igyekeznek alkalmazni. Kun Ming tartományi városban például olyan mérgező anyaggal kísérleteznek, amely megkíméli az elítélt szerveit. Igaz, az áldozat rettenetes kínok között pusztul el... (A Stern alapján) F. Hillmann: Alig több mint két méterre a kiszemelt áldozattól elővett a zsebéből egy selyemkendőt, a két végét a csuklójára tekerte és éppen a nő mögé akart kerülni, amikor... — Méltóságos asszony! Telefonon keresik. Átkozott! A fák közé ugrott. A szobalány jött ki a házból a hordozható telefonnal. — Köszönöm, Liza — mondta a nő és átvette a készüléket. Oda az alkalom. Hubert visszafordult, átmászott a falon és kijutott az utcára. A házzal szemben egy kis presszó volt, odament, az asztalhoz ült és sört rendelt. „Egy perc hiányzott és végleg megszabadultam volna tőle” — gondolta. Úgy látszik, ez a nő a végzete. A végzete? Hiszen éppen ő futott az autója elé! És bárkivel megeshetett volna. Az a néhány pohár pálinka az oka? Hubert nem az az ember, aki hamar elveszti a fejét. A bíró, persze, ittas vezetésért elítélte és a jogosítványát is bevonta. Ráadásul havonta 600 márkát kell fizetnie a nőnek! Elővette a gyűrött cigarettás dobozt és rágyújtott. Hogyan fizesse a 600 márkát a nő élete végéig? És minek? Az asszony dúsgazdag, csak kozmetikusra és fodrászra is többet költ 600 márkánál. De ez a bíróságot hidegen hagyta. Igaz, a szerencsétlenség óta tolókocsiban ül, és voltaképpen rosszabbul is végződhetett volna. — Uram, a számla. Lejárt a munkaidőm. — Hubert zavartan nézett föl. A pincémő állt előtte. A SZABADULÁS ÁRA Ebben a pillanatban kinyílt a szemközti ház kapuja. Ezüstszínű Jaguár gördült ki. „Persze, a nagysága vásárolni viteti magát.” — Dúsgazdag — mormogta és az asztalra tette a pénzt. — Mit ér neki a gazdagság? — jegyezte meg a pincémő, míg a pénzt eltette. — Szegény asszony, élete végéig tolókocsihoz van kötve, mert valami részeges őrült elcsapta. — Borzasztó — mondta Hubert. — Képzelje, az egész házat át kellett építeni, szélesebb ajtókat, a lépcső helyett feljárókat kellett csinálni. És még felvonót is beszereltek. Állítólag félmillióba ke- riilt. — Tőlem pedig hgombol minden hónapban 600 márkát — gondolta Hubert dühösen. Na, ebből elég volt. Még ma elintézi! A fények éjfél e őtt aludtak ki a ház földszintjén. Ezután az első emeleten gyulladtak ki a lámpák. Nyilván az a hálószoba. Még egy órát várt, aztán átmászott a falon és i pázsitra lépett. Sokszor figyelte n.ár a házat, így a homlokzat minden részletét ismerte. A terasz melletti télikertből mászott fel. Nem volt szeles a párkány. Lentről egyébként is egyszerűbbnek tűnt az egész. A lábi alatt a mélység tátongott. Már csak egy méter. Még fél méter. Érezte, hogy a talpa alatt letört valami, a keze a levegőt fogta. Aztán belecsapott az ablaküvegbe és végül megkapaszkodott az ablakkeretben. A szíve vadul kalapált, a fülében érezte, hogyan lüktet ereiben a vér. Átkozott nő! Még jóformán fel sem ocsúdott, amikor a szobában villanyt gyújtottak. Érezte a lendületet, amellyel az ablakot kinyitották, kirántva a kezéből a keretet. Lezuhant. Hosszú idő múlva tért magához. Megpróbálta kinyitni a szemét. Arcok hajoltak fölé és egy ápolónő vakító fehér főkötője tűnt fel. A nővér azt mondta valakinek: — A jobb oldala bénult meg... Már nem segíthettünk. Aztán egy másik hang felelt: — Tolókocsi... Ez is tolókocsiban éli majd le az életét.
