Békés Megyei Hírlap, 1998. április (53. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-04-05 / 80. szám

a 1998. április 4-5., szombat-vasárnap IN MEMÓRIÁM BÉKÉS MEGY! „Kiben zokogva bolyong heves hűség azt mondják, az szeret. Oh, hívj öledbe, könnyes egyszerűség! Csak játszom én veled.” (József Attila) Álarc mögött élt — közöttünk Zseni volt, de többre (vagy másra) vágyott és valamit hiába keresett Méltó emléket állítani, elgondolkodtatni, levonni erkölcsi tanulságokat, rámutat­ni, hogy jobban figyeljünk egymásra — ez írásom célja. Törődni és szeretni kell — amíg lehet... Az osztályban gyászke­retes kép, a helyén egy szál virág. Érté­kes, tehetséges fiú volt, tanárai szerint zseni, elismert, sikeres. Meghalt, meg­mérgezte magát. Miért? Mit keresett, amit nem talált meg? Alakját, egyénisé­gét tanárai, osztálytársai segítségével idézzük fel. — Egyetértek azzal, hogy emléket kell állíta­ni ennek a fiúnak, de még fontosabb, hogy el tudjuk kerülni a hasonló tragédiákat, bár ez nem teljesen tőlünk függ — kezdte a beszél­getést dr. Kovács János, a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium igazgatója. — Nagyon furcsa dolog történt, a gyökerét talán soha nem fogja megtalálni, megérteni senki. Erre én akkor döbbentem rá, amikor a két barátját kellett bevinnem a kórházba azon a bizonyos pénteki napon. Amikor az intenzív osztály vezetője telefonált, kérdeztem: nagy a baj? Azt mondta: nagyon nagy. — Ott, az ágya mellett találkoztam a szü­lőkkel. Előtte néhány nappal pedig az édes­anyjával egy konfekcióboltban, amikor rekla­mált, hogy kicsi a fiának a zakó, mondta, fényképezésre és szalagavatóra készülnek. Megkérdezte, ismerem-e a fiát. Talán az első olyan gyerek volt, akivel az irodában kellett beszélnünk, mert külö­nös módon reagált arra, hogy az egyik osztálytársnője beült a padjá­ba szeptember első napján. Akkor tudtam meg, hogy ez a fiú nagyon a csúcson van már, egyetemista. A rejtélyt nem sikerült megfejteni — A kórházban a nagyszülők elmondták, hogy kora hajnalban lett rosszul... Ez a gyerek kémiai zseni volt... Nagyon bíztam abban, hogy megmentik... Nekem van három fiam, egy hasonló korú, egyetemre jár. Akár boldog is lehetett volna, sikeres volt, félkézből csinálta azt, amit a többiek keményen megszenvedve tudtak csak elérni. Anyagiakban sem volt hátránya. Hogy aztán még mi hiány­zott neki, azt én nem is tudom megfejteni. Egy egészséges lelkű és idegzetű fiatalember életösztönének mindenek fölött erősebbnek kell lenni. Kellett volna találnia más megoldást. Testépítő volt, adott magára. A fagyállót előző nap délután vásárolta, a számlát megtalálták. Képletek maradtak utána, de hogy mit ivott, milyen mérgeket kevert még a fagyállóhoz, azt nem lehet tudni.