Békés Megyei Hírlap, 1998. április (53. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-25-26 / 97. szám
A pszi mesterei (35.) A sötét oldal hatalma Mentális energiákkal rendelkezni: hatalom. Olyan hatalom, amellyel nem szabad visszaélni, még inkább rossz célra felhasználni tilos azokat. Megismerkedtünk sok olyan rendkívüli képességű emberrel és azok életével, akik ha akarták volna, pszienergiáikat akár rossz célra is fordíthatták volna. Hogy mégsem tették, annak valószínűleg az lehet az oka, hogy mélységesen tisztelték azt a számukra is titokzatos valamit, ami öltét kiemelte az átlagemberek szürkeségéből. Pedig gondoljunk bele, hogy milyen komoly károkat lehetett volna okozni egy olyan paraképességgel, amivel Úri Geller vagy Nina Kulagina rendelkezett. Mindkettőjükkel végeztek olyan kísérleteket, amelynek a célja az élet kioltása lett volna. A kísérleti eredmények azt igazolták, hogy mindketten, ha akarnák, tökéletes gyilkosokká válhatnának. Vagy milyen problémákat jelentene a kriminalisztikának egy olyan jelenség, amit teleportációnak hívnak. A teleportáció olyan jelenség, amikor egy lezárt térből a médium úgy tüntet el tárgyakat és jeleníti azt újra meg a tér egy távolabbi pontján, hogy arra logikus magyarázat nincs. A hatás létezését több parafenomén is bizonyította, többek között D. D. Home, Sai Baba vagy Eusapia Palladino. A jelenség addig érdekes csak, amíg azt szeánszokon mutatják be. Egészen más lenne a helyzet, ha a médium ezt a jelenséget egy bank kifosztására használná. Szerencsére nem tették ezt sem meg eddig! Diktátorok álmodoznak arról, hogy minden ember gondolatát uralni tudják hatalmi törekvésük érdekében. Wolf Messing mentális projekciója — amellyel embereket arra tudott kényszeríteni, amire csak akart, anélkül, hogy az alany tudatában lett volna annak, hogy irányítás alatt áll — ideális eszköz lehetett volna a terroristák kezében. Ezzel a mentális hatással ugyanis ártatlan emberekkel lehetne elvégeztetni törvénytelen cselekedeteket. Szerencse, hogy Messing ezt a képességét inkább a színpadon villogtatta és csak nehezen állt kötélnek, hogy a Szovjetunióban ilyen irányú kísérleteket végezzenek vele. Sajnos azonban a parafenomének szűk tábora nem csak fennkölt gondolkodású emberekből áll, akik tisztában vannak önnön veszélyességükkel és gátat szabnak saját képességük fel- használásának. Hogy bizonyítékkal is szolgáljak állításomra, ismerjenek meg most egy-két olyan esetet is, amikor a pszienergia avatatlan kezekbe került. A világot dr. Ludwig Mayer kriminálpszichológus tájékoztatta a következő esetről: férje ellen elkövetett gyilkossági kísérlet vádjával tartóztattak le 1934-ben egy mannheimi prostituáltat. A kétes erkölcsű nőszemély a kihallgatás során elismerte a bűncselekményt, sőt öt másik olyanról is beszámolt, amit szintén férje kárára követett el. Azt azonban tagadta, hogy a gyilkossági kísérleteket szándékosan követte volna el. Elmesélt egy olyan történetet, amely olyan képtelennek tűnt, amilyen csak lehetett. A vádlott elmondta, hogy pár évvel korábban, amikor még tisztességes háziasszonyként élte az életét, a vonaton megismerkedett egy férfival, aki szóba elegyedett vele. Elmesélte neki, hogy homeopátiával és természetgyógyászattal foglalkozik. Az asz- szony viszolygott útitársától, de nem akarta megbántani, ezért tessék-lássék válaszolgatott a kérdésekre. Váratlanul a férfi könnyedén megérintette útitársa kezét, akinek tudata ettől az érintéstől kialudt. Élő bábbá változott, akinek semmi akaratereje nem maradt. Mintegy félálomban követte a férfit annak lakására, aki áldozatát kegyetlenül összeverte, megrugdalta, majd megerőszakolta. Az asz- szony tudatában volt annak, hogy mi történik vele, de képtelen volt ellenszegülni. A démon ezután arra kényszerítette áldozatát, hogy mint prostituált dolgozzon és rabolja ki a férjét. Az asz- szony pedig viszolyogva, de mindent megtett, amit fogva tartója csak akart. Pedig undorodott mindattól, amit csinál, ahogy él, de hiába próbált ellenszegülni, egy mentális parancs még akkor is leterítette, ha Walter — így hívták megrontóját — a közelében sem volt. Volt úgy, hogy napokig nem látta fogva tartóját, miközben az utcán strichelt, de annak tudatát mindig az agyában érezte. Ez a hatás csak akkor gyöngült meg, ha az asszony ivott. A részletes vallomás ilyenformán került dr. Ludwig Mayer kezébe véleményezésre. Szerencsére Mayer hallott ezt-azt a paranormális dolgokról, ezért inkább kíváncsiságból, semmint meggyőződésből, köröztetni kezdett egy Franz Walter nevű ismert alvilági alakot. Az ügy itt vett váratlan fordulatot, mert az elfogott, rendkívül visszataszító küllemű férfi mindenben megerősítette a vádlott vallomását. Elmondta, hogy 20 éves kora körül fedezte fel, hogy olyan démoni képesség birtokáSzemmel verés: valóság vagy legenda? Nem tudjuk ban van, amellyel minden nőt levesz a lábáról, ha akarja. Elég csak a megfelelő időpontban megérintenie áldozatát, és az örökre a rabszolgájává válik. Arra nem tudott választ adni, hogy mit tesz, amikor áldozatához ér, csak azt mondta, hogy megérzi, mikor kell megérintenie azt, akit rabjává akar tenni. Sokáig játékszernek tartotta az egészet, míg rá nem jött arra, hogy ebből bizony meg is lehet élni. Ekkor kezdte rabszolgáit prostitúcióra kényszeríteni. A vizsgálat egy kiterjedt prostituált-hálózatot göngyölített fel, amelynek irányítója Walter volt. Áldozatai mind hasonló körülmények közepette kerültek hozzá, mint a mannheimi gyanúsított. A rendőrségi vizsgálat azt is felderítette, hogy Walter a kiöregedett prostikat eltette láb alól, mivel hatalma alól képtelen volt feloldani őket. Ez a démoni képességű férfi ugyanis csak arra volt képes, hogy valakit tönkretegyen, de arra már nem, hogyan kell azoknak a szabadságukat visszaadni. A bíróság gyilkosság, kerítés és ki- tartottság vádjában találta Franz Waltert bűnösnek, és halálra ítélte. Az ítéletet 1936-ban Berlinben hajtották végre rajta. Áldozatai az utolsó napig rendszeresen látogatták, étellel, cigarettával és tiszta ruhával látták el. Hatalma csak akkor foszlott semmivé rajtuk, amikor kivégezték. A szerencsétlenek, akik éveket töltöttek a démon fogságában, Walter halála után mind pszichiátriai kezelésre szorultak. Személyiségüket hosszú és fárasztó munkával lehetett csak újra életre kelteni bennük. Összeállította: Miki Ottó EBa fehérenj Gurul a hordó Gurul a hordó, bizony gurul. Jelképesen is, meg valóságosan is. Nem csoda, ez a tavasz az avatások, az átadások időszaka. Kellenek a hordók, be lehet rajtuk gurulni a nyilvánosságba. A választáson hozhat egy-két százalékot. Hadd lássa a nép: ezt mi adtuk neki. Mint annak idején Sch. Gy. útügyi (aszfaltügyi, felezővonalügyi, avatásügyi, estébéügyi) miniszter az MO-st. A világ legrosszabb és legbalesetveszélyesebb útját. Ha jól dereng, Sch. min. úr szinte kilométerenként avatott, hozzá mindig leütöttek egy ökröt. Tehették joggal, addig soha, sehol nem volt MO-s körgyűrűnk. Ákkor lett — a mindenit! Úgy tetszik, a múlt ismétli önmagát. Avatunk, szentelünk, átadunk. Szigorúan kormánypárti politikusokkal. Az ellenzéknek kuss! Avattak eleget, amikor hatalmon voltak, kiemnullásozhatták magukat egy életre. Érjék be annyival. Különben is, nyerjék meg előbb a választást! Avatni majd utána! Tessék ügyelni a sorrendre! A minap az egyik miniszter szennyvíztisztítót és csatornát avatott. Nem semmi, különösen ha ráfigyelünk: a komplexum első ütemét adta használatba. Van perspektíva hát, a második forduló után akár a következő ütemre is bejelentkezhet. Miniszterünk addig is átugrott a szomszédba, ahol egy gépjárműfecskendőt — á 50 millió forint — adott át. Hadd gondoljon a miniszter úrra a magyar, ha ég a háza, dunnája, szalmája. Hanem a nagy gurítás a jövő héten lesz Gyulán, s természetesen maga a miniszter görget, persze egy másik, nem a fecskendős. A várhoz vezető kőhídon mgdossa majd át a hordó sört. Jó oka van az ünneplésre: végre elkészült a mű. Lassan, mint a Luca széke. Ezért a nagy öröm. Különben fene bánja, gumljon az a hordó, de aztán verjék is csapra, s hívják meg belőle egy korsóra azokat, akik átszitkozódták az elmúlt hónapokat. Hadd engesztelődjenek. Egyébként pedig hátha egyszer majd megérjük, hogy Mariska néni meg Pista bácsi is átguríthat egy hordót. Mégha nekik nincs is szükségük egy-két százalékra... Árpási Zoltán J V (i KITE Rt. új telekgerendási alközpontjában komplex árukészlettel állunk tisztelt Partnereink rendelkezésére. ❖ Kukorica, olajnapraforgó vetőmagvak ❖ mindenfajta növényvédő szer ❖ mezőgazdasági gépalkatrészek ❖ mezőgazdasági gumiabroncsok ❖ új és használt kombájnok, traktorok ❖ Carrier termékek kaphatók./Továbbra is kötünk TERMELTETÉSI SZERZŐDÉSEKET olajipari napraforgóra (10 ha felett). Cím: 5675 Telekgerendás, Külterület 482. Telefon/fax: (66) 482-790, ^482-791,482-792. Nem tudom, hányszor láttam már Mihalkov 1944-ben készült filmjét — a Csalóka napfényt. De most — még Kepes András Desszertjéről is lemondva, amit igencsak szeretek —1 ismét a képernyő elé ültem. Már nincs rácso- dálkozás; a beavatottak fölényével kommentálom a képsorokat, a párbeszédeket, a történéseket a családnak. Mindez kicsit nevetséges, hisz enyéim közül mindenki ismeri a filmet. De erről nem veszek tudomást, aztán hogy mégis valami új információt nyújtsanak, böngészni kezdem céduláimat, s mikor lecseng a mű, olvasom: „A harmincas évek második felében a szovjet hadsereg öt marsalljából hármat; az öt elsőosztályú hadseregparancsnokból hármat; a tíz másodosztályú hadseregparancsnokból az összesét; az ötvenhat hadtestparancsnokból ötvenet; a száznyolcvanhat hadosztályparancsnokból százötvennégyet; a négyszázötvenhat ezredesből négyszázegyet ért utol az önkény irgalmatlan szeszélye.” Ezeket az adatokat az Ogonyok cikke nyomán tette közzé E. Fehér Pál. (És; 87. 8. 14.) S most már nem is a filmbéli Kotov ezredes sorsán töprengek, még csak nem is az Oscar-díjas alkotás esztétikai minőségén — amit nehéz lesz e tárgyban meghaladni — hirtelen a tengernagy lánya jut eszembe: Násztya. A Néva partján sétáltunk, csodálatos gyermekkorának helyszínén. Mutogatta nekem a tábornokok rezidenciáit — azt a palota formátumú épületet is, ahol ő felnőtt. — A szüleim autóbaleset áldozatai lettek — mondta később. — Még a háború előtt? — kérdeztem megállva, s szembefordulva vele. Világos volt számára, hogy mit sejtek, hogy mit akarok tudni. Bólintott, s ezzel a bólintással mintegy befogadott engem a művész-értelmiségnek az a — korántsem szűk? — ellenzéki köre, ahová Násztya tartozott. Még nagyon benne voltunk a szocializmusban, féltem — s tán nem is alaptalanul. Vodkagőzös, pezsgőfelhős hajnalokon (a társaságban nemzetközi hírű filmsztárok, gulágot járt, megtört öreg művészek, festők, muzsikusok és balettcsillagok etc.) ugrattak, hogy mekkora diplomata vagyok. — Ne félj, Bjela, ne félj! — ölelgettek, s nyújtották a poharat. Én persze ittam, s igazából annak örültem volna, ha a gyönyörű tatár táncosnő ölel a keblére. Sajnos ez nem következett be, illetve csak protokollárisán. Nyikita Mihalkov filmjével mintegy újraélem oroszországi élményeim. Örülök, hogy megízlelhettem az életnek azt a sajátos zamatát, amit irodal- milag legfeljebb Csehov tud nyújtani. S amit annyira hiányol a filmbéli professzor a fából ácsolt dácsa hatalmas ebédlőasztalánál. Jaj, ezek az asztalok, még a szerényebb otthonokban is. Még társbérletben is. S mi mindent tálal itt fel — akár a szegénység közepette — a jóakarat, a vendégszeretet. És ugye leülünk, nem kapkodunk, nem rohanunk — figyelünk egymásra! Dicsérjük a halat, a pirogot, a pástétomot és szürcsöljük a teát. Nem sajnáljuk a futó étkezéseket; a zabpelyhes és burgonyaszirmos jólétet. Nem beszélünk arról, hogy Amerikában 40 év alatt kétszeresre nőtt a vásárlóerő. Viszont van időnk gondolkodni — és nem baj az sem, ha hallgatunk. Az oroszok mélyebben éreznek, mint mi — ennélfogva nem felejtenek! Nem is akarnak felejteni. Nahát ebben nagyon különbözünk. Mert mi (s tulajdonképpen ezért írom a sorokat) nagyon is gyorsan felejtünk; szeretünk, akarunk felejteni. Azaz szabadon kezeljük — átszínezzük, korrigáljuk, akárhányszor átírjuk — a múltat. Lehet, hogy ez kényelmes és hasznos (akinek hasznos) —, de nem becsületes! Becsapjuk magunkat. Mi volna, ha vállalnánk — felvállalnánk — egymást, s egykori önmagunkat? Gondolom nyugodtabban — s persze tisztábban — élhetnénk. Ha nem azt mondanánk, hogy én már akkor is, ott is — kvázi — bajnoka voltam ennek, vagy annak az igazságnak, hanem egyszerűen kijelentenénk: ekkor meg akkor baromságokat csináltam. Mert: gyenge voltam, féltem, így volt kényelmesebb, ebből származott előnyöm, hagytam magam sodortatni és így tovább. Ez még nem mea culpázás — amit én gusztustalannak és többnyire őszin- tétlennek tartok —, csak valaminek az egyszerű, póztalan beismerése. Kevés példa van rá. De van! Ülünk egykori iskolám — díszteremmé formált — tornacsarnokában, mi öregdiákok. Magam az öregek között is csaknem a legöregebb. Az iskola Petőfi Sándor nevét viseli (ezt a nevet soha nem kellett és kell megváltoztatni), a költő születésének 175., az 1848-as forradalom és szabadságharc 150. évfordulóját ünnepeljük. Hat ezüst emlékérem adatik át; három régi tanár, két öregdiák, s egy jeles tizenéves részesül a kitüntetésben. Másodikként szólítanak... Az elmúlt 5-6 évtizedben tucatszám voltak jobbak nálam az alma mater neveltjei között. (Csak a mi osztályunk hat kitűnő érettségizettel dicsekedhet — s nem voltam közöttük.) Az érem azonban — mint kiderül — a hűség jutalma. Akik a névadóhoz, akik az iskolához... mindig, töretlenül... Nos, ami az én kötődésem illeti, az nem is annyira hűség, mint inkább hála. Megóvott, megvédett az iskola a nehéz években; nem felejtettem el. S persze igyekeztem (ha nem is tudtam) meghálálni. A történet hosszú lenne, s nincs is értelme elmondani. Lényeg az, hogy rossz káder voltam, mikor csak a jó kádereknek termett babér. Általában. De úgy látszik nem mindenütt. Nálunk természetes — következetesen kialakított — értékrend uralkodott. Ami azóta sem változott, noha újabb és újabb tanár- meg diákgenerációk foglalták el az iskolát... És mindegy, hogy hány évtizede kerültünk ki a padokból — az iskola rajtunk tartja a szemét. Ötven esztendő után is minősít bennünket! Mennyi ember, mennyi sors — s mL csoda változatos életutak. De nekünk nem kell, soha nem is kellett megtagadni egymást és önmagunkat. Kádár miniszterhelyettese, ’57-ben elcsapott, s börtönbe zárt öreg tanár, aktív vezérigazgató, kivetkezett munkásőr- parancsnok és én ülünk hajnalig együtt. Senkinek nem kell a bizonyítványát magyaráznia. Pár nap múlva aztán egy másik asztalhoz szólítanak. Itt azt tapasztalom, hogy az emberekről alkotott értékítélet a kurzusokkal (áramlatokkal, politikai erőviszonyokkal, a napi széljárással) együtt változik. Hogy a hajdan kiutált, lehetetlenné tett fiút ma „legjobb tanítványának” nevezi a levitézlett főnök. Micsoda öklendeztető helyzet. Nem is figyelek tovább; inkább elrepülök gondolatban a Néva partjára, ahol az ifjú filmsztár a szemem láttára térdelt le a színpadról leparancsolt, s a táborban megrokkant díva elé, hogy bocsánatot kérjen a sok megaláztatásért. Pedig ő — a fiatal színész — vétlen. Neki nincs köze a múlt bűneihez. Vagy mégis? Gyarmati Béla Mert mi nagyon is gyorsan felejtünk
