Békés Megyei Hírlap, 1998. február (53. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-21-22 / 44. szám

Békésen a csapból is opera folyik Sikoltozó koponyák Angliában ✓ Az Óbudai Társaskör — gyakran látjuk a té­vében — értékes zenei eseményeknek ad ott­hont. Március 1-jén ott rendezik a Magyar Rádió Zenei Főosztályának vetélkedőjét, a „Játsszunk operát!” verseny országos döntő­jét. A nálunk is ismert angol zeneszerző, Benjamin Britten műve nyomán született cím kifejezi a rendezők szándékát: játékos módon megszerettetni az operairodalom legszebbjeit a fiatalokkal. (6. oldal) Az angol legendák bővelkednek kísértet- históriákban. Ezeknek a mondáknak egyik érdekes története a sikoltó koponyákról szól. Úgy tűnik, hogy vannak olyan kopo­nyák, amelyek kiszemelnek maguknak egy olyan helyet, ahol valamiért különösen jól érzik magukat és mélységesen sérelmezik, ha valaki nyugalmukban háborgatni meré­szeli őket. Nemtetszésüknek aztán hangot is adnak. (7. oldal) Miért Kalifornia? Amikor leültünk beszélgetni, már csak néhány napja volt... Mutatta a repülője­gyét. Szűk egy hét múlva indulnia kellett * vissza, Kaliforniába. Úgy elszállt ez az egy hónap, mintha egy óra lett volna! — sóhajtotta. Hátraigazította hosszú haját, majd kezét karba, lábát keresztbe he­lyezve kényelmesen helyet foglalt a fotel­ban. Az egykori békéscsabai manöken, akit a megye hosszú időn keresztül a ne­ves T. T. Divatstúdió tulajdonosaként is­mert, szinte semmit sem változott az el­telt három esztendő alatt. Tőkés Tímea 1995 januárja óta ez év elején volt itthon először. Nádszáldere- kú, magas, mosolygós arcú most is, mint amilyennek akkor ismertük... Nevetett, amikor ezt szóba hoztam. — Mutatok néhány kint készült fel­vételt, azokon alig lehet rám ismemi! — bizonygatta. Családi képek voltak, amelyeken többnyire Stephannal, a német élettár­sával láthatók. Valóban nem ismertem rá. A fotókról inkább egy házitündér mosolygott vissza, mint egy manöken. — Talán a frufru teszi, talán az, hogy ezek nem beállított képek — ma­gyarázta. — Ez itt a konyhánk. Általá­ban én főzök, de ha későn érek haza, Stephan vár étellel. Sok-sok kép következett ezután. Óceánpart, virágba borult parkok, ut­cák, érdekes épületek, és az új baráti kör... — Ezek többségében Hawaiiban ké­szültek, ahol egy hónapig nyaraltunk — emlékezett vissza. — Stephannak az az elve, hogy élvezni kell az életet. Tőle tanultam, hogy a kemény munka után jár a pihenés. Persze sajnos, az utóbbi tart rövidebb ideig... Elgondolkodott, hogy mondja-e, de azután mégis csak belevágott: — Öt évvel ezelőtt, amikor egy szakmai tanulmányúttal egybekötött vakációra indultam Kaliforniába, még nem gondoltam, hogy később éveket fogok itt tölteni. Egy partin ismerked­tem meg Stephannal. Amikor hazajöt­tem, leveleztünk, találkozgattunk Eu­rópában^ Biztatott, hogy menjek vissza hozzá. Őszintén megmondom, a legin­kább a megélhetéstől féltem. Attól, hogy mit fogok ott csinálni. Szerencsé­re ma már nem látom ilyen borúsnak a képet, de az biztos, hogy kemény évek állnak mögöttem. Bevallom, több he­lyen is dolgoztam, mire sikerült egy európai kozmetikai szalonban elhe­lyezkednem. Igaz, a munkahelyem 55 mérföldnyire van a várostól, ahol la­kunk, így mindennap annyit ingázom, mintha Csabáról Kecskemétre kellene járnom. De megéri, mert a kozmetiku­sok jól keresnek az Újvilágban. Ebbe a szalonba pedig csupa előkelőség jár, így az árak is magasabbak. Van úgy, hogy néhány nap alatt megkeresem a lakásbérletünk árát. Pedig ez nem ol­csó dolog. Egy amerikai átlagfizetés felét is elviheti a lakásbérlet. Stephan, aki egyébként mérnök, jelenleg lakáso­kat vesz, felújítja, majd eladja azokat. Lakhatnánk saját házban is, de akkor ő nem tudná forgatni a pénzt. Ezért dön­töttünk egyelőre a bérlet mellett. Az élére rakott közös dollárjainkból pedig most, mielőtt hazajöttem, vásároltunk egy fodrász-manikűr szalont. Igaz, egy másik házaspárral együtt, de legalább helyben van, és ha kialakítunk benne egy kozmetikai részt, nem kell többé ingáznom. Arra a kérdésemre, hogy mit volt könnyű megszokni Amerikában és mit nehéz, a következőket válaszolta: Nehéz volt meg­szoknom, hogy nincs körülöttem a családom, hiá­nyoznak a csabai barátaim is... FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER — Szeretem ennek az államnak a tisztaságát, azt, hogy minden olyan rendezett, esztétikus. Könnyű volt megszokni, hogy sok bolt éjjel is nyit­va van, sosem kell aggódnom a bevá­sárlás miatt. Mindenütt ingyen adnak reklámszatyrot vagy tasakot a pénztá­raknál! A kiszolgálók folyton moso­lyognak és kedvesek. Rengeteg akció van mindenütt, úgyhogy a kisebb pén- zűek is hozzájuthatnak értékesebb dolgokhoz vagy az egészségesebb élelmiszerekhez. Amerikában nagyon kevesen dohányoznak. Jó, hogy itt ja­nuárban is plusz 20—22 fok van. Ne­héz volt megszoknom, hogy nincs kö­rülöttem a családom, hiányoznak a csabai barátaim is. Nehéz volt hozzá­szoknom ahhoz is, hogy a fél életem autóban töltöm, hiszen óriásiak a tá­volságok... Az amerikai emberekről Tímea így vélekedett: — Ők azok, akik csak úgy „beleszületnek a jóba”. Úgy érzem, igazából éppen ezért nem érdekli őket, milyen nagyszerű dolgokat lehetne csi­nálni. Egy német vagy magyar vér azonnal meglátja a lehetőséget. A kü­lönbség csak annyi, hogy míg az ame­rikainak a születésével együtt jár a jog is a megvalósításhoz, addig egy beván­dorlónak keményen meg kell küzdenie mindezért. A múlt év tavaszán hoztak egy törvényt, amely tovább szigorítja az idegenek helyzetét. Ez van... Ennek ellenére aki nem adja fel, annak esélye van rá, hogy megragad. Valamikor az­tán majd megtérül a befektetett ener­gia. Nekem például az első három hó­napban egyfolytában migrénem volt a koncentrálástól, hogy egyáltalán ért­sem, amit mondanak. Ma már szeren­csére csak rossz emlék... Aztán az amerikai emberek látszólag nagyon ba­rátságosak, közvetlenek. Látványosan üdvözölnek, a férfiak kinyitják a nőknek az autót. Mégis úgy érzem, mi, európaiak mélyebb barátságokat tu­dunk kötni, és talán megbízhatóbbak is vagyunk. Ha egy amerikai megígéri, hogy este hatkor nálad van, egyáltalán nem kell készpénznek venni... Mire ez az írás megjelenik, Tímea már ismét a Föld másik oldalán lesz az óceánparti otthonában. Egyelőre oda­köti az új élete, amit három éve válasz­tott. De vajon mi lesz a további sorsa az „itthon hagyott” T. T. Divatstúdió­nak? A kérdésre ezt a választ kaptuk: — Nagyon sajnálom ezt a stúdiót, mert hozzám nőtt, de be kell látnom, több száz kilométerről nem tudom sem irányítani, sem átlátni az itt zajló dol­gokat. A cégtársam, Such Alex mű­ködtette a távollétem alatt a stúdiót, most hogy hazajöttem, hivatalosan is átadtam neki mindent. Sokan kérdez­ték, ezek után marad-e a cég neve a T. T. Divatstúdió. Nos, én úgy gondolom, a megye már ezen a néven ismerte meg, nem volna célszerű változtatni rajta. Meg aztán, így legalább egy kis darab mindig Csabán lesz belőlem... Magyar Mária éppen

Next

/
Oldalképek
Tartalom