Békés Megyei Hírlap, 1998. január (53. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-12 / 9. szám

iBÉKÉS MEGYEI HÍRLAP­Tímár Máté: Kiss Jani KITEKINTÉS balladája 1998. január 12., hétfő © A cirillbetűs boríték olyan gyűrött volt, tépett, mintha egy nagy lomha tehén fél na­pig kérődzte volna, s két olda­lán is újraragasztott, hogy egybe maradjon, míg a cím­zettjéhez talál. A nevemet, rég elfelejtett katonai rangomat valaki jótét lélek latinosán is odabakázta, ahogy a postabé­lyegzők is két esztendőt ölel­tek át. Norilszk, 1979. nov. 3. — Endrőd, 1981. márc. 1. és Budapest, 1981. márc. 7. De ide már az ifjabbik testvérbá­tyám védőborítékjában, kísérő szöveggel, s azzal az enyhe gúnnyal paprikázva, hogy: „Ugyan Kedves Öcsém, med­dig hordod még azt a Horthy- rangot? Azóta sem léptették elő!” De hát én úgy belekábul­tam a sokféle írásba meg pe­csétbe, tévelyegtem a színhe­lyek, dátumok között, s az orosz nyelvű vezérlevelet is le kellett fordítanom az emelet­szomszéd tanárral úgy, hogy delelőről nyugovóra vénült a nap, mire kiterítkezett előttem az alábbi kálváriás emberi sors, amelynek néhány stáció­ja érintkezett az eseménnyel. „Kedves Komangyir Tímár, Matvej, Matvejevics! Norilszk, 1979. nov. 1. Iván Ivánovics Kis tanító va­gyok, jurák, másnéven nyenyec nemzetiségű, bár Édesapám után írhatnám azt is, hogy félig magyar. Ezt a levelet is az O megbízásából írom, melyet a halálos ágyán fogadtatott meg vélem, legyen békés a sarkköri nyugalma. Bojárka faluban születtem, 1957-ben, a nemze­tiségi Pedagógiai Főiskolát Le- ningrádban végeztem el, és a feleségem is ott ismertem meg, aki zűrjén nemzetiségű. Van egy kisfiúnk is, Árpád, mert Édesapám azt mesélte, hogy így hívták azt a nagyfejedel­met, aki Hazát szerzett a ma­gyaroknak, vagy ezer eszten­dőknek előtte. S ha furcsán is hangzik majd: Árpád Iváno­vics; a hűséges fiú mért ne cse­lekedett volna haldokló Édes­apja kívánsága szerint? Ha csak ennyit is tud magyarul »hogy vagy«, »baszd meg« és »Isten áld meg a magyart«. Mert édes­apám a múlt évben meghalt. Rákban, Édesanyám még előbb. S a levélírás adóssága énreám maradt. Édesapám sok­szor írt Önnek, nemcsak innen, Vorkutáról is, Bojárkáról is, csakhogy először nem vette fel a posta, utána visszajött, de még a halálos ágyán is kérte a rajztáblát, és a dupla párnát a háta mögé, hogy Önnek írjon. Még egy régi fényképét is előkeresett, hátha arról reáis­mer. Azt is mellékelem. Válaszát várva, jó egészsé­get kívánok, és tisztelettel kö­szöntőm: Iván Ivánovics Kis jurák tanító”. Idáig jutottam a küldeménnyel, akkor valahová rohannom kel­lett, hát visszatettem a vihar­vert borítékjába, és sorsára hagytam. Az élet — rohanás. Hatvan felé meszesedik az em­ber, egyre lihegősebben rohan. A szibériai kimérák azonban hűséges társak. Napokig hord­tam magamban ezt a meg­emészthetetlen követ, mire út­baigazított egy saját novellám, s a jurák tanító „Édesapjának” földi alakmását is odaemlékez­tette lelki szemeim elé. író-olvasó találkozóra hívtak Zagyvarékasra, a gépkocsiban a felolvasásra ítélt novellát ke­restem hozzá, s abból villant elém a Farkaskaland Kiss Jani­ja, aki órácska alatt feléből megőszült az ordasoktól való, vélem közös félelmében. Bizo­nyára az ő fia lehet ez az északi atyafiság, a levélíró, hiszen a félárva leventefiút — hadifog­ságunkból hazatérőben, 1948- ban volt huszadik éves —, a lembergi SS-vizsgálaton az MVD-sek kiemelték közülünk, és visszavitték, mert a hóna alatti furunkulus forradását el­tüntetett vércsoport-jelzés he­lyének ítélték, hiába tanúsítot­tuk. Vonszoltában még kiabált is a szerencsétlen: „írja meg hadapród úr, Szentandrásra, Édesanyámnak, hogy élek!” Te jóságos Úristen, Ő lenne az?! Kotorásztam az emlékeze­tem kosarában. Az anyját bizo­nyára értesítettem, s ahogy ön­magam