Békés Megyei Hírlap, 1997. december (52. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-24-26 / 300. szám
Nem feltétlenül fülbemászó olyanokat hallani az embernek egy riportalanytól, mint amikor például azt mondja, „bizony a fele sem igaz annak, amit az évtizedek során rólam leírtak, úgy beállítva, mintha én nyilatkoztam volna. Ezzel bizony teljesen hamis képet festettek az emberek elé, akik ezeket a cikkeket elolvasták. Valójában én eléggé egyszerű ember vagyok, aki ugyanúgy szeretem a munkámat, a hivatásomat, mint az egyetemi tanár, a feltaláló, a művész, meg mindenki, aki szereti a szakmáját. Hogy ehhez tehetségem van és ezt magas szinten tudom csinálni, korántsem jelenti azt, hogy nehéz ember lennék, vagy hogy ezt állandó háborúskodás közepette kellett elérnem.” Ez egészen más, ez a szülőföld — Mit jelent mostantól az életében, hogy szülőfaluja díszpolgárává választotta? — Azzal válaszolhatok, ami akkor jutott eszembe, amikor Szatmári polgármester úr vázolta az ünnepi ceremóniát. Amint elhangzanak a köszöntők, átadják nekem az aranygyűrűt és nekem válaszolni is illik. Nos, ekkor kértem meg őt, ha lehet, ne kelljen beszélnem. Túlontúl meghatott lennék, úgyis mondhatnám, elsírom magam. — Pedig volt éppen elég olyan megható és nagy pillanat az életében, amikor nyugodtan megengedhette magának, hogy zsebkendőt keressen... — Való igaz, de ez valahogy egészen más. Elég, ha csak azt mondom, hogy édesapám negyvenöt éven át, jóformán haláláig Doboz jegyzője volt, édesanyám pedig a postamesteri tisztet töltötte be. A másik, ami miatt semmihez sem hasonlíthatom ezt az érzést, hogy én Doboz első díszpolgára vagyok. Meggyőződésem, hogy az elismerést elsősorban szüleimnek köszönhetem. Az ő áldozatos életüknek, annak az energiának, amit a falura fordítottak. Hogy közben engem és két testvéremet is felnevelték? Örökre hálával tartozom ezért. Amikor sikerült valami magam elé tűzött feladatot megoldani, vagy hallgattam a Himnuszt, akkor mindig eszembe jutott, hogy honnan indultam. Biztosan ismerős a pátria szűkebb történetéből, hogy őseinket már 1075-ben is jegyezték. A település címerén egy páncél védte kar szekercét szorít. Halászok, fakitermelők lakták. Kemény emberek. Mai utódaik is ilyenek. Rábai tanácsa: menj Gyulára, Laci bácsihoz! — Akik közé, amikor hazajön, első útja a temetőbe vezet. — A lehető legtermészetesebb, gondolom. Nekem nagyon jó és ép családom volt, amelyben becsületre, tisztességre, hazaszeretetre neveltek. Fontos hát a velük való találkozás a sírnál. Sajnos Dobozon már nem él senkim, testvéreim is Pesten laknak, ahogy felmentünk a főiskolákra, egyetemre, utána ott kaptunk állást. Később, amikor édesanyám nyugdíjba ment, szintén utánunk jött. — A nem túl adatbő lexikonok a Fradinál kezdik pályája ismertetését, ahol 1973-ban edző lett. Azért idézzük fel a korábbi éveket is! — Boldogan, legalább tiszteleghetek tanítómestereimnek is. De remélem, pontosan jelenik meg Christián Laci bácsi neve, nem K-val...!? A legrégebbi magyar kollégiumba, az 1511- ben alapított mezőtúri református középiskolába írattak be, de csak három évig jártam oda, negyvennégy márciusában jöttek be a németek, majd nemsokára elérte az Alföldet a front. Békéscsabára, az evangélikus gimnáziumba kerültem át, ahol KARÁCSONY 1997. december 24-26., szerda-péntek Széchy Tamás, az úszópápa díszpolgár » Dobozra mindig hazajön az „Öreg” Bár rendkívül nehéz akár csak találgatni is, hogy ha az olvasó mostanság megpillantja, vagy a rádióban meghallja Széchy Tamás nevét, igazából mire kiváncsi? Netán annak részletei érdeklik, miféle dialógust is folytatott a Fővárosi Bíróságon Zemplényi Györggyel a tárgyalásvezető bíró érdeklődése nyomán, esetleg azon kívül s eközben kik voltak, akik „a fejüket fogták”, amint egyik napilapunk fogalmazott... egy kiváló vegytantanár és népitáncos, egy pék fia, Rábai Mikós — akkor még nem így hívták — hamarosan azzal állt elém: „Tamás! Én már kevés vagyok neked, menj át Gyulára, Christián Laci bácsihoz. Tehetséges atléta vagy, nála jobb helyed lesz. Érdekes, a vármegyeszékhelyhez már korábbról is kötődtem, voltak emlékeim, édesapámmal gyakorta átjártunk. — Ezek szerint az embert tizennégy évesen is annyira ,,megfoghatja" valami, hogy akár egész életére kihat? — Feltétlenül így érzem. Nekem a sors megadta, hogy kiváló tanáraim voltak, akik ráadásul igaz hazafiak is voltak. Olyan szellemiséget kaptam tőlük, ami azóta is roppant nagy értéket jelent nekem. Persze magam is igyekeztem sokat tenni azért, hogy jobb legyek. Nagyon feldobott, amikor 1948-ban országos ifibajnok lettem súlylökésben. Laci bácsinak azonban mást is köszönhetek. Megtanított szervezni, rávezetett arra, hogy miként kell önállóan feladatokat megoldani. Úgy irányított, hogy közben ösztökélt. Már akkor edzettem a társaimat! A TF-en megint olyan emberekkel találkoztam, akiket emberileg és szakmailag is csodáltam, Bácsalmási Péterre és Koltai Jenőre gondolok, az előbbi a súlylökés, utóbbi a diszkoszvetés felé orientált. Két óriású tudású szakember, rengeteget tanultam tőlük, főleg a technikák elemzését, ami nagyon fontos az edzőnek. — Mondhatjuk, hogy akkor már azt forgatta a fejében, majdan világhírű edző lesz és mindig a „négyes pályán" akar lenni? — Ez addig, amíg nem lettem tréner, soha nem jutott eszembe. Az érzelmek irányába nagy hajlandóságot mutató gyerek voltam, tehát átéltem, hogy világbajnokként állok a dobókörben. Edzés közben lejátszottam, hogy világcsúcsot dobók... Nagy versenyző akartam lenni, de valószínű rosszul választottam sportágat. Kalapácsvetőnek kellett volna lennem. Még Simonyi Gábort kell megemlítenem, ő nagyon akarta, hogy kalapácsozzak. Ilyen hatások közepette dőlt el, hogy nagy versenyző nem lehetek, ezért gondoltam úgy, akkor majd nevelek én világ- és olimpiai bajnokokat. — Ami azt illeti, kiváló jósnak bizonyult... Hargitai András, Verrasztó Zoltán és Soós Csaba sikerei hozták meg a hírnevet, de sokáig nem akarták elismerni. Nos, akik esetleg erről gondolnak az alábbi sorokból részleteket megtudni, azoknak — ahogy a címből is sejthetik — csalódást okozunk. Bevallom, van annak már talán tíz esztendeje is, hogy egy egészen másfajta beszélgetésre készülök a világhírű úszóedzővel, akit szűkeb pátriái közül Gyula és Doboz egyformán magáénak vall, bár jobb ha most gyorsában leszögezzük: eme hovatartozásból fölösleges vitát kavarni. Doboz lakossága az őszön a nagyközség első díszpolgárává avatta Széchy mestert, ami nem jelenti azt, hogy az ottlakók egy szóval is okkal felemlegessék neki ezután, amiért Gyulát is élete részeként tartja számon. S hogy miért, talán kiderül abból most felidézett — életének legjellemzőbb állomásait firtató, hajnalba nyúló beszélgetésből, amelynek színhelye a „Az Öreg” kedvenc fürdővárosi szállója, annak is két süppedős fotelje volt. igazából nagyon is átélték. — Meddig lehet az edzésen kitolni a tűréshatárt? Ez sem kevésbé fontos a sikerek eléréséhez vezető úton, ugye? — Ezt nem éreztem sarkalatos kérdésnek. Ha az ember betartja az élettani törvényeket, akkor eljuthat a küszöb feletti ingerekhez. Minden edzésen tudni kell, mennyire terhelhető a versenyző. Az én elméletem tulajdonképpen erre alapul. Az alkalmazkodási tünetegyüttes helyes alkalmazására. De nem akarok ennyire elmélyedni a tudományban, csak ha már kérdezte, ez lenne a lényege a munkámnak. Az edzéstapasztalatokat elemezve viszonylag nagy pontossággal előre is „megjósolható”, hogy az igazi megmérettetésen, vagyis a versenyen mire lesz képes mondjuk Rózsa Norbert, vagy éppen Czene Attila. Szeretnék eloszlatni egy félreértést: a megérzés az legfeljebb egy százaléka az én edzésmunkámnak. És azt is cáfolom, hogy a tehetség önmagában egy statikus állapot. Nagyon is folyamatos, vagyis változhat a mértéke. Azon dől el minden, meg tud-e tanulni szenvedni a versenyző, képes-e végigjárni azt az utat, ami ezzel jár. És akkor még nem beszéltem a versenyzési képességekről. De tényleg ne menjünk mélyebben bele, mert nem hiszem, hogy tovább érdekelné az olvasókat. — Számtalanszor hívták külföldre dolgozni, Amerikától Moszkváig. Mégsem fordult meg gondolataiban egy pillanatig sem, hogy itt hagyja a Csaszit. — Nem, mert akkor az ember — ha egy időre is — de szinte elveszíti a legcsodálatosabb érzést, ami otthon állandóan velem van. Amit akkor kapok ajándékba, amikor a Himnuszt hallgatom. És én mindig magyar gyerekeket akartam és akarok bajnokká nevelni. Nem titkolom, még nagy terveim vannak, a tempót nem kívánom csökkenteni, mert ez is egy életforma. Az enyém tapasztalati úton is szerzett tudás, ezek szerint minden nap többet tud egy kicsit az ember. Ha így van, akkor hajrá, nem igaz!? Gondolom, egy kicsit a hírlapíró is így van ezzel. De gondoljon csak bele! Tiziano kilenc- venévesen festette legszebb képeit. De ne feledjem a kérdés lényegét! Emlékszem, a nyolcvanas években egyszer telefont kaptam, hogy kijön az uszodába a szovjet sportminiszter és tárgyalni akar velem. Jószerivel azt mondta, rajzoljam le, miMegtudni, mire képes az ember — Hares a 1970-es barcelonai Eb-n hatodik lett négyszáz vegyesen, hetedik ezerötszáz gyorson tizennégy évesen, majd 71-ben ezüstérmes az Európa- kupán, egy év múlva pedig olimpiai bronzérmes Münchenben, 17 évesen Belgrádban pedig világbajnok! így kezdődött. — Azóta hatvanki le ne érem gyűlt össze a világversenyeken, közülük 38 arany. A legfényesebb. Hargitai, Szabó Joe, Verrasztó, Gyúró Mónika, Darnyi, Rózsa, Czene. Nyolc olimpiai aranyérem. Nyolc! Ilyet még senki nem tudott „összetrénerkedni" a világon. És a leltár még nem teljes! Miként tudott lépést tartani a rakétasebességgel változó világgal? A Széchy-féle titok egyik része alighanem ebben rejtőzik. — Eddig még nem mondtam, de én nagyon komolyan készültem erre a hivatásra. Nem magolva, de gyorsan képes voltam magamba szívni az ismereteket. Minél hamarabb igyekeztem kialakítani a képet, megtudni, mire képes az ember fiziológiailag, milyenek a teljesítményfaktorai és milyen a mentális ember? Rengeteget olvastam, főleg a Széchényi Könyvtárban. Nyugodtan mondhatom, hatalmas tudásanyagot birtokoltam már fiatalon. A SzondiFOTÓ: SUCH TAMÁS féle pszichikai sorsanalízis ismeretek olvasása közben is az járt az eszemben, hátha hasznosíthatom majd valahol. Még az elektrokardiográfia orvosegyetemi tankönyvét is elolvastam, ugyanígy behatóan érdekeltek a membránteóriákról szóló tanulmányok, és az Einthowen-féle szívvizsgálatokról is sokat tudok. Úgy olvastam végig ezeket a nyolcszáz oldalas könyveket, mint valami izgalmas kalandregényt. Más sportágakból vettük a példákat Ez persze teljesen más része az edzői munkának, mint amikor vízbe szállás előtt, edzés után vért veszünk a fülcimpából. Ez a szemléletrendszeremet alakította ki. A tudomány akkoriban még nem érintette meg annyira a mi szféránkat, ezért más sportágakból vettük a példákat. Toni Nettét az atlétikából, majd jött persze a sokak által tisztelt doktor Cunsilmanét, és említhetném azokat a tapasztalatokat, amelyeket az űrélettanból vettem, vettünk át, hiszen ott a szimulációs próbákat vízben csinálták. Ez a tudás lassan beáramlott a versenysportba. Hogy ezt tudták-e pontosan a versenyzőim? Lett közülük néhány orvos. Ma biztosan tudják, az utat, amit közösen bejártunk, lyen uszodát akarok, és felépíti nekem Moszkvában. Nem fogadtam el a csillagászati ösz- szegre vonatkozó ajánlatot sem, mi több utóbb megtudtam, az illető azt hitte, becsapták és direkt ebbe a lerobbant uszodába hozták. Senkinek nem akarta sokáig elhinni, hogy tényleg itt dolgozom ősidők óta. — Kering egy történet, még a szöuli olimpiáról, amikor Szabó József győzelmét ünnepelték az olimpiai faluban. Jöttek boldogan a magyar sportvezetők, hogy akkor Tamás, most ez egyszer koccintsunk a nagy sikerre — Ön pedig megköszönte az imitációt, mondván soha nem iszik alkoholt... És poénja nélkül mit sem ér egy ilyen sztori, nem sokkal később leült a magyar tornászedzőkkel és nem tette a háta mögé a poharat, amikor kollegái pezsgőt bontottak. — Igaz a történet... Biztosan a csabai Lukács Jóska mesélte el, hiszen ő is ott volt. Valóban ittam két pohár vörös bort vagy pezsgőt, erre nem emlékszem pontosan. Mindenesetre minden sportágat szeretek, boldogan kézilabdáztam a gyulai fedett lovardában is negyvennyolcban, de a torna kivált közel állt a szívemhez mindig is, hiszen Sánta Lajossal laktam egy szobában jó ideig. Tényleg, abban a bizonyos pillanatban nem mondott nemet a lelkem, mert tudom, a magyar sportért sokan dolgoznak nagy erőfeszítéssel. — Ugorva egy jókorát: mire van ideje a hivatásán túl? — Arra például nincs, hogy sokat olvassak újságot, nézzek tévét. Csak egy napilapot járatok. Arra sincs energiám, hogy levelet írjak a lexikonkészítőknek, mert elég sok hibás adat jelent meg rólam. Van egy elméletem, talán sajátos, de erősen vallom: az embernek az életében elért produktuma a leglényegesebb, ha már nincs, semmi sem fontos. Készül rólam egy négykötetes életrajzi könyv, egyik legismertebb írónk készíti, lassan kész is lesz. Ami abban szerepel, elég is lesz rólam. — Azért ebből a lapszámból is küldünk egyet, jó? —- Nagyon megköszönöm. Ahogy már mondtam, a pátria az más. Teljesen más. Köszönet az otthoniaknak Részlet a dobozi önkormányzati ülés jegyzőkönyvéből. „Széchy Tamás Állami-díjas mesternek, a Magyar Úszószövetség alelnökének és szövetségi kapitányának, budapesti lakosnak Díszpolgári címet adományoz. Testületünk döntésének meghozatalakor tudatában volt annak, hogy Széchy Tamás úr számos magas állami és sportkitüntetés tulajdonosa, ennek ellenére úgy gondoltunk, hogy a szülőföldi elismerés még hiányzik ebből a gyűjteményből.” (...) „Köszönöm a doboziaknak. Mindenkinek, akik, ha kellett, szétvetett lábakkal, kapával, kaszával védték ezt a földet. Ezért maradt meg Magyarország. Mert ilyen emberek akarták és éltették. Életemnek ez a legnagyobb kitüntetése. Nagyon köszönöm, hogy otthon lehetek és az otthonomtól kaptam.” Fábián István „Én gyalog fogok hazamenni a porral lepett füveken mezítláb, hogy sírva érezzem, ha felmelegszik a szülőföld pora, amikor megérkezem. ” Váci Mihály ,,Életemnek ez a legnagyobb kitüntetése”