-— Nagyon kemény volt önmagával és a világgal szemben is, és sikerorientált. A barátja, Kovács Misi azt mondta: Na ilyen volt, ez rá jellemző! O nem csinál félmunkát! Zágonyi Levente azt mond­ta: mindent egyszerre akart. Nem elhanyagolt zseni volt, az iskolá­ban építettünk rá, a hiúságát legyezte az, hogy ő a többiek körében is megfelelő presztízzsel élt, mivel sokkal tehetségesebb és ambiciózusabb volt a többieknél. Szörnyű tragédia, nem tudni, mi van mögötte. Egy biztos: valahol valami hiányzott ennek a fiúnak. — Az átlagos diákhoz képest nagyon tisztelettudó, rendes, csen­des volt, nem szemtelen a felnőttekkel, de diáktársaival szemben sem. Nagyon illemtudó volt, ugyanakkor részt vett a közös diákcsí­nyekben — idézte föl tanítványa alakját Tóth Csilla, a IV. B osz­tályfőnöke. — Talán két ember lakozott benne, legalábbis ezt lehetett észrevenni az osztálytársaival folytatott beszélgetésekből. Elmondták, hogy ki mire emlékszik vissza, és sorolták: jó humorú volt, de ez nem mindig látszott a felszínen, ha bármilyen csínyt el­követett, azt beismerte, és mindig pontosan tudta, milyen következ­ményei vannak a tetteinek. — A tanulásnak élt, számára az iskola fontos hely volt. Akár re­ál, akár humán tárgyakból nagyon jó eredményeket ért el, bár ma­ga is beismerte, hogy a humán tárgyakat mindig nehezebben tudta elsajátítani, de azokat is becsülettel megtanulta. Nagyon jó képességű, kiemelkedő volt és félelmetes mennyiségű adatot meg tudott tanulni. Én történelmet tanítok, és attól, hogy ő kémikus volt, rettenetes mélységekben ismerte az anyagot. — A tragédia körülményeiről semmit nem tudunk; a viselkedése nem változott meg. Egyetlen utalást tett talán a gyerekeknek, hogy nem megy velük együtt, majd elmegy máshoz fényképeszkedni. Nem volt filozofikus alkat, aki elmélkedik az élet értelméről. Inkább a földi dolgok érdekelték. A kémiához kapcsolódóan nagyon tudta, milyen fegyverek vannak, milyen lövedékeket használtak; történe­lemből tanulták a huszadik századot, tudta, hol milyen bombát vetet­tek be, milyen összetételűt. Milyen volt a jövőképe, nem tudjuk. Fel­vették az egyetemre, de nem biztos, hogy örömmel készült Budapest­re. Az új kihívás, lehet, hogy már nem lelkesítette. Lehet, hogy bele­fáradt az örökös tanulásba. Végigtanulta az egész nyarat, feszített edzésterveket készített önmagának, lazítani nem tudott. — A gyerek iskola utáni életébe csak úgy tud betekinteni az osz­tályfőnök, ha a gyerek mesél. Csak akkor tudunk belátni a leikébe, ha ő maga is engedi. Eléggé sok mindent tudtunk, de hogy a lelke legmélyén milyen folyamatok játszódtak le, azt senki sem látta. Zseni lehetett, aki kereste a helyét, és nem találta... Beismerte, hogy amikor hazament, bezárta az ajtót, és csak akkor jött ki, amikor en­ni akart; készült másnapra, számítógépezett, kizárta a külvilágot. Nekik a szakkör szent volt — Az osztályt nagyon megviselte a halála. Úgy próbáltuk felolda­ni a dolgot, hogy tartottunk egy órát, ahol mindenki elmondta, mi­lyen emléke maradt meg: mi volt a kedvence, mit szeretett, mit nem, hogyan ment, milyen viccei voltak. Elmondták a gyerekek: mindig várják, hogy egyszer csak belép az ajtón, és újra mondja a vicceit, a beszólásait... Stefanik Klára kémiatanámő tanította és készítette fel a verse­nyekre. — Nekem három és fél éve ez a szakkör rengeteg munkát ad, Amikor tanult, kizárta szobájából a külvilágot. Felvételünk illusztráció pénteken kettőtől hatig tartottuk, nekünk ez szent volt. Azóta űr van bennem. Már elsőben a füzetét gyöngyírással vezette. A gyerekek hamar rájöttek, hogy a vázlatba több kerül, mint ami a könyvben van, de ő ezzel sem elégedett meg. Minden egyes anyaghoz kiegé­szítései voltak, otthon körbevette magát könyvekkel, rengeteget ol­vasott, három év alatt végig ezt csinálta! — Elsőben Márkus Esztivel felváltva minden megyei versenyen első és második helyezést értek el. Az országos döntőben Győrben 14. lett, ami nagyszerű eredmény. Én akkor vettem észre az első je­let: teljesen depressziós lett. Akkor mondta ki először: volt nálam 13 jobb, és ez elviselhetetlen. Hetekig tartott, mire rendbe jött. Má­sodikban az országos versenyen írásbeli eredménye után ötödik volt, úgy szóbelizett, hogy a professzorokból álló zsűri száját tátva hallgatta. Maximális pontszámot kapott, ezzel harmadik lett az or­szágoson. Ennek akkor ő is örült. Soha nem hajszoltam tőle az eredményt. Mindig azt mondtam: megint nem lesz tavaszi szüne­tem, megint döntős leszel. Jött a harmadik év, harmadikban az OKTV-n 4. lett. Amikor jelentkezni kellett az idei versenyre, mondtuk: neked a fakultatív kategóriában a helyed, ne vedd el a he­lyet a lányok elől! Azt mondta: lesz még ott a lányoknak mögöttem kilenc hely. Ekkor mondta ki, hogy meg akarja nyerni. — Túllőtt a tanárain, rajtam, a matek-, a számítástechnika-taná­rán. Sokszor volt olyan kémiai problémánk, amikor azt mondtam a gyerekeknek: ezt még ő sem tudja! Az Országos Középiskolai Ta­nulmányi Verseny háromfordulós, az első kettő szigorúan elméleti, az elsőt megírta a gyerek 100-ból 92 pontosra, ezzel maximálisan elégedett volt. Február elején van a második forduló, mind a négy szakkörösöm bejutott. Én is azt hittem, hogy az egyik feladatban rossz az adat, ezért félreérthető a példa, de az egyik harmadikos versenyzőnk rájött a dologra. A következő hétfőn adtam vissza a nálam lévő hét darab OKTV-feladatból ötöt, a következő szöveg­gel: kettő hibátlan, egyet elszámoltál, kettő példát félreértettél. Két példája még mindig ott van az asztalomon javítatlanul, mert azóta nem tudtam vele foglalkozni. — Ez történt hétfőn. Kedden volt egy lyukasórája, és mondtam ne­ki, nézd már meg, hátha az Interneten megtalálod a megoldást. Ezen a kedden beszéltem vele utoljára, amikor szaladt utánam a tanáriba, és mondta, hogy sajnos nem találta meg, csak a tavalyi megoldást, az idei még nincsen rajta. De örült, mert megtalálta az olimpiai előkészí­tő táborban vett példák megoldásait, és le is tárolta magának. Nem mondtam, hogy nem lesz döntős, a mai napig nincsen javítókulcs, ar­ra várnak, hátha tömegesen félreértik a gyerekek, s akkor ahhoz iga­zítják a javítókulcsot. Elmondhattam volna: még van remény! — Az első kérdés az volt az intenzív osztályról, hogy tegnap mit kísérleteztem. Semmit. Utoljára a tavalyi OKTV-döntő előtt, ápri­lisban kísérleteztünk. Aztán azt kérték, azonnal nézzem meg, mennyi cián hiányzik a szertárból, mert a gyerek kék. Erre azon­nal tudtam mondani: a méregszekrény érintetlen. Ha benyúl a szekrénybe, fél városra való mérget talál, és nem haldoklik két na­pig. Neki az volt a mániája: olyat akarok csinálni, amit még senki. Én olyan példákat hozok a következő szakkörre, hogy senki nem tudja megcsinálni. Valószínűleg olyan anyaggal akarta magát megmérgezni, amivel még senki, aminek az ellenszerét nem tudja senki. Később a doktornő visszahívott, beadták a cián ellenszerét, nem javul rá, cián kizárva. Nem tudom, honnan szerezhetett anya­gokat. Van olyan pletyka a városban, hogy lopott a szertárból, de egy ilyen okos, értelmes gyerek nem hozza ilyen helyzetbe a taná­rait, az iskolát. Ha várt volna egy napot, csak egyetlenegy napot, ha megvárja a pénteket, a szakkört, amikor megünnepeltük volna, hogy túlvagyunk az OKTV-n. Ha megvárta volna azt a pénteket, akkor elmondhattam volna, hogy még van remény... A helyére mindig beül valamelyik gyerek, hogy a padtársa ne üljön egyedül. Nem tudta elviselni a kudarcot. Isten óvjon minden tanárt az ilyen gyerektől! — Minden pénteken délután kémia szakkörön együtt voltunk, együtt versenyeztünk. Jó fej volt, jól ki lehetett vele jönni — emlé­kezik osztálytársára Márkus Eszter. — Az utolsó falatját is megosz­totta volna az emberrel, de utána megkövetelte, hogy vele is ugyan­ezt csinálják. Rendes volt, én kedveltem. Nagyon okos, kémiából zseniális, más tárgyakból pedig úgy érezte, meg kell mutatnia, megtanulja úgy ahogyan kell. Mindig furcsa volt, különleges, más, FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER mint a többiek, másként viselkedett. Azt mondják, voltak apró jelek azon a héten. Megviselte, amikor nem olyan eredményt ért el, mint szeretett volna, de utána túltette magát rajta. Nem mondott soha semmi olyasmit, hogy foglalkoztatná a halál gon­dolata. Elég zárkózott volt, nem lehetett ve­le érzelmekről beszélni, minden másról le­hetett, önmagáról nem. Otthoni körülmé­nyeiről sem tudtunk túl sokat. Olyan jó poénokat tudott — Nagyon intelligens fiúnak ismertem meg. Emlékszem, elsőben azt mondtam otthon: van egy zseni gyerek az osztály­ban, aki mindig mindent tud — folytatja Zimmermann Aliz. — És én nagyon iri­gyeltem, hogy ennyire okos. Minden to­vábbi nélkül elmondott mindent, amit tu­dott, mindig mindenkinek segített, és ez azért ritka, hogy aki ennyire okos, az nem beképzelt egyáltalán. Szóval csodáltam. Meg volt humorérzéke, azt is szerettem benne, olyan jó poénokat tudott mondani, mindig nevettem. Csak semleges dolgok­ról beszélgettünk: számítógépről, olim­piai feladatokról meg a kémia szakkörről. Nagyon aranyos fiú volt. Mikor megtud­tam, hogy bent van az intenzíven, azt hit­tem, baleset történt. Egyetemre fölvették, sikeres volt, biztos nem akart meghalni. Nem tudom, miért csinálta... — Az utóbbi időben előfordult, hogy elrohant csak úgy, nem mondott semmit, egyszer nem jött be kémia szakkörre. S olyan fur­csa volt, mert mi nevetve futottunk utána, haha, lógni akarsz. Azt hittük, nevetni fog ő is, hogy lebukott. De nem nevetett, szó nélkül elment... Aznap nem tudtam, hogy nem akar a tablóképen rajta len­ni. Ingben jött meg pulóverben, nem hozott öltönyt, mint a többi fiú. Aztán láttam, hogy elmegy. Gondoltam, kajálni, és majd visszajön. Másnap reggel kérdeztem, volt-e fényképeszkedésen, akkor derült ki, hogy nem. Nem kérdeztem meg tőle, hogy hová megy... Soha senkinek nem lehet megoldás — Szó volt valamiről, nem kértük, de másnap már hozta. Sokat le­hetett rajta nevetni, voltak olyan beszólásai, az egész osztály neve- tett. Talán ebben az évben már nem érdekelte a tanulás úgy, mint ed- dig. Azt gondoltuk azért, mert már úgyis felvették, senki nem gya­nakodott. Sínen volt, irigyeltük is ezért, úgy látszott, ő is örül. A csa­ládjáról nem beszélt. Tudtuk, hogy mindent megkap. Nem lehetett előre látni. Nincs magyarázat — mondja Annaházi Anita. — Mellette ültem elsőtől végig — kezdi mondandóját Kovács Mihály. — Most, hogy megtörtént, rá kellett jönnünk: végig olyan álarc mögött élt, ami mögé nem tudtunk bepillantani, sem én, sem Levente. Durva tréfákat csinált néha, hogy felhívja magára a figyel­met, ezzel próbálta ellensúlyozni, hogy ő nem jár soha sehova. Kedden voltam nála, hogy visszakérjem a biológiafüzetemet, hogy tudjak tanulni. S akkor azt mondta, még nem akarja visszaadni, mert még tanul belőle. Akkor még nem járhatott az agyában sem­mi... — Annyira csak ismertem a barátomat — vág közbe Zágonyi Levente —, reggel semmi probléma nem volt vele. Utólag nézve viszont biztos, ha úgy dönt, hogy meg akar halni, akkor ő meghal. Hirtelen kitalálta, eldöntötte. Ennyi. Csütörtökön az első óra tesi volt, ott még együtt röhögcséltünk, abszolút normális hangulatban. Történelemórán megint csak nem volt semmi, jó kedvű volt, aztán nem találkoztam vele. Délben már nem jött, az ebédlőben nem lát­tam... Nem előre tervezett dolog. Fogta magát, túl gyorsan el­ment... — Tudta, hogyan, mitől lehet százszázalékosan meghalni, hogy senki se tudja megmenteni — fűzi hozzá Misi. — Rengeteget tanult. S lehet, hogy arra gondolt: ha már most, gimnáziumban ennyit kellett tanulni, ezt már nem akarta további öt évig csinálni. Lehet, hogy elfáradt — igyekszik Levente újabb érvet felmutatni. — Együtt mentünk volna albérletbe Pesten... Reggel, mikor megtalálták, azt hitték, részeg, hívták a mentőket, s akkor azt mondta: nem akar többet iskolába menni. — Mikor mondták, hogy menjünk gyorsan a kórházba, mérge­zés, azt hittem ételmérgezés, valamit evett— idézi föl azt a rettene­tes napot Misi. — Már nem volt magánál... Hallottuk, hogy előző­leg a mentősökkel verekedett, ellenkezett, nem hagyta, hogy bármit tegyenek. Mondta: nem tudtok rajtam úgyse segíteni, meg fogok halni. Anya, késő most már. Levente komolyan hozzáteszi: — Pontosan számolt. Kiszámolta a mérget, az időt is. Arra szá­mított, hétkor, ha keltik, már nem él. Csak észrevették ötkor, hogy nagyon rosszul van... Célt nem látott maga előtt? Mi sokra tartjuk őt, lehet, hogy ő magát nem tartotta ennyire... Többször próbáljuk lezárni a beszélgetést, de hiába; újabb és újabb emlékek törnek föl. Megannyi kérdés — megválaszolatlanul. A fiatalok bölcsessége megható, s különös, hogy a tragédia ellené­re kedves, jópofa, vicces történeteket sorolnak az osztály kiválósá­gáról. Együtt nevetünk, meg nyeljük a könnyeinket. Kikapcsolom a magnót, megint elköszönök, amikor Aliz utánam szól: — Jó lenne, ha kiderülne a cikkből, hogy nem ez a megoldás. Az öngyilkosság soha nem megoldás, senkinek. Nem látja, milyen hi­ányt, fájdalmat hagyott maga után... ,,Nem emlékezem én és nem felejtek. Azt mondják: hogy lehet? • Ahogy e földön marad, mit elejtek. Talán te megleled..." Niedzielsky Katalin

Next

/
Oldalképek
Tartalom