Békés Megyei Hírlap, 1998. február (53. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-21-22 / 44. szám
1998. február 21-22., szombat-vasárnap A pszi mesterei (27.) Sikoltozó koponyák Angliában Nincs két egyforma fantom és kísértet, ezért minden egyes esetet másként kell megközelíteni. Az angol legendák, mint ahogy láttuk, bővelkednek kísértethistóriákban. Ezeknek a mondáknak egyik érdekes története a sikoltó koponyákról szól. Úgy tűnik, hogy vannak olyan koponyák, amelyek kiszemelnek maguknak egy olyan helyet, ahol valamiért különösen jól érzik magukat és mélységesen sérelmezik, ha valaki nyugalmukban háborgatni merészeli őket. Nemtetszésüknek aztán hangot is adnak. A legismertebb esetek közül nyújtok át egy csokorral olvasóimnak. Az angliai Sommerset megye egyik falucskájában, Chilton Cantelóban, amely a kísérleteiről híres glamisi kastélytól nem messze fekszik, történt meg a következő eset: 1670-ben, amikor a dúsgazdag Theophilius Broome úr meghalt, egy meglehetősen különös kívánságot hagyott hátra. Végrendelet szerint minden vagyonát egyik távoli rokona kapta és cserébe csak azt kérte Broome úr, hogy fejét halála után vágják le, és azt egy általa megjelölt szekrényben, a házban őrizzék. Az örökösök persze kényelmetlennek találták a különös ajándékot, és egy idő elteltével meg akartak tőle szabadulni. Ezért a koponyát — megadva neki a kijáró tiszteletet — eltemették. Az eddig nyugodt ház élete egy csapásra megváltozott. A lakásban ijesztő koppa- nások, lánccsörgések hallatszottak. Azon a helyen pedig, ahol a koponyát eltemették, még rémesebb dolgok történtek. Többen vallották eskü alatt, hogy a föld alól sikolyokat és nyöszörgést véltek hallani. Amikor aztán egy reggel az örökhagyó Broome urat ábrázoló festményt a földön összetörve találták, gyorsan kiásták a makacs koponyát. Miután pedig gondosan letisztogatták, visszahelyezték kedvenc szekrényébe. Mondanom sem kell talán, hogy miután a koponya visszakerült az általa kiszemelt helyre, a kísérteties jelenségek a házban azonnal megszűntek. A Broome nemzetség ma is élő tagjai nagy tisztelettel őrzik a koponyát. Halottak napján veszik csak ki szekrényéből, hogy letisztogassák a rárakódott port. Broome úr koponyája a szekrényben A következő koponya az 1590- ben elhunyt Anne Griffit nyakát ékesítette egészen addig, míg meg nem halt. Anne halálos ágyán azonban azt kérte, hogy koponyája hadd maradjon Burton Agnes halli otthonában. A család teljesítette a haldokló utolsó kívánságát. Anne feje, amelyet a Griffitek csak „Öreg Nu- si” néven neveznek, évszázadokig egy régi ládában pihent. Minden egyes alkalommal azonban, amikor a házból ki próbálták vinni, a ládából velőtrázó sikolyok hallatszottak. A Griffitek aztán 1900-ban, amikor a házat renoválták, „Öreg Nusit” az egyik főfalba ládájával együtt befalazták. Nusinak ez ellen nem volt kifogása, hiszen a házban maradt. Az eddig bemutatott koponyák csak hangoskodással adták tudtul nemtetszésüket, ha „sérelem” érte őket. A dorsetti Sherbourne-hoz közeli Bettiscomb-major koponyája azonban el is pusztítja azt, aki háborgatni merészeli. A koponya a Pinney család birtokában van 1685 óta. Kedvenc helye, egy régi asztal a nappaliban áll. A fej eredeti tulajdonosa egy Indiából származó rabszolga volt, aki John Frederick Pinney úr tulajdonát képezte. Az uraság megígérte szolgájának, hogy ha az meghal, szabad emberként temeti el szülőföldjén, Indiában. A szolga azonban túlélte a gazdáját és amikor elhunyt, gazdájának az örökösei nem teljesítették a régi ígéretet. Nagy volt a rémület, amikor halála után egy évvel egy koponyát találtak a verandán. A leletet a trágyadombra dobták, de aki ezt a gyalázatot elkövette, másnapra meghalt, a koponya pedig rejtélyes úton a nappaliba került. Többször próbáltak tőle megszabadulni, de ha a házból kivitték, vérfagyasztó sikolyokat hallatott. A háborgató sok esetben pár hónap alatt elhunyt, a halálfej pedig valahogyan mindig a nappaliban tűnt fel újra. A Pinney-k ma nagy tisztelettel viseltetnek a koponya iránt, és úgy bánnak az egykori rabszolga fejével, mintha családtag lenne. Hogy mi a valóságalapjuk a fenti történeteknek, nem tudni. Azok a családok, akiknek ilyen koponya van a birtokában, tisztelik és félnek is tőle. Mélységesen hisznek a koponya bosszújában, és ezért megpróbálnak a kedvében járni. Nem használják azt a helyiséget, ahol a fejet őrzik, vagy ha mégis bemennek oda, még beszélni is halkan beszélnek. Lehet, hogy a fura jelenségeket nem is a koponyák okozzák, hanem a családok egy-egy olyan tagja, aki valamilyen „pszi” képességgel rendelkezik, de nem is tud róla. Az esetekben csak az az egy a biztos, hogy a fejek léteznek. A többi már a tudományra tartozik. Összeállította: Miki Ottó Feke I fehéren Bakter, biciklivel Odaérünk a tiszaugi hídhoz. Az út jobb oldalát lezáró sorompót már leeresztették. Délelőtt tizenegy óra, sietnénk, fél egyre Pestre kellene érnünk. Fél percet késhettünk, ha hamarabb érkezünk, talán még átcsúszunk a tű fokán. Vagy tizenöt perc várakozással kell fizetnünk lassúságunkért. Van időnk hát nézelődni, s gondolkodni. Mögöttünk gyűlnek a kamionok, a személygépkocsik, a teherautók. Kiszolgáltatott nyugalommal várjuk a szabad áthaladást. Előttünk a bakter felpattan a biciklijére, átkerekezik a hídon, majd vissza, hogy megnézze, nem maradt-e valaki, valami benn a közös vasúti-közúti pályán. Echte európai megoldás. A technika századában, a harmadik évezred küszöbén. Emberünk fürgén leugrik a kerékpárjáról, belép a bakterházba és leereszti a sorompó másik karját. Jöhet a vonat! Jön is, egy citromsárga színű vasúti munkagép. Keresztül döcög a hídon, majd méltóságteljes lassúsággal kigördül a „képből”. Rá vártunk. Az eset mindennapos. Odaérünk Tiszaugra, várunk és jön a vonat. Jó esetben a vezetővel és néhány utassal, rosszabb esetben egy utassal, vagy utas nélkül. A masinisztával együtt két-három emberre vár vagy kétszáz. Az egyik oldalon is, a másikon is. Közben persze biciklizik a bakter. Oda és vissza. Ezerszer elgondolkodtam rajta: nem lehetne fordítva? Jönnek- mennek az autók, amíg megérkezik a vonat. Akkor a vezető megállítja a szerelvényt, a vasútit és megvárja, amíg lezárják a sorompót, majd szép lassan, óvatosan átgurul a hídon. Ahogy a villamosok szoktak Pesten az alárendelt útkereszteződésekben. Pofon egyszerű. Nekem. A MÁV-nak valószínű nem. Gondolom, a menetrend miatt. Amit tartani kell. Az övékét. Hogy a közútiaknak is van „menetrendjük”? Kit érdekel? Különben már csak négy év, mert 2001-ben (a jövő évezredben) szétválasztják Tiszaugnál a vasúti és a közúti pályát. Ha jól számolok. csupán 1410 nap, sőt mire e sorokat olvassák, 1409. Mindössze. Arpási Zoltán Kántor Zsolt verse: Idő-fonat Varkocs van a kislány fején, vajon szétbonthatom-e En? Belenézhetek-e kék szemébe, de úgy hogy ne vegyen észre! Ne menjen el mellettem, csak sejtse, hogy szerettem. Vigye el