Békés Megyei Hírlap, 1998. július (53. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-10 / 160. szám

2

Sarkad vároS

1998. július 10., pént<

AZ ÁLLATOKRÓL EMBERIEN AZ IRODALOMBAN (iS)

Kedves Olvasó! Továbbra is folytatjuk a Sarkadi Állatvédő' Csoport által meghirdetett pályázat ga Sándor és Molnár Zsuzsa alkotásait olvashatják. Jövő' héten Szabó Zsuzsa tnunkájá\ díjnyertes műveinek közlését. Mai számunkban a gimnazisták közötti harmadik helyezett Var- ismerkedhetnek meg.

AZ ÁLLATOK LEGERŐSEBBJE

Egy erdő szélén, a tölgyfa tövében, az avar alatt élt Csiga Zsuzsi férjével, Csiga Csongorral és volt egy kis csemetéjük: Csiga Csabi.

Csabika még nem ismerte a csigák járását az erdőben és a rájuk leselkedő veszélyeket. így félve csúszott-mászott a farengeteg ágas-bogas helyein és mindig azt mondogatta magában:

— Én kicsi vagyok, én gyenge és lassú vagyok, mégse foglalkozik velem senki.

Nagyon szeretett volna magának egy igazi jóbarátot. Az

egyik napon, ahogy sétálgatott az erdőben, hirtelen ráköszöntek:

— Helló, kispajtás, én vagyok a róka koma! Hát te ki vagy?

— Csiga Csabi — mondta félénken.

— Éppen ezen a napon van ilyen rossz kedved? — kérdezte a róka.

— Miért, mi van ma?

— Hát nem tudsz a nagy versenyről?

— Milyen versenyről? — kíváncsiskodott Csabika.

— Ma dől el, ki az erdő legerősebb állata. Gyere, téged is benevezünk, hogy minél többen legyünk!

— Dehogy veszek én részt, hát nézz rám, róka koma! Kicsi vagyok, lassú vagyok és ami a legfontosabb: gyenge vagyok.

— Akkor csak gyere el és szurkolj nekem, mert mindenképpen le akarom győzni a nagy Maksa medvét.

Csabika nagyon örült a meghívásnak, hiszen úgy érezte, most igaz barátot talált. De

akárhogy szurkolt Csabika a rókának, mégis a hatalmas Maksa került ki a versenyből győztesen. Róka koma ezt nagyon nehezen viselte el, így elővette ravasz eszét.

— Még mindig jobb volna, ha ez a kis csiga nyerné meg a versenyt, mintsem Maksa — gondolta ravaszul.

Ezután odament a medvéhez és elkezdte mérlegelni:

— Tudd meg, Maksa, hogy nem te vagy a legerősebb az állatok között! —- szólt a róka.

— Mi van, róka, nem tudod elviselni a vereséget?! — gúnyolódott Maksa. — Aztán meg ki volna az a nagy erős, hadd lám!

A róka odavitte a medve elé Csiga Csabit.-— O az — mutatott a csigára a róka.

— Hahaha! — röhögött a medve.

— Nem hiszel nekem? — kérdezte a róka ravaszul. — Nézd meg ezt az állatot! Elhozta idáig a hátán a házát.

Meg tudod-e ezt te csinál Maksa?

Ekkor a medve elkomoly dott. „Ha ő elbírja, akkor én i — gondolta magában. '

— Hát persze! — hősködö . Odament a házához és pt bálta felvenni. De még me mozdítani sem tudta a nagy b; lángot. Elszégyellte magát világgá ment.

Az egész erdő Csiga Csabit ü nepelte és nagy lakomát csaptí Ez a lakoma talán még most tart, ha Csiga Csabi meg nem hí Varga Sándor, Ady—B Gimnázium, Sark:

A/ égbolt peremét arany ló pirosra festették a felkelő nap tüzes sugarai, egyre inkább tért hódítva a hideg sötétségtől, amely még hatalmában tartotta a hajnali világot.

De a fény, dacolva a korai homállyal, átszakította az éjszaka titokzatos leplét, s különös, ember által utánozhatatlan színűvé varázsolta az eget.

Ha valakinek kedve támadt volna gyönyörködni ebben az érdekes jelenségben, annak korábban kellett volna ébrednie, hogy részese legyen a csodának.

Az emberek azonban nem áldoznak ennyit a fényszínházra, inkább szundítanak még egyet ezen a zimankós, vasárnapi reggelen.

Egy magányosan éldegélő öreg ember azonban már talpon volt ebben a korai órában. Természetesen nem azért kelt fel, hogy az előbb említett tüneményt megfigyelje, hanem lassan, gondolataiba merülve indult a falu határán túl terjeszkedő kertek felé.

— Ismét beköszöntött a tél, s a kinti világ éppolyan hideggé és dermedtté vált, mint az én otthonom, de velem ellentétben a zúzmarával borított táj tavasszal újból kivirul, s átjárja a melegség. Az én életemből ez hiányzik: egy megértő társ közelsége, aki jelenlétével föloldja az egyedüllét hidegségét, s a szürke, egyhangú hétköznapok során is megajándékoz azzal a tudattal, hogy nem hiába élek, munkám gyümölcsét van kivel megosztanom... De én egyedül vagyok... — szomorodott el, s lehajtott fejjel, csüggedten folytatta útját, ügyet sem vetve a hajnali fényekre, melyek egyre határozottabban különültek el az éj sötétjétől.

Az emberekkel ellentétben az állatok felfigyelnek a természet apró csodáira, hiszen életüket sok esetben a figyelmeztető jelzések által menthetik meg. Az ember azonban nem sejti, mi játszódik le a „tudatlan” állat gondolataiban, amikor egy dermesztő novemberi éjszakán sűrű köd közepette a jéghideg esőcseppek szinte egymást üldözve hullanak alá, vagy zimankós téli reggelen, amely fehérbe öltöztette a tájat, s járhatóvá varázsolta a tegnap még fénylő víztükröt.

A természet szeszélyeihez oly kitűnően alkalmazkodó embert a jelenségek nem érik váratlanul, hiszen tudatosan megfigyelve őket megfelelő eszközökkel képes védekezni ellenük.

De mit tehet egy macska, aki kölykével összebújva egy út- széli bokor menedéket nyújtó ágai alatt lapulva töltötte a fagyos éjszakát? Az ő kis agyában a hideg beköszöntésére nincs magyarázat: csak ösztöneire hagyatkozhat, melyeknek köszönhetően most meleg bunda védi őt, s az ősz eleje óta gondosan felszedett tartalék tápanyag most fedezi a teste melegen tartására fordított energiát. Természetesen ő minderről nem tud, de gondolatai, érzelmei (az emberek feltételezésével ellentétben) neki is vannak. Most épp ‘azon elmélkedett, hogy e reggeli fényjáték nem egy újabb fagyos napot von-e maga után, melyet egy még dermesztőbb és megpróbáltatásokkal teli éjszaka követ.

Ekkor szakította félbe a kis- cica, aki gyenge kora révén még semmit sem értett a környező világ titkaiból: — Mama, miért kell nekünk ilyen elhagyatottan, két világ között élnünk? Visszatérhetnénk őseinkhez, akik élvezve az igazi szabadságot, maguk gondoskodtak a megélhetésükről. Vagy mi okból nem költözünk be a faluba, szegődünk el az ember mellé társnak?

Az idős macska inkább nem felelt fia kérdéseire, bár ő jól tudta a választ: ő és családja a természet legmostohább gyermekei közé tartoznak, hiszen az önálló élet szabadsága helyett bizalmukkal egy (mint később kiderült) ezt meg nem érdemlő társat, az embert tüntették ki.