ismerem, feltehetően olyan reményt pillangozó mó­don, ami átmenetileg gyógyír lehetett a sebére... De várjunk csak... Igen, igen, 1954-ben vagy ötvenötben hazajött Szibériából százszor áldott szülőfalumba Vászoly Elek, akit meg egy lóharapás forradásáért láttak vendégül Sztálinék, a doni fog­ságba eséstől tizenkét esztende­ig, s mintha ezt az üzenetet hozta volna: „Tiszteltet jóegészséggel Vorkutáról a szentandrási Kiss Jani. Én sza­kács voltam, ő olyan ács-féle. Amikor Jóska bácsi (még min­dig nem merte nevén nevezni Sztálint!) istenbe boldogult (in­kább elvitte az ördög!), és listá­ba vettek hazafelé, ő maradt. Az ottani asszonyához pártolt. Tökös kis legény volt — tisz­tességgel essék a szólás —, egyre jött a normásnővel, aki­nek háza is épült már. Maradt. Itten a címe. Általam kéret, tu­dósítsad az Édesanyját, és oroszbetűs kopertát is küldhet- nél néki a fia adresszával, a Jó­isten megfizeti.” Hát ennyiben maradtunk. Bozontos volt az én sorsom is, mint a tundra, ahol legfel­jebb cserjék,.kurtaéletű növé­nyek, rénszarvasok és dúvadak élnek, a jakutok, nyenyecek, őslakók és száműzöttek táplálá­sára, veszedelmére. Bizony, bi­zony, növögetett az én adóssá­gom. Elküldtem ugyan három megcímzett borítékot, özvegy Kissné nyugtázta is, de hogy a Jani anyakereső írásai haza nem találtak, az is bizonyos. Mert a Száz tű hossza című kö­tetem megjelenése múltán Kiss néni egyenesen a tanácstitkár­ral íratott, tudakozódva, gondo­lom, a hruscsovi jóreménység szivárványlásáért, de ismétel­ten hiába. És most itt ez a levél... Vitt a gépkocsi Zagyvarékas felé, s szíven markolt a döbbe­net. Te fellegek-feletti Atyaúr­isten, válaszoltam én Iván Ivánovics Kissnek, a jurák taní­tónak? Nem hiszem, mert vala­mi apai fényképről is hírt adott, és én azt nem láttam. Bizonyá­ra a borítékban feledtem vagy... vagy kióvatoskodták belőle... Életemben nem volt olyan se­nye-suta író-olvasó találkozóm. Még a konyak sem biztatott testvériesülésre, mint máskor. „Fejgörcsöm van!” — hazud­tam, s úgy igyekeztem hazafelé, mint a kiparipázott kankutya. Derékig bele a leveles tékába, elő a világlátott levéllel, és... Bocsánat nem is létező „cenzúra”... A gyűrött borítékban, az orosz nyelvű mögött ott lapult egy kockás irkalapra rótt másik is, a sarkára ragasztva fénykép. Olyan, mint valaha nálunk a vásári gyorsfotográfiák. Rajta az aggastyán arcú Kiss Jani. Igen, ő az a hol fakutya-vigyo- ri, hol könnyekig komoruló szinte gyemek, akivel a XIII. számú munkahelyre jártam fa­lazni, vakolni és tenni azt, mit parancsoltak. A bárisnyák a ta­karosságát, a néni-rangúak az ifjúságukat szerették benne. Mi a kisöcsénkként, vénebb társa­ink gyermekükként óvtuk, s még a legkomorkább mun­kavezetők sem biztatták vicsor- gós „davaj”-jal, inkább azt kér­dezték tőle: „Kak gyéló? Mi új­ság, Jani?” Előbb hát azzal a levéllel, míg a nagyapámarcú Kiss Jani fényképe visszanéz reám. Olyanul, mint az óhitű szentek a füstös ikonokon vagy a nagy- szakállú raszkolnyik parasztok, kiknek emberi jóságában mint­ha egy-egy Krisztus járt volna idelenn a földön. „Kedves hadapródúr! Norilszk, 1977. dec. 6. Levelem jó egészségben tanálja, jóban, mint engemet hagyot. Mert nekem igen csak lejárt. Megfordulni se tudok, szivemet szorongatya a viz és a felcser is ászt monta, rendezem a rendezni valókat. Hát Írok magának, a neve meg Endrőd után bizonyosan megtanálják ha mán vagy harminc levelem nem ért el Szentandrásra, vagy a válasza ide. Amire belüliem mán nem futja azt megírja Iván fijam, nekem nehéz a karendás, ma­gyarul ceruza, hát elsőül az utolsó kívánságomat Írom. Me­nyen el a falumba, keresse meg édesanyámot, ha élne, ha nem, akor a sírját, mondáson gyász­misét is, érette meg érettem, és húzássá meg a harangokat is, a Jóisten megfizeti. Sose felej­tem, hogy megcsókolt bátorí­tásul, amikor fent a kazalon úgy féltem a farkastul hogy ríttam. Jó asszonyom vót, nyugod­jon, derék fijam jóravaló me­nyem, kisonokám. Csak asztat hagyhatom reá hogy Árpád. Meg ászt, hogy erefelé mán nem csak a juráknépek mon- gyák, meg a jukutok, hanem a szibirjákorószok is, hogy: Becstelen észtet, élhetetlen magyart, meg istenkáromló zsidót még nem látott senki. Tiszteség ez, engem meg Jani Ivanovicsnak hittak. Igaz akaratbul nem vétetem senkinek, csak édesanyám el­len amikor nem bújtam el a le­vente behívó elül, hogyha édesapám odamaradt a Don­nál, legalább én maradjak a gyámola. Talán az a sok könyhulatás, miatyánk, fázás meg éhség elég penitencia leszen érte, ha számon kérné az úristen odafent miképpen sáfárkodunk idelent a földön. Azér nem mentem haza mi­kor lehetett vóna, mert hoztak onnét magyarokat errefelé ak­kor is amikor mán mindennek vége vót. Kulákságrul, Ráko- sirul mesétek. Mér kérték vóna othonis számon a sose vót eszeszségemet, ha mán'itt megfizettem érte? Egy GULAG-ba, ahová fát szál­lítóiunk tanákoztam egy nagy oficérrel, ruszkival is. Valami kapitány Szolzsenyicin vagy valami hasonló. Aszonta ég­szakadás földindulás meg uj nap az égre uj krisztus a föld­re kéne ahhoz hogy érdemes lenne felcserénem az iteni viselhetős roszat "a bizon- talanra. Kiválcságos vótam, nem kisértek. A tanítótisztnek ácsoltam valami félszert, az monta, hogy valamicsuda kontrarevolucija vót Magyar- országon. Zónabutykát őr­tornyot csinátam olyan ruszki szoldátok lágerinek akik a ma­gyarokhoz áltak az övéik el­len. Elfogatam az állampol­gárságot, maratam. Olyan plotnyik szóvalhát ács let belülem, amiilyen szent József lehete. Fargasfogra össze- eresztet gerendaházakot csi­náltam a réseket mohával ki­tömve. Meghát az asszony. Öltögetem az egyet a másba. Úgy kerestek a nácselnyikok hogy Jan-dómot akarnak. A huszas, a dvacjatova kongresz emberib létet teremtet. A fijam magos iskolába külték. Ha szólitgatak: Kak gyelo Ja­ni, ha nem értené mán mit tesz ez, azt jelenti, ho|y vagyok, így feleltem: „Ladna sze pariátki, jól, minden rendben van.” Hadapródúr. Csak az édes­anyám szomorú szemeit ne látam vóna ámomba soha ne hívót vóna annyiszor: Gyere! Vége a miatyánknak reá­mondom Ámen. Isten ma­ragyon magával. Tarcson meg kegyes emlékezeteibe és tegye meg utolsó kívánságomat. Az Isten kegyelmibe ajálja Kiss Jani” Nem érzelgek. Tudom, hogy a sors megfellebbezhetetlen, s olykor a hit is csak szalma­szál, amiben megkapaszko­dunk a tehetetlenség árvizé­be hullva. Még a szép jelzőket sem keresem, mint máskor, inkább kettősköny­velek a lelkiismeretem legfe- nekén... Miért ver úgy minket az Úr­isten, Jani? A gyászmisét elmondattam, a harangokat meghúzattam, özvegy Kiss Jánosné sírjára virágot vittem a szentandrási temetőben... Nyugodjanak a holtak, be­csüljék egymást, akik élnek, s hulljon egy könnycsepp a bal­lada végére, pontnak. Budapest, 1987. Páratlan Betét A Kereskedelmi és Hitelbank páratlan betétszámlája párját ritkító befektetési tehe­tőség. A páratlan betétszámla olyan megtakaítási forma, amely párosítja a biztonságos, biztos kamatot, az egyénre szabott, páratlan rugalmassággal. Számoljon Páratlanul! A páratlan betétszámla esetéber ötféle futamidő: 9, 11, 13, 15 és 17 hónap közül választhatja ki az Ön számára leginkább megfelelőt. Nem érheti semmi váratlan! Hiszen a PÄRATULN betétszámla - futamidőtől függően kamatozású. Ezenkívül névre szól, tehát a lekötött összeghez csakis Ön férhet hozzá. A páratlan betétszámla korántsem unalmas, hiszen páratlanul rugalmas. Bármilyen 5.000 Ft feletti, 1.000 Ft-tal osztható összeg egyaránt leköthető. A Páratlan betétszámla páratlan megoldás a befektetések területén. És páratlan: i Hát írok magának... Képünk illusztráció

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom