Békés Megyei Hírlap, 1998. március (53. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-07-08 / 56. szám

1998. március 8., vasárnap SZŰKEBB SZÜLŐHAZÁNK Közelről Ötödik oldal Elmaradt lakoma Sokan szeretik a friss, fi­nom disznótorost. így le­hetett ezzel az a két bé­kési illetőségű férfiú is, aki a minap, a sötét lep­le alatt meglátogatta a helyi Törökzugi Kft. bo- rosgyáni sertéstelepét. Etetés és villanyoltás után mentek a telepre, és nem tá­voznak üres kézzel. Az egyik ólban egy, a saját zsírjában már megsülő jószágot leszúr­tak, s miután kivéreztették, elindultak vele haza, ahol még este megperzselték és feldolgozták. A hívatlan böllérek egy do­loggal nem számoltak, hogy az alapos kivéreztetés után is maradnak árulkodó vércsep- pek, melyek utat mutattak a rendőrségnek. így aztán az egyik közeli utcában a két gyanúsítottnak, a 42 éves M. S.-nek és a 44 éves Sz. A.-nak könnyen a nyomára bukkan­tak, s a tervezett lakoma el­maradt. —sz— ÁBRAKERT-SORT! A szeghalmi Sä) s f NON-STOP lál Kedves Olvasó! A cím nem egy ős­közösségi csere egyenlete, hanem játékunk címe, melyen a kivágott ábrákért sört nyerhet. Mai és jövő vasárnapi számunkban is talál egy- egy ábrát. Nem kell mást tennie, mint kivágni a két ábrát és egy levelezőlapra ra­gasztva beküldeni címünkre (5600 Békéscsaba, Munkácsy u. 4.) már­cius 19-éig. A foci í j: 5 láda Borsodi sör. További 5 nyertes vihet haza 1-1 láda Borsodi .sört. Esélyeit növelheti, ha több levelezőlapot is beküld, termé­szetesen csak a lapból kivágott ábrá- kat fogadjuk el.__________________ 4. Akik túlélték a halálukat Rohantak velem egy emelettel feljebb, az intenzívre, ahol újraélesztettek Azt gondolom, az embe­rek 80-90 százaléka — le­gyen fiatal, középkorú vagy öreg — elmélkedett már azon, vajon mi van odaát? A túlvilágon! So­kan félünk a haláltól. Mint mindentől, amit nem tapasztalunk meg. Amikor megjelent a felhí­vásunk, hogy „túlélőket” keresünk, olyanokat, akik a klinikai halálból tértek vissza, többen je­lentkeztek telefonon, le­vélben és személyesen is. Köszönet érte. Elné­zést kérünk azoktól, akiknek a története — helyhiány miatt — nem kerülhetett nyomtatásba. K. Nelli békéscsabai pedagó­gus. Bársonyos, szép, meleg­barna szemeiből árad a pozi­tív érzelem. Beszélgetésünk alatt végig mosolyog. Jó vele beszélgetni. Kedvessége nyugtatólag hat rám. — Előrebocsátom, természet- tudományos beállítottságú va­gyok — kezdi elbeszélését. — Nem voltam istenhívő, amikor 1982-ben megtör­tént az, amit most elmesé­lek. Azon a napon erős me­legfronti hatást jel­zett a meteorológia. Rossz ha­tással volt rám, olyannyira, hogy a munkahelyemen elájul­tam. A vérnyomásom 70 per mérhetetlen volt. Szerencsére pár méterre volt a kórház. Ész­leltem, ami körülöttem történik, de megszólalni nem tudtam. Emlékszem, az azóta elhunyt Szentkereszty doktor állt az ágyam fölött és azt mondta: — Nehogy átcsússzon! Ezen az ágyon ma már meghalt vala­ki... Hangokat hallottam, s azt, hogy nagy a nyüzsgés körülöt­tem. Aztán egy sötét, félig nyi­tott barlangban találtam ma­gam. Melegség járta át a teste­met. Olyan biztonságban érez­tem magam, mint az anyaméh­ben a magzat. Szerettem volna a környezetemmel közölni: semmi baj, jól érzem magam. Eltelt tizenhat év, s én úgy em­lékszem mindenre, mintha tegnap történt volna. Nagyon örülök, hogy a téma kapcsán megismerhettem a békéscsabai Mónus Pált és fe­leségét, Ilonkát. Kedves, kelle­mes, jó humorú házaspárral hozott össze a sors. A náluk töltött több mint két óra észre­vétlenül telt el. Ilona asszony rendkívül szép lehetett fiatal korában. Erről tanúskodnak ibolyakék szemei és ma is szép vonásai. Fekete haját még nem uralják fehér tincsek, pedig elmúlt hatvanéves. 