Az öreg macska előtt csak foszlányként tűnik fel néha múltjának egy-egy képe, amikor sok kis nem várt testvérével együtt őt is el akarta pusztítani az ember, aki az ő macskamamájáról gondoskodott.

Az anyaállat elrejtette köly- keit, akik közül egyedül ő maradt életben. Minderre csak egy tovatűnő álomként emlékezett, de azt tudta, hogy a macskanemzetség a többi állathoz hasonlóan egy ősi törvény szerint él, amely utódok világrahozata- lát és felnevelését mondja ki. A macska sok ezer társához hasonlóan engedelmeskedett ösztöneinek, az így minden év tavaszán újra és újra anyának mondhatta magát, ami vegyes érzelmekkel töltötte el őt: boldog volt, ha gyermekeire nézett, de elszorult a szíve, amikor hiába próbált táplálékot keresni, még annyi is alig akadt, amiből ő maga meg tudott élni.

De ő nem csüggedt el, hanem reményteljesen, bizakodva nézett a jövőbe, bár minden évben

Hideg Hajnal

elveszítette kiscicáit, akik képtelenek voltak olyan nélkülözések közepette életben maradni, ahogyan a macska tengette napjait.

Sok tavasz telt el, s neki úgy tűnt, hogy még többször követte tél azóta, ahogy ő maga földönfutóvá vált. Hiába próbált visszatérni a természetbe, vadon élő ragadozótársai nem fogadták be. Az emberek között akadt ugyan néhány, aki megajándékozta egy-egy jó falattal, de végérvényesen senki sem kívánta gondjaiba fogadni, így megmaradt a senki macskájának, aki dorombolás-szerenádok és dörgölőzések közepette ki tud csikarni a jobb érzésű emberekből egy kedves szót, sőt néhanapján a kertekbe igyekvő emberek meg is osztották vele aznapi ebédjüket.

Mindent összevetve a macskának nem volt oka panaszra, ha csak önmagát kellett eltartania. De minden évben elkövetkezett az a pillanat, amikor felébredt benne az ősi ösztön, az anyaság, a kölykök utáni vágy. Ekkor nem gondolt a létfenntartásra, csak percnyi örömének élt; boldogság és remény járta át egész testét, hogy ő sem alábbvaló a többi állatnál, hiszen a természet őt is képesnek tartja arra a megtisztelő feladatra, hogy a macskák nemzetségének fennmaradásáról gondoskodjék.

Ez történt eddig minden tavasszal, de az idén különös feladatot bízott rá a sors: ősszel, amikor levelek elválva a fáktól védelmet nyújtó szőnyegként borítják be a talajt, jelezve a természet pihenőidejének kezdetét, amely hosszú hónapokon keresztül csendet és nyugalmat von maga után, s a nagy hideget, amikor az életben maradásért keményen küzdeni kell, szóval ezelőtt a kihívásokkal teli időben született a macskának két kiscicája, s ő ismét megfogadta magának, hogy felneveli utódait.

Amint közeledett a tél, úgy egyre inkább megvalósíthatat- lannak tűnt ez a feladat. A tegnapi éj már magával hozta az évszak első s egyben legnagyobb csapását: a macskamama két kisfia közül az egyik cica vézna, beteg kis teste nem tudott ellenállni a fagyos éjszakai szélnek, s reggelre már a csöppnyi állat lelke felszállt túl a komor hófelhőkön, a végtenek, ő ennél többet nem tehetett.

Bűnös talán a természet, hogy fagyot bocsátott az éjszakára? Nem, itt csak egy valaki van, akit jogosan illet a vád: az ember. Az ember, aki felelőtlenül hagyta, hogy olyan kismacskák jöjjenek a világra, akikről ő nem képes gondoskodni.

De ki ez? Talán a macska egykori gazdája, aki nem törődve az állat sorsával, kiszolgáltatottan útjára engedte a macskát, nem is sejtve, hogy ezzel számlen magasságba, s találkozott többi elpusztult testvérével, akik szintén anyjuk felelőtlensége miatt jutottak a halál markába.

A macska szánalmat érzett elvesztett gyermeke iránt, de a történtekért őt nem lehetett vádolni: hiszen, ha akarta volna sem lett volna képes befolyásolni az eseményeket, s ő igenis akarta; őrizte, védte kiscicáját, saját szájától vonta meg a falatot, hogy gyermekei ne éhezzeTehát velem tartotok — szí boldogan az öreg, miközben zsebébe gyömöszölte a ki macskát és a szíve megtelt azz a rég nem érzett melegséggi melyre oly sok éven kereszt hiába várt.

A cirmos követte új gazdá egészen a falu határáig. Ott I tován megtorpant és elgondc kozott:

— A kisfiamnak megadatc a lehetőség, hogy gazdára, o honra találjon. Mostantól ő maga útját járja, én nem leheu mindig a nyomában, hiszen m

Felülről szemlélve, (b)

környezetére

A méltóságteljes, frakkos nézelődő madártávlatból tekir

FOTÓK: FAZEKAS LÁSZL

Családi idill, (b) A mama oltalma még mindig a legbiztosabb. Felvételünk a természet egy csodálatos pillanatát, őzmama és gida bensőséges kapcsolatát örökíti meg

tálán életet küldött a biztos halálba.

— De miért nem fogad be minket az ember? O jobban szeret egyedül élni? — szakította félbe a macska gondolatait az életben maradt kiscica nyávogása.

A keserves nyávogás könyörgő sírásként jutott el az éppen ott haladó öregember füléhez.

— Kismacska ilyenkor? — lepődött meg az öreg, miközben felemelte a gyenge kis állatot. No, téged is csak az Isten tartott életben ezen a hideg éjszakán, hiszen te is olyan magányos vagy, mint én. Ha akarod, összeköthetjük a sorsunkat, s így mindketten... — ekkor azonban félbehagyta a mondandóját, mert a bokor mögött egy sárga szempárra lett figyelmes, melynek aggódó tekintete a kismacskára szegeződött.

— O, ez biztosan a mamád! Tehát neked is van társad, csak én állok ilyen magányosan a világban — búsult el az öreg, s könnyek szöktek a szemébe.

A kiscica, mintha olvasott volna az ember gondolataiban, dorombolni kezdett a hideg, kérges tenyérben.

Ezt látva az anyamacska is nekibátorodva közeledett az öregemberhez, szintén hangos dorombolással jelezve, hogy ő is kegyeibe fogadta új gazdáját.

nem tudnám megszokni az t környezetet, a megváltozó életmódot. Én arra születten hogy a természet örök parancs szerint gondoskodjak utódol ról, felneveljem őket, nekik ke ressek otthont. Engem ez tes boldoggá, hogy bebizonyíthat tam: képes vagyok az anyaság ra, méltó vagyok arra a meg tisztelő tisztségre, amely macskanemzetség fennmaradd sát biztosítja.

így tehát a macska hátat fői dítva a falunak, útját a kerte felé vette, s közben azon tűnő dött, hogy vajon az emberek ki nek a segítségére számíthatnak gyermekeiket kire bízhatják, h a sors úgy hozza, hogy a nag; hideg és szükség idején jönne! a világra?

— Az emberek bölcsebbek mint mi, majdnem olyan ha talmasok, mint a természet Bizonyára utódaikra is töbl gondot fordítanak, mint az ál latok, nem szorulnak segítség re... — nyugtatta meg magát í cirmos és közben nem sejthet te, hogy a világon több ezei olyan kisbaba születik, akik nek édesanyjában és édesapjá ban nincs meg az a felelősség érzet, ami még minden állatban benne él: a természet örök törvénye.

Molnár Zsuzsa, Szegedi Kis István Református Gimmnázium, Békés