Békés Megyei Hírlap, 1997. december (52. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-24-26 / 300. szám
KARÁCSONY „Fáradt öregember vagyok, mégse tudom megtenni, hogy ne dolgozzak” A gyertyaöntő apró, fehér gyertyákat gyújt karácsonykor Marosán György az utolsó gyertyaöntő Gyulán. Úgy tudja, a megyében sincs más, aki a szakmát műveli. A Tiszán innen is csak két iparostársáról tud, az egyik Szegeden, a másik Debrecenben dolgozik. Marosán György régi, talán száz évesnél is öregebb házban lakik, a padláson a műhelye. Harmincnyolc lépcső visz fel, ha nincs túl hideg, vagy rekkenő hőség, naponta megmássza a fokokat. Lefelé, a munka végeztével ugyanennyit kell megtennie. Egyre keservesebben járja meg őket. Marosán György 82 éves, épp hatvan éve önt gyertyát. A ringen úgy lógnak a lefelé egyre vastagodó gyertyák, mint az orgonasípok, szépen, szabályosan Mintha alkimista laboratóriumba tartanánk, olyan titokzatos a feljáró. A lépcsők után keskeny folyosó következik, majd újabb lépcsősoron kapaszkodunk felfelé. Aztán keresztülhaladunk a padláson, végül egy vasajtón nyitunk be. Ott újabb ajtó következik, azon túl pedig már ott a birodalom. Hirtelen tárul elénk a - nagy titok, egy végóráit élő mesterség megannyi rekvizitu- ma. A műhely közepén két, kocsikerékre emlékeztető, minden irányba forgatható szerkezet — német neve után — a ring. A gyertyaöntésnek ezt a módját — nyilván a nagy kerekek után — korongöntésnek is nevezik. Az egyik kerék alatt az üstben olvasztott gyertya, katlanban lobogó tűz hevíti. Arrább hatalmas asztal a gyertyakikészítéshez. Marosán György nyugodt, akkurátus ember. Miközben fehér kötényt köt maga elé, a ,,kocsikerekekre” bök: — A berendezést édesapámtól örököltem, aki 1893- tól 1920-ig öntötte a gyertyát. A mesterséget Bécsben tanulta, a szakkifejezéseket is onnan hozta, sok műveletnek, anyagnak máig csak a német nevét tudom. A szerkezetet Bécsben vagy Pozsonyban vásárolta a múlt század végén. Édesapám halála után, 1920- tól bátyám folytatta a mesterséget, de ő is meghalt, így édesanyám állt a ring mellé. Segítettem neki önteni, s közben magam is megtanultam a szakmát. Amíg nyugdíjba nem mentem a Gyulai Háziipari Szövetkezetnél dolgoztam szövőmesterként, gyertyát csak mellékesen öntöttem, mert nem lehet belőle megélni. Közben szemrevételezzük a ringet. A kerekeken lévő kampókról stucnik lógnak, szintén német név, magyarul szárnak mondanánk, valójában erős spárgák. Kerekenként 48 stucnit számolunk, négy tucatot. Amikor a ring készült, még latban, fontban, meg tucatban számoltak, innen a régi mértékegység. Máig egyszerre csak egy tucatot, vagyis 12 gyertyát öntenek. Ez alatt Marosán György vizes gyertyabeleket sodor a lelógó stucnikra. Kötni nem szabad — tudjuk meg —, csak sodorni, hogy a kész gyertyákat könnyedén le lehessen húzni a szárról. A ringre kötött bélen az öntések sorozatát végzik, így vastagítják a gyertyát, két menetben. A jó gyertyabél pamutból készül, a szálakat a mester maga fonja vagy sodorja össze. Valamikor még lehetett kész gyertyabelet kapni, ma már nem. Ráadásul a mostani pamut csak részben hamvad el, mert szintetikus anyagot tartalmaz. Ezért üszkös a gyertyavég, s úszkál korom a gyertya tetején. A belet felhasználás előtt keményítik, különben égéskor meglágyul, aztán visz- szahajlik a megolvadt gyertyára és elalszik. — A gyertyaöntés két műveletből áll, az első az előöntés — magyarázza Marosán György, miközben az olvasztott gyertyával telt üsthöz áll. Merőkanalával belemerít és leönti — felülről lefelé — a gyertyabelet. Az első öntéskor még erre-arra csorog a paraffin, de a második és a további öntéseknél a bélre tapadt gyertya már „megfogja” az olvasztott anyagot. A gyertyabelet addig önti újra, amíg a végleges súly felét meg nem haladja. A ringen úgy lógnak a lefelé egyre vastagodó gyertyák, mint az orgonasípok. Szépen, szabályosan. A félkész gyertyákat a mester akkurátusán a hatalmas asztal lapjára teszi, aztán szépen kiegyenesíti és egy fakéssel méretre vágja valamennyit, ügyelve arra, hogy a vastagabb végén maradjon elegendő bél. Azzal köti majd fel a gyertyát a második öntéshez. Miközben a méretre vágással bíbelődik, elmagyarázza, hogyan is osztályozzák a gyertyát: — Súly szerint különböztetjük meg, a kilogrammból eredeztetjük a számozást. Az egykilós gyertya 1-es, a fél, vagyis 1/2 kilós a kettes, a negyed, azaz 1/4 kilós a négyes. A legkisebb a 10-es, az tízdekás, vagyis 1/10 kilós. A most készülő gyertya 8-as, tehát 12,5 dekás. A mester a méretre vágott A kampókra aggatott gyertyák a kiöntés végére érik el henger formájukat FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER 1997. december 24-26., szerda-péntek Marosán György nyugodt, akkurátus ember gyertyákat egyenként felaggatja a kampókra, aztán ismét odaáll az olvasztott gyertyával teli üst fölé és hozzákezd a második öntéshez, a kiöntéshez. A felkötözött gyertyák ezúttal lefelé vékonyodnak, a kiöntés végére érik el szabályos, henger formájukat. A gyertyákra az előöntésnél látott módon önti rá az olvasztott viaszt. Ám amíg az előöntéskor a 8-as gyertyánál 18-22 öntéssel érik el a kívánt súlyt, a készre öntéshez elegendő 12-15 öntés. — Édesapám még mézeskalácsot is készített — meséli Marosán György, miközben a kész gyertyákat óvatosan az asztalra helyezi. — Annak idején a két szakmát együtt űzték, mindkettő a méhészetre épült, a gyertyaöntéshez a lépet, illetve az abból kiolvasztott méhviaszt, a mézeskalácshoz pedig a mézet dolgozták fel. Méheket általában nem tartottak, nem jutott rá idő, mert a mézeskaláccsal járni kellett a piacokat, búcsúkat. A gyertya alapanyaga ma már a paraffin, amit a MOL-tól vásárolok. Ehhez méhviaszt, sztearint és egyéb viaszanyagokat rakunk. A méhviasz adja a gyertya értékét, ha elegendő van belőle, a gyertya nem füstöl, nem lobog. Á méhviasz kissé sárgává teszi a gyertyát, vajszínű lesz tőle, bár gyerekkoromban még fehérített méhviaszt is árultak. Marosán György eközben az asztalra helyezett gyertyákat megkenegeti olajjal, hogy ne tapadjanak, aztán egyenletes hengerré gyúrja valameny- nyit. Fontos megtanulni, hogy a két kéz egyformán dolgozzon — mondja —, nyáron különösen nem szabad megállni, mert meglapul a gyertya. Mielőtt keményre hűlne, fa tüskével lyukat fúr mindegyik aljába, hogy a templomi tartó tüskéire rá lehessen állítani őket. Együtt gyönyörködünk a kész gyertyákban. A csendet Marosán György töri meg: — A szememmel ellenőrzőm a gyertyákat. Örömet érzek egy szép, egyenes gyertya láttán. Boldog vagyok, ha a gyertyáimmal nem vallók szégyent, se amikor elviszik, se amikor égetik. Márpedig Marosán Györgytől sok gyertyát elvisznek. Főleg a vidéki parókiák, plébániák, de legtöbbet az ortodox templomok, ahol rendszeresen égetnek gyertyát. Évente ötszáz kilót készít. — Nincs erőm, hogy többet öntsek — mondja —, segítség kellene, de ki megy ma gyertyaöntőnek? Pedig nálam meg lehetne tanulni, hogyan kell idomítani, egyenesíteni, egyenlővé tenni a gyertyát. Ha megfigyeli, a templomokban végig egyenes gyertyák égnek. Ott még őrzik a tradíciót. A mester a hagyományos szép, fehér gyertyát kedveli. Egy gyertya szerinte ne legyen színes és cifra. Bár néha ő is kísértésbe esik, készített már például színes, csillag alakú úszógyertyákat, a gyerekek nagyon szeretik. Ennek ellenére a divattal nem tart lépést, azt tartja, az sokba kerül. A különleges kéréseknek viszont nem tud ellenállni. Egyszer például a csabai Jókai Színház nyolc centi vastag gyertyákat rendelt tőle. Vagy százhúsz, egyenként félkilós gyertyát öntött nekik. Szép munka volt, máig emlékszik mindegyikre. Marosán György papírt vesz elő, hogy tételesen elszámoljon a költségekkel. A gyertya kilónkénti 450 forintos árából jó, ha 80 marad neki. A többit elviszi az adó, a tb, az anyag. Örül, ha 50-60 forintos órabért ki tud hozni. Nem nehéz kiszámolni, az ötszáz kiló gyertya után 40 ezer forint marad a zsebében. Egyévi munkája bére. — Mégis, miért csinálja? — Régen azért csináltam, mert nem volt ilyen magas az adó, s az SZTK is csak attól kért pénzt, aki dolgozott. Ma meg azért öntök, mert van még hozzá erőm és időm, s szükség van arra a pár forintra. Különben is, egy idő után a szakma megszállottjává válik az ember. Amikor jönnek a megrendelők és nem tudok nekik gyertyát adni, mert épp beteg vagyok, úgy érzem, pénzt dobok ki az ablakon. Fáradt öregember vagyok, mégse tudom megtenni, hogy ne dolgozzak. Akármilyen keservesen is, de felkelek, felmászok a műhelybe és leöntök néhány gyertyát. Mire végzek, rendbe jövök. — Szokott gyertyát gyújtani? — Hetente egyszer-két- szer, amikor bensőségesen imádkozok, s lelkileg mást akarok látni, nem a lakást. Ilyenkor gyújtok gyertyát. Meg amikor a halottaimért imádkozom. — És karácsonykor? — Apró fehér gyertyákat, azokat magam csinálom, kedvtelésből. Árpási Zoltán