1996-ban négy hónapot töl­tött kórházakban. Ahogyan a történetet felidézi, könny szö­kik a szemébe. — Tudja, nagyon szerettem enni. 1996 áprilisában viszont egyik napról a másikra elment az étvágyam, még az is kikíván­kozott belőlem, amit lenyeltem. Beutaltak a csabai kórházba, ahol a fejem búbjától a lábujja­mig mindent átvizsgáltak. Kide­rült, szívbelsőhártya-gyulladá- som van. Hat hétig hatóránként kaptam az antibiotikumokat. Alighogy helyrejöttem valame­lyest — bár az étvágytalanságom mit sem javult —, kilyukadt a szívbillentyű. Az orvos közölte, műteni kell. Szegedre szállítot­tak a belosz- tályra. Egyna- p o s szegedi tartóz- kodás után el- veszí­tettem az eszméletemet, aho­gyan később megtudtam, ro­hantak velem az egy emelettel feljebb lévő intenzívre, ahol új­raélesztettek. Mondta az orvos, másodpercek hiányoztak ah­hoz, hogy örökre elmenjek. Pár nap múlva ismét halálközelbe kerültem. De akkor már ott volt mellettem az újraélesztő készü­lék. Szegeden közölték, nem vállalják a műtétemet, mert olyan súlyos az állapotom. Heli­kopterrel Debrecenbe szállítot­tak. Másnap már megműtötték. Amikor toltak be a műtőbe, megkérdeztem: — Doktor úr! Felébredek-e még, vagy ez lesz az utolsó utam? Mosolyogva fogta meg a kezem, s azzal biztatott, hogy semmi baj nem lesz. Százhet­ven percig tartott a beavatkozás. — Amikor a műtét utáni na­pon a lányunkkal megláttuk a feleségemet — veszi át a szót a férj —, majdnem mi is rosszul lettünk. Szörnyű látvány volt, lógtak ki belőle a különböző csövek, s pár hét alatt 31 kilót fogyott. Kicserélték mindkét szívbillentyűjét. A műtét utáni hatodik napon, augusztus 20- án saját láttán ment tusolni. — Meg is lett az eredmény — mondja Ilonka —, ismé­telten, immár harmadszor is használni kellett az újraélesz­tési eljárást. — Huszonegyedikén érdek­lődtem telefonon, hogy van a feleségem — folytatja az elbe­szélést Mónus Pál. — Azt vála­szolták: baj van, újra kellett műteni. Bevérzett a frissen műtött szív. Húszadikán éjjel riasztották az orvosokat és új­ra felvágták a mellkast. — Aztán a második műtét után mintha újjászülettem volna — derül fel az arca Mónus Pálnénak —, elmúlt a hányinger, megjött az étvágyam, mondtam az uramnak, hozzon nekem fe­hér szalonnát, savanyú káposz­tát. Azóta hála isten semmi ba­jom. Én mondom, minden tisz­teletet megérdemelnek a csabai, a szegedi és a debreceni orvo­sok. Egyikük sem nyújtotta a markát, tették a dolgukat anyagi ellenszolgáltalás nélkül, lelkiis­meretesen. Béla Vali Egy sötét, félig nyitott barlangban találtam magam Mai nyilatkozóm három évtizede taxis. Szívesen tekint vissza a régmúltra. Elsőként a csabai éj­szakák ködlovagjáról mesél, és arról is, hogy ez a szakma a nyolcvanas években sem volt ve­szélytelen. A néhai különc festőbarát a színházzal szemben lakott. Tudni kell róla hogy gyakran időzött a színészklubban, sze­retve tisztelt barátai társaságában, aki­ket otthon is mindig szívesen látott. A minél zavartalanabb fogadtatás érdeké­ben be is adott egy kérelmet a városi ta­nácshoz, építhetnének egy kötélpályát a színészklub és az ő magasban levő la­kása között, milyen egyszerű lenne azon áttolni a sörösládákat, nem kelle­ne mindig átszaladgálni. Az ő nem mindennapi személyéhez fűződik a következő eset is. „Abban az időben mi taxisok még telefonon vettük fel a rendelést. Az utca végén állt a készü­lék, ha megcsörrent, a pilóta odament, felvette, és már indulhatott a megadott címre. Jelen esetben a cím a Jókai Szín­ház épülete volt, a taxiállomástól alig száz méterre. A festőművész népes társa­ság élén kaptatott ki a művészbejárón, egymás után tessékelve be őket a kocsim­ba. Hova lesz a fuvar? — kérdeztem az ilyenkor szokásosat. A kompánia tagjai­nak tekintetéből láttam, ők is fenemód kí­váncsiak. Hát ide szembe, a túloldalra, hangzott a válasz magától értetődően. Alig egyperces út volt, megálltam a túlol­dalon. Akkori tarifával számítva alig négy forint volt a fuvardíj. Festőművész bará­tom azonban gáláns volt, száz forintot adott, azt mondta, hogy egy jó hecc meg­ér neki ennyit. A másik történet nem ilyen kedves, veszéllyel teli éjszakát rejt. Az utas nyíltan azzal kezdte, nincs nála pénz, majd otthon fizet, a számlát édesanyja fogja rendezni. Egyébként HM-dolgozó, mutatta az igazolványát. Megbíztam benne. Békésre kérte a fuvart, amikor megérkeztünk, kiderült, a mamának nincs pénze. A férfi erre tett egy ajánla­tot, elővett egy régi, ütött-kopott Poljot órát, ami ránézésre sem ért többett húsz forintnál. Ha adok kétszáz forintot, enyém az óra, és ő nem tartozik egy fil­lérrel sem. Ha már órákról beszélgetünk, mondtam, függ a falon egy számlapos kvarcóra, értékes darab, azt adja ide ne­kem — zálogba. Ha bejön a központunk­ba, és rendezte a számlát, visszakapja, addig én vigyázok rá. Utasom erre szi­dalmazni kezdett. Közben bezárta az aj­tót, majd a sparherthez lépett, és a pisz­kavasért nyúlt. Jóval nagyobb darab volt, mint én, és azzal is számoltam, hogy ré­szeg, ezért a reakciói kiszámíthatatla­nok. Belerúgtam a kezébe. Ekkor a felső zsebéhez nyúlt, ahol erősen kitüremke- dett a zakója. Átvillant az agyamon, le­het, hogy fegyvere van. Elfogott a halálfé­lelem. Amekkorát csak bírtam, belefejel­tem az arcába. Elöntötte a vér. Megtánto- rodott, leült. Az öregasszony közben el­kezdett sipákolni, hogy ne öljem meg a fiát. Az hiányzott volna még nekem... Si­ettem vissza Békéscsabára. Mit mond­jak, volt néhány álmatlan éjszakám. Az, hogy valaki HM-dolgozó, akármit jelent­het, lehet gondnok, de akár vezérőrnagy is. Nagyon megkönnyebbültem, amikor egy hét múlva arcán ragtapaszokkal lát­tam a megyeszékhely központjában sé­tálni. Pánics Szabó Ferenc VÉLEMÉNYEK Telefonon megkérdeztük néhány olvasónkat, mi a véleményük a nőnapról? Galambos Erzsébet, 62 éves békéscsabai nyugdí­jas: Mindig örülök a nő­napnak, mert két fiúuno­kám virággal kedveskedik nekem. Eddig még egy­szer sem feledkeztek el rólam és ez nagyon jól­esik. Kutasi Ferenc, 24 éves szarvasi főiskolai hallgató: Nem hiszem, hogy egyet­len naptól függ a nők megbecsültsége vagy elis­mertsége. Természetesen a hozzám közel álló lá­nyokat én is felköszöntöm nőnapkor, de inkább tréfá­san, mint komolyan. Bíró Ildikó, 19 éves oros­házi tanuló: A barátom eddig mindig vett egy szál virágot nekem nőnapra. Igazán azonban nem azt tartom fontosnak, hogy az év egyetlen napján legye­nek figyelmesek és kedve­sek a férfiak a nőkkel. Kovács György, 55 éves eleki gépszerelő: Fontos­nak tartom, hogy az év egy napján virággal is el­ismerjék a férfiak azt a munkát, amit a nők ér­tük, családjukért tesznek. Ügy érzem ez most még fontosabb, mint az elmúlt években. (y) A teremtés koronái Már csaknem négy évtize­de eldőlt, hogy az embe­riség nőnemű táborába tartozom. A szüleimnek annak idején váltig fiút jósoltak, úgyhogy elég nagy volt a zűrzavar, ami­kor kiderült az ellenkező­je. A legkönnyebben én meg apám szoktuk meg a dolgot. Szegény jó anyám még ma sem bírja meg­emészteni... Egyre csak azt hajtogatja, hogy a fér­fiaknak sokkal könnyebb az életük. Bármikor be­mehetnek egyedül is egy szórakozóhelyre, senki sem tesz ajánlatot nekik. Nem látszik rajtuk a „szégyen”, nem kell non­stop ügyeletet vállalniuk a gyerek mellett. Nincs benne a társadalmi ha­gyományokban, hogy munka után be kell állni­uk a háztartásba. Ha ré­szegen botorkálnak végig az utcán, senki sem plety- kálkodik róluk, s a hábo­rúkban sem becsteleníti meg őket az ellenség. Ar­ról nem is beszélve, hogy a stricik mennyivel köny- nyebben élnek, mint a prostituáltak... Néha, amikor apám megelégeli a felsorolást (no és ha szóhoz jut), el­ereszt egy-két gyenge érvet a „szegény férfiak” védel­mében. Elvégre őket viszik katonának, nekik kell átad­niuk a helyüket a buszon, csak titokban sírhatnak, s a maltert is ők keverik. És mindennek a tetejében(!) kiknek kell virágról gon­doskodniuk nőnapon? Ter­mészetesen nekik, a terem­tés koronáinak. —ria- ...: . . M ese a rövid fuvarról és az agresszív utasról

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom