Békés Megyei Hírlap, 1998. június (53. évfolyam, 127-151. szám)

1998-06-13-14 / 137. szám

8 Hétvégi magazin 1998. június 13-14., szombat-vasárnap ______________Kétféle testőr létezik: a gyors és a halott testőr______________ Fe ltűnés nélkül, keményen Nem csak politikusokat, színészeket is védenek — Madonna testőreivel Verselő Új rovatunkban ez­úttal Niedzielsky Katalin felelős szer­kesztő választott verset. — Könnyebb lett volna tíz kedves köl­tőm imádott verseit sorolni, mint egyetlen kedvencet említeni. Legyen Ady! A századvég bonyolult korszaká­nak, a modem ember érzésvilágának zseniális költője; magyarságát büszkén vállalva európai gondolkodó, bölcses­sége, filozófiája, világirodalmi rangú lírája, a költői nyelv, amit teremtett, le­nyűgöző, elhivatottsága, őszintesége, bátor szókimondása példaértékű. Em­ber az embertelenségben verse törté­nelmi, erkölcsi hiszekegy, eligazodá­sunkat segítheti, tartásunkhoz vigaszt, erőt nyújthat. Ezért szeretem nagyon. __________Ady Endre__________ Em ber AZ EMBERTELENSÉGBEN Szívemet a puskatus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte. És most mégis, indulj föl, erőm, Indulj föl megintlen a Földről. Hajnal van-e, vagy pokol éjfél? Mindegy, indulj csak vakmerőn, Mint régen-régen cselekedted. Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban, Újból-élő és makacs halott. Rég elmúltak azok az idők, amikor a személyi testőröket — bodyguardokat (GBs) — hatalmas termetükről, daga­dó izmaikról azonnal meg tudták kü­lönböztetni a védett személytől. A mai testőr biztosan mozog az előkelő társa­ságban, de kemény, ha a helyzet úgy kívánja. Otthonos a harcművészetek­ben, speciális gépkocsivezetői és terro­rista-ellenes tanfolyamot végez, elsajá­títja az elsősegélynyújtás alapjait. Jó pszichológus és megfigyelő, aki előre megérzi a veszélyt, leleplezi az elköve­tőt, és már akkor beavatkozik, mielőtt bármi történne. Legalábbis erre tanít­ják. Amikor Reagan elnök ellen me­rényletet kíséreltek meg, a testőrök hosszú kabátot és sötét szemüveget vi­seltek, így könnyű volt őket megkülön­böztetni. Ma már ilyen ,,baki” nem for­dulhat elő. Ha például Clinton elnök golfozni indul, a testőrök hasonló sze­relésben követik. A pápa esetében ez — érthetően — kissé másként fest. Őt a speciális, gépkocsija védi (papa­mobil), de testőrökből is legalább har­minc követi. A testőrök kiképzésével egyre több cég foglalkozik világszerte. Ez érthető, hiszen nagy üzletről van szó, a testőrök iránti kereslet egyre nagyobb. Nem­csak államférfiakat, híres politikuso­kat, üzletembereket, színészeket, éne­keseket, bankárokat kell védeni, ha­nem azok családtagjait is. A testőrök kiválasztása és kiképzése a brit SAS vagy az amerikai SEALs elit alakulatok újoncainak kiképzéséhez hasonlít. A kitűnő egészségi állapot és a feddhetetlen múlt természetes köve­telmény. A leendő testőrök alapszabá­lya, íratlan törvénye, hogy kétféle test­őr létezik: a gyors és a halott testőr. Munkájuk során alapkövetelmény, hogy a védett személyt bármi áron, a saját életük kockáztatásával is meg kell védeni. Az eleven védőpajzsnak ezen­kívül mobilisnak kell lennie: készen ar­ra, hogy bármikor bárhová útra kelhes­sen. Fizetésük természetesen kiemelt, s talán ez a legnagyobb vonzereje a ve­szélyes szakmának. Napi bérük 80— 500 font között mozog. A testőrök fel­adata az is, hogy megvédjék az illetőt a szemtelen fotósok tolakodása elől. Az amerikai és angol testőrök kva­litásai, kiképzésük dacára az orosz testőröket tartják a legjobbaknak a vi­lágon. Többnyire az egykori KGB-ből verbuválják őket, vagy az Afganisz­tánban szolgált speciális egységek so­raiból, ahol kegyetlen kiképzésen es­tek át. Alapvető jelszavuk: nincs le­küzdhetetlen akadály. Ez ugyan nem hangzik valami fennkölten, mint aho­gyan a főiskolai képzettség is alacsony arányú az esetükben, ám annál kemé­nyebbek az eszközeik. Az orosz test­őrök nem lehetnek dohányosok és nem fogyaszthatnak szeszes italt. Senki sem ismeri a kiképzést végző szerve­zet nevét, a helyszínt, a kiképzés pon­tos módját, ám a szakemberek szerint az orosz testőrök a legjobbak közé tar­toznak. Sőt: abszolút mértékben ők a legjobbak. Testőrtörténelem A személyi testőrség mai változatát Lucien V. Ott francia ezredes alapozta meg az ötvenes évek végén. Az ezredes feladatul kapta egy elit alakulat létre­hozását Charles de Gaulle elnök védelmére. A mai testőrök felszerelése: bilincs, mobiltelefon, golyóálló mellény, spe­ciális gumibot. Az USA-ban, Oroszországban és másutt lőfegyvert hordanak, Nagy-Britanniában ez tilos. Borzalmak tiport országútján, Tetőn, ahogy mindég akartam, Révedtem által a szörnyüket: Milyen baj esett a magyarban S az Isten néha milyen gyenge. _______'_______________Mr. Bean, a humorspecialista most először egész estét betöltő filmben játszik__________________________ Hu morával Anglia egyik legkelendőbb exportcikke lett Es élni kell ma oly halottnak, Olyan igazán szenvedőnek, Ki beteg szívvel tengve-lengve, Nagy kincseket, akiket lopnak, Bekvártélyoz béna szivébe S vél őrizni egy szebb tegnapot. Óh, minden gyászok, be értelek, Óh, minden Jövő, be féltelek (Bár föltámadt holthoz nem illik) S hogy szánom menekülő fajtám. Aztán rossz szívemből szakajtván Eszembe jut és eszembe jut: Szívemet a puska-tus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte. S megint élek, kiáltok másért: Ember az embertelenségben. (1916. szeptember) „Minél több marhaságot csinálok, az emberek annál jobban imádnak.” Napjainkban Anglia egyik legkelen­dőbb exportcikke Mr. Bean. Rowan Atkinson éppen húsz éve alkotta meg ez;t a gyermeteg lelkű, esetlen figurát; aki most egész estés játék­filmben mutatkozik meg a maga tel­jességében. „Mr. Bean számára nem léteznek az együttélési szabályok, a legelemibb viselkedési normákat sem képes betartani. A gyerekek imádják, mert magukra ismernek benne, a felnőttek irigylik, mert meg meri tenni azt, amit ők sohasem mer­nének.” A szerep egyszerű paródiának in­dult egy olyan emberről, aki nem tud ébren maradni. A bombasiker hatásá­ra kezdte felépíteni Atkinson a Bean- arculatot: a nem túl határozott fellé­pésű, kacsázó járású, csetlő-botló ba­lek az elmaradhatatlan tweedzakó­ban, rövidre szabott pantallójában már mosolyt fakaszt. Már kissrác korában szeretett bo­hóckodni Jól kihasználja testi adottságát is, főleg nyaktól fölfelé: kocsányon ülő gülüszemeinek forgatása, ajkai közül sokszor kitüremkedő, duzzadt nyelve, a heves érzelmeket kifejező grima­szok és mimikák arzenálja mind­mind humorforrás. Mindezt remekül fűszerezi hely­zetkomikummal, gesztusbeszéddel, valamint pontos idő- és ritmusérzék­kel. Leghétköznapibb cselekvéseink nála visszájára fordulnak, bármihez nyúl is, az balul üt ki, s amikor már fellélegzünk, hogy éppen semmi gali­bát nem okozott, akkor még bom- basztikusabb marhasággal áll elő. Mindent pontosan megtervez. „A humoristákkal ellentétben — akik spontánul viccesek — én színésznek tartom magam, akinek specialitása a humor.” Rowan Atkinson egy vidéki család Oxfordban végzett tudós gyermeke, ki a biztos és kényelmes mérnöki kar­riert hagyta ott a kabarék és vígjáté­kok bizonytalan világáért. Úgy em­lékszik, már kissrác korában szeretett bohóckodni. Öt-hat évesen páratlan pantomimképességnek adta tanújelét, amikor a környezetében élőket kifi­gurázta. Egyetemistaként cingár ter­mete nem hagyta, hogy társaihoz ha­sonlóan ő is a sportban tűnjön ki, így hogy elfogadják, a jó duma mellett a komikusi arcvonásai adta lehetőséget kamatoztatta. „Amíg tanultam, a színészet csak a hobbim volt, később a hobbim lett a munkám.” Azért van még egy szerelme: a se­besség. Sportkocsi-gyűjteményében van egy Ferrari, egy Austin Martin Vantege és egy Renault Turbo, az az autó, amellyel maga is versenyzett a nyolcvanas években. „Maximalista vagyok. A versenyzés, a következő kanyar bevétele pont olyan, mint a vígjáték: mindig meg akarom ismé­telni, és persze mindig jobban.” Az ötvenedik születésnapján elhatároz­ta, hogy még egyszer megpróbálja. Két éve, hogy kijött a börtönből, azóta na­gyon vigyázott, persze, erre minden oka meg is volt, tudta, ha megint elkapják, aggastyánként kerül ki a rácsok mögül. Becsületesen kellett tehát élnie, alkalmi munkát vállalt, legutóbb pedig kertész­ként fogadták fel, s hozzá nem is akár­ki: egy dúsgazdag úr, aki nagy házat vitt, politikusok is jártak hozzá. Willy kertészfizetése természetesen nem volt magas, ez bosszantotta is, meg aztán a gyomlálás sem volt a kedvére való. Az életét szebbé tette, hogy jóban volt a szakácsnővel, aki eleinte pom­pás falatokkal traktálta, aztán pedig rá­kapott az információira is. Az ostoba némber elpletykálta, hogy az úr pán­célszekrényében annyi a pénz, hogy abból bizony, szépen lehetne élni, munka nélkül is. Willy a tömött mackó gondolatára is hőhullámot érzett, és egyre erősebb vá­gyat, hogy megnézze, csakugyan igaz- e, amit a szakácsnő fecseg. Utoljára, persze meg lehetne próbálkozni vele... Áttanulmányozta a villa beosztását. A szakácsnő ebben is sokat segített, gyanútlanul válaszolgatott minden kér­désére. Már azt is tudta, hogy éjszaká­ra bekapcsolják a riasztóberendezést. Úgy döntött, hogy a házhoz épített ga­rázs kis ablakán jut be a villába. A sza­kácsnő még a széfet is megmutatta: egy festmény mögött, a falban volt. „Nem a legújabb modell” — gondolta megkönnyebbülten. Az alkalom hama­rosan el is érkezett. Az úr családostul Londonba utazott, a villa üres, a ház­mester öreg és különben is az alagsor­ban lakik. Már az első éjszakán a cselekvés mellett döntött. Átugrott a sövényen, melyet aznap gondosan alacsonyra nyírt és a garázshoz lopakodott. A ta­padókorongot az ablakra tette, körbe­vágta, aztán a koronggal együtt, zajta­lanul kivette az üveget. Benyúlt, kinyi­totta az ablakot. A házba vezető ajtót ugyan zárva találta, de ennek kinyitása nem okozott különösebb gondot. A ri­asztót ártalmatlanná tette. „így ni!” — mondta nyugodtan, és bekapcsolta a P. Berthold A BALEK zseblámpát, majd egyenesen a széfhez ment. „Hát akkor lássuk a beteget” — mo­tyogta, miközben elővette a sztetosz­kópot és forgatni kezdte a szekrény számkerekét. Végtelennek tűnt az idő, bár csak egy óráig ügyeskedett. Aztán kinyílt az ajtó. Erezte, hogy a verejték a hátán is csordogál. A szekrény csakugyan tele volt pénzzel és különféle dobozokkal. Határozott mozdulattal rakodni kez­dett, amikor hirtelen felgyulladt a vil­lany. — Ne mozduljon! Fel a kezekkel! Willy tudta, hogy ilyenkor engedel­meskedni kell, megfordult és elképed- ten nézett az előtte álló rendőrfelügye­lőre. — Nézd csak! Hát te vagy az, Willy? — fakadt ki a rendőrtiszt meg­lepetten. — Hát megint találkoztunk, öreg fiú?! Egyébként gratulálok. Kitű­nő munkát végeztél. Willy némán, földbe gyökerezetten állt és nézte, amint a felügyelő lázasan turkálni kezdett a széfben, de szemmel láthatóan nem a pénzkötegek érdekelték.-— Nahát, akkor ez megvolna! — ki­áltott fel hirtelen. — Finomított heroin és legalább félmilliót ér. Végre, elkap­tuk! Willy egy kukkot sem értett az egészből. — Hát, nincs szerencséd, öregem! — mondta a felügyelő, aztán a szava­kat nyomatékosítva hozzátette: — De nagyon nagy szolgálatot tettél nekünk. — Én? Hogyan? — Már jó ideje gyanítjuk, hogy az itt lakó úr vastagon benne van a kábí­tószer-kereskedelemben. De olyan kapcsolatai vannak, hogy nincs az a bí­ró, aki kiadná nekem a házkutatási en­gedélyt. Most már a villát is figyeltük, de hiába. És ekkor jöttél te, ahogyan ez egy régi ismerőshöz illik. Willy végre megértette, miért örült a felügyelő. — Persze, maguk meg várták, hogy kinyissam a mackót, igaz? Ä felügyelő biccentett. — Ilyen az élet, Willy. Mindig a kisember a balek. Te azonban segítet­tél nekünk egy nagykutya befogásá­ban. — Hú, de boldog vagyok... A felügyelő a megroggyant kassza­fúró vállára tette a kezét. — Öreg, már több, mint húsz éve is­merjük egymást. Azt is mondhatnám, hogy barátok vagyunk, te a törvény egyik, én a másik oldalán. Azt akarom, hogy ezt az ügyet is intézzük el baráti alapon. Willy kérdően nézett rá. — Te most, itt megígéred, hogy ez volt az utolsó dobásod. Mi pedig azt ír­juk a jegyzőkönyvbe, hogy nem kap­tuk el a tettest. Oké? — És én akkor?! — Úristen, ilyen hülyét — sóhajtott a felügyelő. — Tűnés... Willy most már csakugyan nem kér­dezett többet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom