Békés Megyei Hírlap, 1998. március (53. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-07-08 / 56. szám

1998. március 7-8., szombat-vasárnap 9

A pszi mesterei (29.)

Emberek, akik soha nem esznek

Köztudott, hogy a földön minden élőlénynek szüksége van valamiféle táplálékra ahhoz, hogy életben maradjon. Az, hogy milyen időközön- ként kell táplálkozni, erősen fajspecifikus tulajdonság. Egy kolibri állandóan táplálkozni kényszerül, ha nem akar éhen halni, míg egy sokkal lassabb anyagcseréjű hüllő esetében két táplálkozás között akár hónapok is eltelhetnek.

Az ember víz nélkül pár napig képes csak életben maradni, de a táplálkozás hiányát, ha mellette a folyadékbevitel megoldott, akár egy hónapig is képes elviselni. Ha azonban ez az állapot tartósan áll fenn, a szervezet előbb-utóbb elpusztul, miután erőtartalékait felélte. Ez biológiai tény.

Vagy talán van kivétel? Úgy tűnik, igen. Vannak ugyanis olyan emberek, akik nem esznek, nem isznak semmit, és mégis életben maradnak. Számos dokumentum emlékszik meg az ilyen esetekről. A tudományos szakirodalom a jelenséget ineidizmusnak, azokat pedig, akik ilyen képességgel rendelkeznek, ineidáknak nevezi. Ezeknél az embereknél teljesen természetes állapot az, hogy nem esznek és nem isznak semmit, mert egyszerűen nem éheznek meg. Természetesen ez az állapot nem születésük óta áll fenn, hiszen testük felépítésére nekik is szükségük van táplálékra. Ám életükben valamiért egyszer csak felhagynak a táplálkozással, mivel úgy érzik, hogy nekik erre nincs szükségük.

Az 1870-es években Louise Lateau vált híressé azzal, hogy egy látomást követően felhagyott a táplálkozás minden formájával. Étéit nem evett, vizet nem ivott. Látomása előtt ez a jámbor és erősen vallásos asszony súlyos beteg volt. Gyakran hányt vért. Ennek következtében lefogyott és úgy legyengült, hogy a földeken szokásos munkákat már nem tudta elvégezni. Betegsége alatt gyakran imádkozott a Szűzanyához, aki végre megjelent neki. Azt tanácsolta, keményen kell böjtölnie azért, hogy szervezete megtisztuljon és új erőre kapjon.

A Szűzanya tanácsát Lateau asszony olyan hűen követte, hogy ettől a pillanattól kezdve egy falatot nem volt hajlandó lenyelni. Élete hátralévő hét évében tulajdonképpen nem evett és nem ivott semmit. Paradox módon teste mégis megerősödött, olyannyira, hogy tevékenyen kivette a részét a család minden munkájából. Olyan híres lett, hogy 1877-ben bekövetkezett halálakor holttestét Párizsba vitték, ahol felboncolták. Az orvosok csak azt tudták megállapítani, hogy emésztőrendszere elsorvadt és tápanyagfelvételre alkalmatlanná vált.

Koplalásban azonban Lateau asszonyt toronymagasan veri egy bajor

apáca, Teresa Neumann. A szent életű nővér ugyanis 35 éven keresztül, egészen 1962-ben bekövetkezett haláláig nem evett és nem ivott semmit. Csak a liturgiákon használt miseborral és áldozati ostyával tett kivételt. Más táplálékra nem volt szüksége. A kérdésre, hogy hogyan lehet így élni, egyszerűen csak azt mondta: isteni adomány.

A képen Teresa Neumann, az egyik ismert ineida

Soha nem tétlenkedett, teste erős és teherbíró volt, mindenféle munkát elvállalt. Hetente három napig azonban pihenni kényszerült, mert testén stigmák jelentek meg, amelyek olyannyira véreztek, hogy mindennemű munkát lehetetlenné tettek. Ezek a stigmák azonban vasárnapra nyomtalanul eltűntek.

Halála után hozzátartozói engedélyével őt is felboncolták, és az orvosok lényegében ugyanazt tudták csak megállapítani, mint Louise Lateau esetében.

Giri Bala asszony esete — aki Indiában élt az 1930-as években, és mantrajógát tanult — kicsit más, mint az előbb ismertetett történetek. O ugyanis rejtélyes képességét úgy tanulta. Azért hagyott fel a táplálkozás megszokott módjával, hogy egy magasabb szellemi síkra jusson. A jógit vizsgálatok céljából Angliába szállították, ahol egy szigorúan őrzött szobába zárták, és hónapokig tartották megfigyelés alatt. Mérték minden életfunkcióját, ami teljesen normálisnak tűnt. Áz egyetlen rendellenesség, amire korán fény derült, az volt, hogy szervezete nem termelt salakanyagot. A jóginak fogdájával kapcsolatban csak az az egy kikötése volt, hogy világos és szellős legyen. A fennmaradt jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy Giri Bala ideje nagy részét meditálással töltötte. A több hónapos vizsgálat végül azt támasztotta alá, hogy a jógi igazat mondott, amikor azt mondta: neki nincs szüksége táplálékfelvételre.

A vizsgálatsorozat végén aztán elárult egy titkot. Elmondta, hogy azért ő is eszik és iszik úgy, mint minden ember, csak ő ezt képzeletben teszi meg. Éber állapotban pedig egy speciális légzési technikát alkalmaz arra, hogy életenergiái megújuljanak. Különös képességét pedig azért fejlesztette ki, hogy bebizonyítsa: a valós világ csupán illúzió, tehát a fizikai test elhanyagolható.

Az ő hatására végeztek az 1950-es években parapszichológusok egy érdekes kísérletet Stanford egyetemén. Önként jelentkezőket hipnotizáltak, és ebben az állapotban tartottak hetekig. Ez alatt az idő alatt nem kaptak sem ételt, sem italt. Ám éhségre vagy szomjúságra senki sem panaszkodott, mert a kísérlet vezetője azt sugallta a kísérleti alanyoknak, hogy napjában háromszor bőségesen kapnak ellátást.

Az eredmény az volt, hogy voltak páran a csoportban, akik az egész kísérlet alatt egy dekát sem vesztettek súlyukból. Szemmel láthatóan a többhetes koplalás egyáltalán nem hagyott nyomot rajtuk.

Az esetleírásokat és a történelmi hátteret vizsgálva a kutatók egy érdekes dolgot figyeltek meg: az ineidák között alig találni férfit, a legtöbbjüknél ez a képesség a 30. életévük körül alakul ki. Minden ineida erősen vallásos, bár van ez alól is kivétel. A legtöbbjüknél pedig valamiféle paranormális képességet is meg lehet figyelni.

Az ineidizmusban szenvedők között azonban találni nem vallási fanatikust is. Közéjük tartozott Marie Furtnert, aki hosszú, többéves kómájából már ezzel a képességgel ébredt fel. 40 évig élt, és dolgozott, sőt, gyermeket is szült úgy, hogy szintén nem evett és ivott élete végéig. Sajátos képességét gyermeke nem örökölte.

Az amerikai Mollie Francher pedig praktikussági okokat szem előtt tartva szokott le az evésről, de nem az ivás- ról. Mollie ugyanis médium volt és'fel- figyelt rá, hogy pszi-képességei jelentősen jobban működnek, ha koplal.

Az egyetlen ismert férfi ineida az indiai hitoktató, Shai Baba. Babáról el kell azonban azt is mondani, hogy ellentétben az előbbi esetleírásokkal, azért fogyaszt táplálékot. Ez a táplálék azonban olyan kevés — megfigyelők szerint nem éri el az 500 kalóriát —, hogy az orvosok az ineidák nagyon szűk csoportjába sorolják.

Valóban nagyon kevesen vannak, számuk, ha a történeti megemlékezéseket és krónikákat is figyelembe vesszük, nem éri el az ötvenet. Ázt, hogy az ilyen embereknek a szervezete hogyan működik, nemhogy az orvosok, de még az .érintettek sem értik. De élnek és léteznek, ez ma már letagadhatatlan tény.

Összeállította: Miki Ottó

fehéren

Vasfüggöny Nyugaton

I Épül a vasfüggöny a határon! Nem olyan, mint a régi, a nyolcvankilenc- f I ben lebontott, de legalább olyan hatékony. Légy se be. se ki. ember — I I „disszidens” — végképp nem. A határőrségnek — vagyis a magyar adó- 1 [ fizetőnek — mintegy két és fél milliárd forintjába kerül, hogy működ- I I jön a rendszer. Európa védi magát — a mi pénzünkön. Azóta érik a gon- 1 | dolat a vasfüggönyre, mióta aláírták a schengeni egyezményt, s fokoz.a- | | tosan megszüntették az európai uniós államok közötti ellenőrzést. Előbb g I erősödött a szigor a peremhatárokon, majd belátták, pusztán szigorral I i nem lehet megfogni az. illegális bevándorlókat. Valami más kell, elckt- I ronikus ellenőrző rendszer, és határőrökből sorfal a zöldhatáron.

Itt tartunk. Tíz. év se telt el ama látványos drótátvágás és az. NDK-pol- 1 I gárok kiengedése óta, amikor kiderült, mégiscsak jó találmány az a I I vasfüggöny. Csak mi. naiv demokraták hittük azt akkor, hogy egyszer s I I mindenkorra vége. Mert a vasfüggöny mégiscsak gyalázat. Persze hogy I I az. ha mi állítjuk fel, mi működtetjük, mi akarunk vele kirekeszteni máso- | | kát. Ám a jelek szerint egészen más, ha a szomszéd, a fejlett Nyugat akar I I bennünket „taccsvonalra” tenni. Éppolyan más, mint amikor a Kohn fele- I I sége csinálja, vagy a más felesége csinálja Kohnnal — természetesen a I I Kohn szempontjából. Egészen-más.

Hogy mennyire nem hülyeség, amit írok, álljon itt a legújabb újság- I I hír: az Amerikai Egyesült Államok a mintegy háromezer kilométer I I hosszú mexikói határán magas kerítést — magyarul vasfüggönyt — épít 1 I az illegális bevándorlók feltartóztatására.

A vasfüggönyök tehát épülnek tovább. A jólét, a kultúra, a minőség 1

védi önmagát. Á többiek éljenek, haljanak ahogy tudnak. Vagy építsenek maguk is vasfüggönyt. Mondjuk, Keleten. Még véletlenül se Nyugaton, mert az mélyen sértő és antidemokratikus lenne.

Megnyitottuk új alközpontunkat!

Örömmel értesítjük tisztelt partnereinket, jelenlegi és leendő vásárlóinkat,

Cím: KITE Rt. Telekgerendási Alközpont,

5675 Telekgerendás, Külterület 482. sz.

(A telekgerendási vasútállomás mellett.)

Tel./fax: (66) 482-579, 482-789, 482-790, 482-791,482-792.

Minden kedves partnerünket a mezőgazdasági termeléshez szükséges teljes eszköz- és anyagkínálattal, kulturált környezetben tisztelettel várjuk.

Nyitva tartás: hétfőtől csütörtökig 7.30—16 óráig, pénteken 7.30—14 óráig. m

Szabó István egyszer megállt a beszédben... Nem tudta, nem akarta folytatni? Másról van szó: nem lehetett folytatni! Szavakkal már nem; ilyenkor csődöt mond a verbalizmus. Vagy ha erőltetjük, ócska, szentimentális monodráma a következmény. A kamera mögött vagy a színház rendezői pulpitusánál többnyire tudják ezt. A kamera előtt (vagy a színpadon) azonban nem annyira tudni kell, mint inkább érezni. De mi van most, mikor a rendezőt „fogja” az operatőr? Ez a legszebb pillanata annak a — két estére osztott — pzáz percnek, mellyel a magyar közszolgálati televízió (ezúttal valóban gényesen szolgálva a közt) megaján- lékozott bennünket, mikor „életmű- nterjút” sugárzott Oscar-díjas művé- tzünkről.

A rendező elhallgatott — megbénult i nyelve, mondhatjuk közhelyesen —, :sak az arca élt, s a torokszorító csendjen tanúi lehettünk annak a megismétel- letetlen mimikának, mellyel újraélt (átüt) valamit egy hatvanesztendős ember, Imihez szegények a szavak. S ha volná- lak is (mert persze, hogy volnának), a jzemérmesség legyőzi a közléskény- zert. Ebből az egyetlen — csak másodpercekben mérhető — szituációból ki- ptszik a rendező érzékenysége, fogé- onysága —, de magyarsága is. Utóbbit tartózkodás, a szemérem bizonyítja.

Szabó István — akit méltatói a ma- yar film legnagyobb lírikusának tartalak -— soha nem akart tetszelegni, okkolni sem akart, deheroizálni sem, zépíteni meg pláne nem. Csak el akarta mondani nemzedékének történetét; őszintén, tisztán és szabadon. Az Apa című film bemutatása után (Filmkultúra, 1966. 6. sz.) így ír róla Máriássy Judit: „Szabó kezében az objektív egyelőre szinte csak arra szolgál, hogy a szubjektumot tükrözze. A világból annyit, amit befogadott belőle, ami személyesen és közvetlenül benne lecsapódott. Ez pedig nem kevés... Kihagyás nélkül képes önmagát — önmagához hűségesen kifejezni.”

ÖNMAGÁT —

ÖNMAGÁHOZ HŰSÉGESEN. Kritikusi telitalálat. Igaz volt már harminc- egy-néhány évvel ezelőtt, és most is érezhettük igazát a képernyő előtt.

De ideje elmondani, hogy miként született ama beszédes csend a tévé-interjú közepette. A rendező azt az emlékét idézte föl, mikor Gábor Miklós (tulajdonképpen a rendező orvos édesapjának megformálója) az apa jelmezében és maszkjában megjelent a forgatáson. A legendás bőrkabátot, a szemüveget maga a rendező választotta és mégis... Mégis megtörtént a csoda, amit akár reinkarnációnak is nevezhetnénk. (Azóta ez a Gábor Miklós-i apa jelenik meg Szabó István előtt.) Mi kell ahhoz, hogy képpé formálódjék egy-egy alak, hogy tapinthatóvá váljanak az álmok? Hogyan is mondta Bergman? „Ha az embernek nincs valami személyes mondanivalója, ne csináljon filmet.”

Riportalanyként is csak személyes mondanivaló birtokában lehet kamera elé ülni; vállalván minden mondatunkat, az arcunkat, a gesztusainkat — egész személyiségünket. Évtizedekkel ezelőtt — mikor még új eszköznek és műfajnak számított a tévé — erről beszélt Szabó István az egyik fesztivál szakmai tanácskozásán. Az emberi arc

kifejezőképességének korlátlan lehetőségeit akkor is éppen úgy hangsúlyozta, mint most. És figyelmeztette a szakembereket, hogy mennyire tisztelni kell az OBJEKTÍV elé kerülőket. Hogy minden kamerás manipuláció bűn — amit például a tévéhíradóban elkövethetnek. Vajon hányán emlékeznek erre? — akiknek pedig emlékezni kellene.

Soha, egyetlen szót nem váltottam Szabó Istvánnal — mégis közel érzem magamhoz, hiszen 10—12 legismertebb filmjét nézve (néhányat többször is látva, átélve), nagyon sokat voltunk együtt. (Meg aztán nemzedéktársam is.) Mások is így lehetnek a rendezővel, mert az őszinteség, a tisztaság sugárzása — igenis — áthatol minden közegen; megvilágosít, megtisztít, meggyógyít bennünket.

Mennyi személyes mondanivalója volt abban a kétszer ötven percben! A riporter — Wiesinger István — csak a

hangjával volt jelen, de amit művelt, szakmai bravúr: kevés szava, tapintata, figyelmes hallgatása, kivárásai, ismeretei inspirálták a partnert.

Mi az, ami megtanulható Szabó Istvántól? Ez a kérdés már akkor felmerült bennem, mikor Oscar-díjas rendezőnk a film születésének századik évében időről időre megjelent a képernyőn, hogy megossza velünk azokat az ismereteket, emlékeket, élményeket, melyeket egy-egy

klasszikus filmalkotás — A MOZI

— jelenthet. Minden filmről úgy beszélt, mintha saját — egyszülött — gyermeke volna. Az élmény megosztásának, továbbadásának hevülete, szenvedélye — az erkölcsi, esztétikai érték felmutatásának vágya, akarása — talán lehet példaértékű, ha igazán nem is tanulható.

De hát mit lehet most felmutatni a társadalomból — a művészetek által? Jelenünkről is volt jó néhány szenvedélyes mondata Szabó Istvánnak. Persze tudjuk, mi van. Túl sokan vannak e kicsiny hazában, akik SZEMÉLYES MONDANIVALÓ NÉLKÜL ágálnak

— miközben pótolhatatlan értékek (szellemi és anyagi javak) pusztulnak el, vagy létre sem jöhetnek.

Szabó István sem elégedett. De bízik abban — s már ezért is tisztelnünk kell —, hogy megtalálja majd a hamu alatt a gyémántot. Remélhetőleg mindannyian megtaláljuk...

Az epilógust Gábor Miklósnak köszönhetjük. Előbb azonban idézzünk fel egy filmetűdöt: az Apa utolsó képsorát, mikor egy fiatal lány (Halász Judit) a romos Budapest — pincékből előjött — lakóinak újságot kínál: ITT A SZABADSÁG! MEGJELENT A SZABADSÁG! Ez a kis jelenet tulajdonképpen ismétlése a Budapesti tavasz című film emlékezetes etűdjének —, ahol Ruttkai Éva az újságáruslány. Szabó István ezzel az „ismétléssel” tiszteleg mestere, Máriássy Félix előtt. Láttuk a születésnapi interjúban is a jelenetet — nyilván nem véletlenül. Mégsem Szabó István tanítványi hűsége miatt említem. Most jelent meg ugyanis Gábor Miklós könyve (Sánta szabadság), melyben a szerző „a nagy seggek ka- valkádjaként” idézi fel a Budapesti tavasz bemutatója utáni fogadást. Nos, ez alkalommal a részeg Vorosilov polkáz- ni kezdett. „Majd Horváth Márton rez- gőst járt Rákosinéval, sőt maga Rákosi is remegtetni kezdte alfelét, valamelyik hölggyel a karjában, és akkor már, követve a nagyszerű példát, az egész Politikai Bizottság táncra perdült, mutatva a magyar virtust...”

Nahát, tizenéveseink már tudják is meg nem is, hogy ki volt Rákosi, Vorosilovról meg azonnal elhinnék, hogy híres polkatáncosként tette ismertté nevét. De hát éppen ez a baj. Figyeljünk Milan Kunderára: A NEMZETEKET ÚGY LIKVIDÁLJÁK, HOGY LEGELŐSZÖR ELVESZIK EMLÉKEZETÜKET. Mi mindaddig fogjuk bűnhődni a múltat, míg igazán meg nem ismerGyarmati Béla:

Önmagát — önmagához hűségesen