Békés Megyei Hírlap, 1998. július (53. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-18-19 / 167. szám

1998. július 19., vasárnap AKIRŐL, AMIRŐL BESZELNEK Az exvilágbajnok üzletember szeret festeni és túrós tésztát ebédelni Nem tudna máshol élni Sallay András 1967-től 1984-ig kor­csolyázott, az utolsó négy évben hivatásos versenyzőként. Kilenc­szeres bajnok, hússzoros váloga­tott. 1977-től világbajnoki és olim­piai érmeket gyűjtött, pályája csú­csát 1980-ban érte el: Regőczy Krisztinával az oldalán jégtáncban olimpiai ezüstérmet és világbajno­ki címet szerzett. Ma üzletember. Ülünk a fővárosban, az Andrássy úton, az újság­író-szövetség éttermének teraszán, ismert arcok a szomszéd asztaloknál. Bestselleríró ebédelget korban gyermekéhez illő barátnőjével, eggyel odébb volt tévéelnök diskurál a szövetség elnö­kével. A velem szemben ülő kora középkorú úr nem tud betelni a látvánnyal. Ifjú lányok, „alig szoknyácskákban”, karcsún, büszkén, lobbané- konyan. A középkorú úr, mint egy körhinta fo­rog a látvány után. A lányok észre sem veszik. Pedig, ha tudnák, mit adtak volna anyáik egy ilyen tekintetért!- Az idő múlik, de ez nem változik - vallja meg Sallay András. - Amikor megnősültem, a felesé­gemnek egy kicsit fura volt, de tudta, kihez megy hozzá. Nem hiszem, hogy a családom károsulna attól, hogy olthatatlanul vonzanak a szép nők. A szépség szeretete nem korhoz kötött.- Milyen érzés egy darabka „múltnak" lenni?- Nem hiszem, hogy a múlt volnék. Még min­dig sokan megismernek az utcán, akadnak, akik megszólítanak, kezet nyújtanak.- Regőczy Krisztinával önöket nagyon szeret­ték. Egy népszerű sportág, a műkorcsolya egyet­len bajnokai voltak.- Valóban, a korcsolya a világon az egyik leg­nézettebb sportág. Amerikában például a máso­dik legnépszerűbb. Ez valószínűleg annak kö­szönhető, hogy míg a labdajátékokat főleg férfi­ak nézik, ezt nők is. Az eredményeinkre való­ban emlékeznek még.- Ehhez nem kell egyéb, mint kevésbé eredmé­nyes utódok.- Igaz. Pedig amikor mi kezdtük, Albánia mellett Magyarország volt Európa egyetlen or­szága, ahol nem volt fedett jégpálya. Sátor alatt töltöttük az életünket, amit ma már sajnos na­gyon érzek. Tény, hogy az ízületeim úgy tönkre­mentek, hogy alighanem rosszabb állapotban van a testem, mint egy nálam tíz évvel idősebb emberé, aki ráadásul sohasem sportolt. Amit a sport adott, az persze sokkal több ennél: a mun­kabírásomat is ennek köszönhetem. Ami tény, az tény, megesik, hogy nehezen kelek fel regge­lente.- Talán ebben bizonyos alakváltozásnak is szerepe lehet...- Ez igaz. Körülbelül húsz kilóval vagyok ne­hezebb, mint amikor korcsolyáztam. Közelítem a százat, de én sohasem voltam olyan nagyon karcsú és légies, inkább a fekete kűrruha muta­tott annak.- Ezek szerint nem nagyon korcsolyázik.- Nem, de ez nem elhatározás kérdése, ha­nem egyszerűen sok a munkám. Volt versenyző- társaim 'többsége, sőt egykori partnernőm is edző lett, én vagyok a kivétel. Közel tizenöt éve üzletember vagyok.- Mire lenne még képes a jégen?- Van néhány mozdulat, amit nem lehet elfe­lejteni, de olyan teljesítményre, amivel érdemes az emberek elé állni, már nem lennék képes. Nem is csoda, negyvennégy éves vagyok.- Nagy divat a nosztalgia. Mennyi az a pénz, amiért azt mondanák, hogy fellépnének még egyszer. Azt hiszem, még mindig vonzanák a kö­zönséget.- Nincs annyi pénz. Rólunk őriznek egy em­léket azok az emberek, akik újra eljönnének. Mi voltunk a bajnokok. Ezt az illúziót nem szeret­ném eloszlatni.- Apropó pénz! Amikor abbahagyták a ver­senyzést, profiként folytatták. Azt beszélik, ak­kor alapozta meg a jövőjét. Igaz ez?- Igaz. Akkoriban sokat kerestünk, ezt nem tagadom. Azt sem tagadom, hogy a pénz nagyon fontos az életemben, de nem minden. Van egy életminőség, amit tartok és tartani is szeretnék, de ez nincs veszélyben. Nem vagyok olyan pénzéhes, hogy a presztízsem kockáztassam ér­te. Kriszta egyébként néha megkérdezi, miért nem futunk még egyszer. Karponoszovék is pe­dzegették, hogy menjünk el valahová vagy visz- szavágóra. Őket megértem, edzésben vannak, újra megvernének minket, csak legfeljebb bírói segítség nélkül. Nem, én soha többé nem lépek közönség előtt jégre. 1984 decemberében meg­beszéltük Krisztinával, hogy ennyi volt, vége. Akkor harmincéves voltam, nagyon jó pillanat­ban hagytuk abba.- Ön üzletember, külsőleg mégsem hasonlít hozzájuk. Itt ül velem szemben farmerben és tú­rós tésztái ebédel.- A farmer hétköznapi viselet, ha tárgyalni megyek, természetesen öltönyt veszek. A tésztát pedig szeretem. Talán elhiszik rólam, hogy fut­ná másra is.- Ha már az üzletnél tartunk, azt hiszem szo­katlan területét választotta.- Kétféle dologgal foglalkozom: képzőművé­szettel és sporttal. Az egyik a tanult mestersé­gem, a másik a pályám. Ilyen értelemben valóban rendhagyó üzletember vagyok, hiszen egyszerű­en csak azzal akartam foglalkozni, amihez értek.- Egy időben nagy feltűnést keltett régiségüzle­te a Belvárosban.- Az üzletem ma is megvan, csak már nem én vezetem. A feltűnés valószínűleg annak szólt, hogy személyesen is dolgoztam a boltban, s en­nek nálunk nincs hagyománya. Én azonban megszoktam. Amikor Richmondban tanultunk, hogy ne legyenek gondjaink, pincérkedtem ab­ban a klubban, amelynek amúgy mi voltunk a legismertebb tagjai.- Két edzés között fogta a tálcát és kiszolgálta a tisztelt közönséget?- Edzés után. Ráadásul jól is esett, bármilyen hihetetlen. Megnyugtató volt, hogy el tudjuk tar­tani magunkat.- Úgy tudom, fest is. Mit ér ma egy Sallay?- Erről talán egy kívülállót kérdezzen.- Jó festőnek tartja magát?- Ha nem lenne hozzá tehetségem, valószí­nűleg nem csinálnám, mint ahogy az is biztos, hogy Salvador Dali jobb festő nálam. Élvezem a festést, s remélem, egyszer majd, úgy ötven után, megengedhetem magamnak, hogy az én kedves Zebegényembe visszavonulva ne te­gyek mást, csak naphosszat fessek. Itt még nem tartok, nincs akkora vagyonom, hogy megéljek belőle életem végéig. De ez a célom, és már csak néhány évig szeretném ezt a nyüzsgést magam körül. Most is van csoportos tárlatunk, festek, legfeljebb ritkábban, mint szeretném. Amúgy is az a típus vagyok, aki so­káig hordja magában a témát, azután hirtelen kiadja magából.- Beszéljünk a másik üzletről, a sportról. Az ön cége foglalkozott a Ferencváros eladásával. Ennyi rosszat életemben hem olvastam Sallay Andrásról, mint az elmúlt néhány hétben.- De ezt a sok rosszat csak az egyesület elnö­ke mondta rólam, s nem az újságírók. Azt hi­szem, a sokat szidott sajtó ebben a kérdésben szakszerűen viselkedett. Megnézték a Dicobe adatait, majd lehívták a miénket is. Ez éppen ak­kor volt, amikor nyilvánossá vált, hogy az IMG (International Managing Group) a Chase Man­hattan bankkal közösen kettőszázmillió dollá­ros programot indít a sport támogatására. Az új­ságírók összevetették a kettőt és ennek megfele­lően írtak rólunk.- Most mi a helyzet?- Mi változatlanul érdeklődünk a sport iránt, hiszen üzleti felfogásunk a dologról változatlan, de természetesen nem akarunk mindenáron a Ferencvárosba befektetni. Tudjuk, hogy a fut­ball mit jelent ebben az országban, s azt is, hogy nálunk a Fradi a legnépszerűbb csapat. Ám van egy határ, amin felül nem vagyunk hajlandók ál­dozni. Könyörögni sem fogunk, hiszen ez a be­fektetés nekünk nem létkérdés.- Amikor éppen nem veszik meg a Fradit, mit vesznek?- Rendezvényeket szervezünk, televíziós jo­gokat veszünk. Engem annak idején ez a cég menedzselt, talán megérti, maximálisan bízom bennük, s remélem ez kölcsönös. Ha valami kü­lönös dolog nem történik, ettől a cégtől szeret­nék nyugalomba vonulni.- Gondolom, van véleménye azokról, akik a nevét meghurcolták.- Elég baj az, hogy ebben az országban, bizo­nyos székekben mindent megengedhetnek ma­guknak a hivatalnokok. Azt hittem, a változással ez is elmúlik majd. Minden maradt a régiben.- Sohasem jutott eszébe, hogy Amerikában maradjon, hogy ne jöjjön haza?- Eddigi életemből körülbelül hat évet töltöt­tem külföldön. Holnap reggel is elutazom Lon­donba, aztán este hazajövök. Sztár voltam a leg­nagyobb amerikai jégrevüben, maradhattam volna edzősködni, vagy indíthattam volna jégis­kolát sokfelé. Mégis, eszembe sem jutott, hogy máshol éljek. Igaz, nekem okom sem volt rá. Di­vat azt mondogatni mostanában, hogyan üldö­zött minket a hatalom, de a mi esetünkben ez nem így volt. Ugyan az illetékes KB-ti(kár időn­ként megkérdezte a sporthivatal soros vezetői­től, hogy mi miért megyünk folyton Angliába, de ezzel el is volt intézve a dolog.- Tényleg, miért voltak annyit távol?- Mert ott dolgozott az edzőnk, ott volt a fe­dett jégpálya, ahol ingyen, vagy egy fontért használhattuk a jeget.- Tudna másutt élni?- Talán igen, de csak kényszerből. Nagyon szeretem azt a pesti lakást, amiben élek. Költöz­hettem volna Budára, de nem érzem budainak magam. Ebben a lakásban valaha László Fülöp, Ferenc József udvari portréfestője lakott. Az er­kélyen írta Molnár Ferenc a Liliomot. Egy ilyen régi palotának sajátos hangulata van, s ezt az sem tudja elrontani, hogy éppen most kellett ki­cserélnünk a százéves villanyvezetéket. A csalá­dom is szereti, két lányom van, a nagyobbik oda jár, abba a bizonyos fasori nyolcosztályos isko­lába. Talán megérti, miért kötődöm ennyire eh­hez az országhoz.- Egy elégedett ember ül velem szemben és eszi a túrós tésztát. Tegyük fel, hogy munkát keresne, milyen megbízatásnak örülne legin­kább?- Nem is tudom... Illetve egyet mégis monda­nék. Sokat beszélünk országimázsról. Ha egy új Magyarország-képet kellene kialakítani, abban a stábban szívesen dolgoznék.- Bármennyiért?- Természetesen. „Soha többé nem lépek közönség előtt jégre” Siposhegyi Péter FOTÓK: FEB/KALLUS GYÖRGY

Next

/
Oldalképek
Tartalom