a pesti gyorsvonat, de szövődjön emlékéből idő-fonat. Ha most föltámadna, s eljönne közétek... Nem, nem Toldira gondolok. Akit szeretnék megidézni, még nincs tőlünk sok emberöltő messzeségben. Még „jogdíjas” — ahogyan színházi körökben mondják. (Az írók halála után ötven évig jár a tantieme a művek bevételéből.) Különben mit számít az idő meg a tér! Molnár — akinek volt érzéke ahhoz, hogy miként kell kapcsolatot teremteni a misztikus erőkkel — most is a legnagyobb természetességgel ült be az Operaház páholyába, hogy részt vegyen a magyar kultúra napja alkalmából rendezett díszelőadáson. Nem keltett különösebb figyelmet. Némelyek ugyan furcsállták kicsit villogó monokliját (ahá, szóval ismét divat a szembe csíptethető lencse), de szmokingja gomblyukában senki nem vette észre a Becsületrend szalagocskáját. A Himnusz hallatán könnyes lett a nagy író szeme, s nyilván kérdezte volna a versmondó színész nevét, de máris a kultuszminiszter lépett a közönség elé. — Örülök, hogy ilyen jó —- vagyis színházi — családból származó fiatalember áll a tárca élén. Az atya éppen akkor volt pályakezdő, mikor elhagytam az országot. Később aztán hallottam, hogy ő lett a Vígszínház igazgatója... — A Magyar Néphadsereg... — Ja, a „Magyar Néphadsereg Vígszínháza” — ahogyan ironikusan megírta nekem valaki Amerikába. De hát akkor már nem élt Csortos; Hegedűs Gyula meg Varsányi Irén — az első Liliom és az ő Julikája — pedig még a harmincas évek legelején eltávozott... — Jób Dániel viszont 1955-ig élt! — Igen, három évvel élt túl engem. De micsoda élete lehetett ’45, illetve ’47 után. Mert a háborút követően még próbálkozott a Vígszínházzal. Mondja csak, tényleg volt akkoriban Pesten olyan színigazgató, aki nem tudott jól magyarul? — Hát, igazán jól talán a mostaniak se tudnak valamennyien, de a hölgy, akire gondol, a Szovjetunióban tényleg nem sajátíthatta el nyelvünket. Tolnay Klári többet tudna erről mondani... — Istenem, a kis Tolnay! Micsoda nagy színésznő lett! — Mint ahogyan a „kis Darvas Lili” is... — Mindkettőjükből Jób Dani csinált színésznőt. O teljesítette ki a tehetségüket — hogy precízebb legyek. Mert sztárt lehet csinálni, de művészt nem. Szívesen hallgattam volna tovább, de egyszer csak ilyesmit mondott miniszterünk az Operaház színpadán: a rendszer elemei rendszerbe szerveződtek. Mire Molnár fölkapta a fejét, de nem szólt. Én meg nem mertem megszólítani. Kodály Háry szvitje után azonban megenyhült. — Nézze — kezdte, mikor a New York Kávéház felé sétáltunk —, nekem azért szokatlan ez a retorika, mert Apponyi Albertet, meg Jókait hallgattam egykoron. Ámbár a Hymnus születésnapjára készülve olvasgatni kellene Kölcsey prózáját is. Ő — szatmári követként — nemcsak fontos dolgokról szólott, de nyelvileg is tökéletesen formálta meg mondanivalóját. És hát bizonyos belső hevülettel, ami ugyancsak nem nélkülözhető. „Akit nem hevít korának érzeménye...” Tudjuk ugyebár. Mellesleg szép-szép ez a — sokat emlegetett — értékközvetítés. De előbb létre kell hozni az értékeket, s csak azután lehet közvetíteni. Világosabban: legyen érték, legyen a befogadásra alkalmas ember, s aztán majd jöhet a következő technika. (Ezt azért merem mondani, mert tudom, mi „folyik” az égi csatornákon.) Kéri, hagyjam olvasni a kávéházi asztalnál. Csaknem negyed századon át volt hírlapíró; AZ ÚJSÁG MINDENNAPI KENYERE. Gyanítom, hogy — Adyhoz, Krúdyhoz, Kosztolányihoz hasonlóan — addig ő sem feküdt le, amíg meg nem jelentek a reggeli lapok. Persze aztán aludt délig. Tudták róla, hamarabb nem is zavarták. Volt rá eset azonban, hogy a szobalány még dél körül is elküldte az — immár világhíres — író ajtaján kopogtató hírlapírókat: — Ha fölébred, megy ebédelni, aztán kávéház, s kártyázás az Otthon Körben. — De hát mikor is ír a Mester? — kérdezte egy újdondász. Mire a szobalány: Molnár úr soha nem szokott írni. Hát ehhez képest ugyebár maradt egy s más utána. A drámái meg a Pál utcai fiúk mellett vajon ismerős a Széntolvajok című novellája? Vagy az Egy haditudósító emlékei? S tudnak-e még a színházak Molnár Fe- rencül? Gondolom, hogy születésének 120. évfordulóján majd mutatunk valamit — nemigen mutattunk. Mire visszatérek a kávéházba, Molnár már offé a hazai eseményekben. Átnézte több hét sajtóját. Pártharcok, pénzügyi tranzakciók, sikerek, bukások — mindez nem újság számára. — De ki ez a Friderikusz?, aki — dollárban számolva — szinte jobban keres, mint én fénykoromban. Persze, a tehetséget mindig, mindenütt meg kell fizetni. Csak tudja, mit nem hiszek el? Hogy egy interjúhoz — ami mellesleg (plusz pénzekért) súgógép segítségével születik — hat gegmen kell 360 ezer forintért. — A súgógép állítólag a minisz- ' terelnöknek kellett, hogy „kicsit másképp” tudjon beszélni. — Azért ez még mindig jobb, mintha még most is Moszkvából súgnának. Különben nincs az a politikus, akinek ne kellene súgni. Ingyen pedig még az iskolások se súgnak a társuknak. Az én időmben is kellett adni egy szelet vajas kenyeret... De miért kap milliókat a leváltott tévéelnök? __77? — Istenem, ha arra gondolok, hogy Ditrói Mórnak, aki új korszakot nyitott a magyar színészet történetében, egy trafikengedéllyel szúrták ki a szemét, Fedák Sári pedig — a börtön után — akár éhen is halhatott volna... S mit kapott a lányom, Márta? (Sárköziné Molnár M. — a szerk.) Aki azért tett valamit a magyar irodalomért. S most olvasom ezt a sok ízléstelenséget szegény Kardos G. György temetése kapcsán... Hát már meghalni sem érdemes egy magyar írónak? Ha élnék, minden bizonnyal antropofóbiában pusztulnék el. Vajon eljön-e az idő, mikor nem kell károsan rettegni az emberi társadalomtól? — Jaj, Mester, pengessünk vidámabb húrokat, beszéljünk a színházról. — Talán tudja, mi a véleményem. „Ott kell ülnie három óra hosszat a sötétben, mereven és mozdulatlanul. Ez idő alatt tilos: 1. kimenni, 2. felállni, 3. fészkelődni, 4. hátrafordulni, 5. beszélni... 29. megzavarni olyan tetszésnyilvánítást, mely meggyőződésével ellenkezik... Ezenkívül tilos még sok minden, ami hamarjában nem jut eszembe.” — Ha most igazából föltámadna, s eljönne közénk, melyik darabját rendezné? — Miután ez olyan világ, ahol az emberek életében egykettőre döntő változások következhetnek be, minden bizonnyal az Egy, kettő, három mellett döntenék. 1929-ben írtam, a nagy gazdasági válság idején. A polgári közeg káros tünete, hogy egy SENKIBŐL pillanatok alatt lehet VALAKIT csinálni. (De hát ezt már jól tudják a mostani Magyarországon.) Egyszóval ez a darab arról szól, hogy a pénznek, a pénzembernek úgyszólván az egész emberiség rendelkezésére áll. De nemcsak ezt mondom (mondtam ’29-ben), hanem azt is, hogy ez az „emberiségnek” nevezett pénzsóvár népesség szé- gyellje magát. A többi néma csend. Még láttam, amint az író monoklija rávillant egy formás női lábra, aztán eltűnt Molnár Ferenc. Néha bizony visszahívhatnánk... Gyarmati Béla Tudunk-e még Molnár Ferencül?
