Békés Megyei Hírlap, 1997. december (52. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-24-26 / 300. szám
KARÁCSONY 1997. december 24-26., szerda-péntek „A kezemben a zene, visznek az ujjaim” Kisfiú a zongoránál, avagy csodagyerek-e Tóth Péter? Csukódik mögöttük a kiskapu, Szmöre kutyus illemtudóan vakkant utánuk egyet-kettőt. Esős, barátságtalan téli reggel, még alig világosodik. Békéscsaba-Jaminában, a csendes Gyöngyösi utcában apa és fia szaporázza lépteit. A busz hatkor indul az állomásra, onnan a vonat 6,35-kor Pestre. Aztán metró, villamos, és leszállnak a Király utca, Liszt Ferenc tér környékén. A fiút pár perccel tíz óra előtt elnyeli a Zeneakadémia patinás épülete — zongorához ül, és Liszttel birkózik, Bachot meg Haydn-t gyakorol Nádor Györggyel, Bihari Lászlóval, szolfézst tanul Kovács Brigittától. Délután fél négykor kilép a kapun, majd apjával elindul haza. így van ez minden csütörtökön. A 14 éves fiút Tóth Péternek hívják. Hozzáértők mondják, érdemes megjegyezni ezt a nevet. tikvár könyvvásáron rátalált, megvette nekem. Van néhány CD-lemez is, amit szeretek. —No és ez a levél? — Ezt Csontos tanár úrtól kaptam. Cziffra György írta neki 1983-ban Franciaországból. Meghallgatta a kazettát, amit a tanár úr küldött neki, arról ír. A levél a következő sorokkal zárul: „ Maradjon művész, kedves barátom, sok sikert! Szeretettel Cziffra György” Meghökken: — Nem biztos. Biztos nem. Itthon szeretek. — Van zsebpénzed? — Van. Havi ötszáz forint. Mostanában ajándékra raktam félre. — Péter, áruld már el, mi volt az a robbantás a garázsban? — Hát, az úgy volt, hogy szeretem a kémiát, és egy éve kísérletezgetek. Itthon, a garázsunk— Péter! Ennyi elfoglaltság, d napi többórás gyakorlás mellett hogy boldogulsz az iskolában? — Négyes az átlagom, a matek és a fizika megy nehezebben. Nagyon rendesek a Szabó Pál tériben, sokat segítenek a tanárok, pluszórákat adnak. — Marad-e szabad időd, egy kis játék, szórakozás belefér a napba? — Nem nagyon. — Jól van ez így? — Nem. — Gondoltál már arra, hogy abbahagyod a zenetanulást? — Nem. — Ha több szabad időd lenne, mivel töltenéd? — Zenehallgatással. — A könyvtárban várnak a barátaid. Mivel szoktátok tölteni az időt, és egyáltalán: rendszeresen jártok oda? — Igen, ha jut rá egy kis idő. Beszélgetünk, hogy melyik művész hogy játszik egy darabot, meg ilyesmi. És zenét hallgatunk. — Gyakran vagy fáradt? — Igen. Estefelé, kicsit. — Szereted a tévét, a videót? — Nem nagyon szoktam nézni. — Ki a köztársasági elnök Magyarországon? — Göncz Árpád. — A számítógép érdekel? — Nem nagyon. Nem szeretem. — Mit találsz a zenében, mit jelent neked? — Hááát. Olyan, mint másoknak a számítógép. Nekem ez a kikapcsolódás. — Amikor játszol, persze kotta nélkül, akkor magadban látod a hangjegyeket, vagy a , füledben van” a zene? — A kezemben. Visznek az ujjaim. A koncerteken gyorsabban, mint kellene. Visszanéztem magamat a videón, és rájöttem, gyorsabb voltam, mint ahogyan bennem szól. — Mit kívánsz karácsonyra? Péter gondolkodik, fejét ingatja, végül kiböki: — Egy zongoraszéket. — Szoktál titokban rágyújtani? — Nem. — Kábítószer, hasonló? — Hülyeség. — Szeretnél gazdag lenni? — Eigen. — Mihez kezdenél? — Vennék egy új Steinway zongorát, de az vagy harminc millió forint! — Ha holnap elkerülhetnél itthonról egy gazdag világba, ahol bármit megkaphatnál, elfogadnád? FOTÓK: LEHOCZKY PÉTER ban kevertem valamit, ami érintésre felrobban, vagyis inkább csak pukkan. A bátyám nem tudta, mi van a tálban. Hozzáért. A folytatást sejthetik: a porcelán tál — féltett családi emlék — amit az új szekrény elkészültéig a többi holmival együtt a garázsban tároltak, darabjaira hullott. * * * — Az első szereplését, míg élek, nem felejtem! — meséli a törékeny termetű, komolyszemű asszony. — Ültünk a teremben, a fiam a zongoránál, és én azt a pár percet egy örökkévalóságnak éreztem! Ha nekem kell szerepelni, biztosan nem drukkolok annyira! Minden idegszálammal rá figyeltem, szinte rácsodálkoztam: uram isten, a gyerekem, az enyém, de most olyan messzi jár, ahol nem tudok segíteni neki! Sőt, ő segített nekem: éppen túl voltam abban az évben egy betegségen, még teli félelemmel, és mellé a napi gondok! Akkor az öröm, hogy tehetséges, átlendített a dolgon, erőt adott nekem. Nekünk. Péter pedig egyre nagyobb léptekkel haladt. Egykettőre kinőtte a zeneiskolát: három év alatt hat zenei osztályt elvégzett, a tudása meghaladta, amit a gyakorlózongorákból ki lehet hozni. 1997 februárjában, két és fél évvel azután, hogy elkezdett zongorázni, felvették a Zeneakadémiára. Oda jár most minden héten egyszer, az édesapja a kísérője. Közben megnyerte azt a bizonyos nemzetközi ifjúsági zongoraversenyt. A siker nem ártott meg neki, ugyanakkor megerősítette az önbizalmát. * * * Csodagyerek, valóban? És mi lesz ezután? Kérdem a szülőket, a fiú útját egyengető Csontos tanár urat, és persze magát Pétert. Csodáról szó nincs. Tehetségről inkább. Úgy tervezi a család, Péterrel egyetértésben, hogy itthon, középiskolában tanul tovább, miközben végzi a fővárosban a Zeneakadémiát — vagyis inkább vállalja a hetenkénti vonatozást, mint a kollégiumot Pesten. — Művész lesz-e, a szó igaz értelmében? — tűnődik a kérdésen Csontos tanár úr — Ez nem csak szakmai kérdés. Milyen emberré formálódik — ez legalább annyira fontos, ha nem fontosabb. Ez adja a művész hitelességét. A szülők nem áhítoznak hírnévre, zajos sikerekre. Az egy más világ, mondják, s úgy gondolják, egy a fontos: a fiuk, aki minden örömét abban a lakkozott fekete hangszerben leli, elégedett, boldog ember legyen! Vajon mit játszik Péter ma este a zongorán? Tóth Ibolya Együtt a család, a háttérben (balról jobbra) áll Gábor, a idősebb fiú és a Tóth szülők Most is csendes a Gyöngyösi utca, szitál az eső, Szmöre kutyus nincs elragadtatva a becsengető idegenektől. A házigazda, Tóth István —javakorabeli, jótartású, nyugodt szavú férfi — viszont barátságosan siet elénk, nyitja az utcaajtót, ami inkább csak jelképes, mint az alacsony, fehérre festett kerítés is. Takaros a fehérre vakolt kis családi ház, a kerten pedig még így, lombjavesztetten, fakón is látszik, gondosán ápolják. „Van időm rendben tartani, megszűnt a munkahelyem, ahol gépkocsivezető voltam.” — kesernyés a gazda hangja. Mire kigyönyörködjük magunkat a napppalit uraló fekete Yamaha- zongorában, ami tudja isten miért, de egy pompás versenylóra emlékeztet, befut a család, vagyis Klárika, a háziasszony, aki könyvelő a Szabó Pál téri iskolában, és vele a két fiú is. Megtelik élettel a ház, a bemutatkozás után Gábor, az idősebbik fiú villámgyorsan eltűnik a szobájukban, Péter pedig a zongorához ül. Beszélgetnénk, de a forték elnyomják a szót. — Ez így megy órákon át, el nem tudom képzelni, mi lenne velünk egy lakótelepi lakásban! — húzza közelebb a székét a háziasszony, hogy értsük a szót —. Szerintem még itt is áthallatszik a szomszédokba, de soha nem reklamálnak. Mi megszoktuk, örülünk, hogy mostmár rendes hangszeren gyakorolhat. A Yamaha cégnek, meg a csabai Hevesi-hangszerboltnak, és a városi vezetőknek köszönhetjük. * * * A Tóth családban egyedül Klárika édesapja játszott hangszeren, a maga örömére. Mígnem egy szép napon — 1994-et írtunk ekkor — Péter egy ismerős családnál megismerkedett egy pianínó- val. Akkor még nem sejtették: hamarosan nagy fordulatot vesz a család érdeklődése, megváltozik az életük, a zene belefészkeli magát a szívükbe. Az ötödikes fiú ugyanis kérlelni kezdte a szülőket: írassák be a zeneiskolába, szeretne megtanulni zongorázni. Igen ám, de már ősz volt, tanévkezdés, a többiek rég beiratkoztak. Fúvós vagy vonós szakot ajánlottak a gyereknek, ott még volt hely. Péter a fejét rázta: csak a zongorát szeretné, de azt nagyon. Az igazgatónő igen segítőkész volt, sikerült végül is a beiratás itt, Csabán a Bartók Béla zeneiskolába. Az első évben Irma néni. Kovács Andrásné volt a zongoratanárnője. Ezidőben történt, hogy az iskola ambiciózus zongoratanára, a Gyöngyösről való Csontos József arra kapta fel a fejét a folyosón, hogy valaki „konzis” — konzervatóriumi -— anyagot játszik. Benyitott, és nem akart hinni a szemének: a zongoránál egy tíz év körüli kisfiú ült: Tóth Péter. Az a növendék, akire a szolfézstanámő, Flender Judit is felhívta a figyelmét. Kiderült, Irma néni nyugdíjba készül. Előállt tehát a kéréssel: szívesen foglalkozna Péterrel, aki épp olyan renitens, mint ő volt hajdan: ha csak teheti, nem a tananyagot gyakorolja. így lelt tehetséges tanárra a tehetséges tanítvány. Csontos tanár úr tipikus művésztanár, lobogó lelkesedéssel, „élhetetlen” életvitellel, a tehetségben való hittel. Egyfelől hagyta, hogy Péter kedve szerint játsszon, válogasson a művekben, ugyanakkor próbálta „kiskanállal adagolni” a technikai tudást, szárazabb ismereteket: tehetség és tudás útját együtt egyengette. Nemhiába. 1996-ban Péter már harmadik a zenei szakközépiskolások házi versenyén, 1997. februárjában felveszik a Zeneakadémiára, 1997. májusában Wittenbergben korosztályában megnyeri az első díjat egy nemzetközi ifjúsági zongoraversenyen. Csodagyerekként kezdik emlegetni. Budapesten fellép a Yamaha cég kiállítása alkalmából rendezett hangversenyen. * * * Előkerül végre a zongora mellől Péter. Csendes, egyenes beszédű fiú, a gyermek- és az ifjúkor határán, s most még a szokottnál is szűkszavúbb — a könyvtárban találkozója lesz a barátaival, oda igyekezne. S hogy kik a barátai? Nála idősebbek, s a zeneiskolából való a jóbarátság. — Ok is zenélnek, Béci, vagyis Béla, Áron és Marci, a suliban meg Dávid, ő nyert az országos kémiaversenyen. — itt megakad Péter, a szüleire néz, az anyja a fejét ingatja: „A kémiát most hagyjuk, még beszélünk a robbanásról a garázsban!” Alighanem veszélyes vizekre eveztünk, gyorsan megkérdem a szorult helyzetbe került fiút, vannak-e kedves tárgyai? Felugrik az asztaltól, egy könyvvel tér vissza, benne egy levél. — Cziffra Györgyöt szeretem nagyon, ez a könyve az „Ágyúk és virágok”. Egyszer kölcsönkaptam, persze vissza kellett adni. Anya egy anKettesben a Yamahával
