Békés Megyei Hírlap, 1997. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-25-26 / 249. szám
1997. október 25-26., szombat-vasárnap A múlt üzenete 5. Az indiai repülő istenek Az ó-indiai védikus írások, amelyek makacsul ismételgetik azt a tényt, hogy volt idő, amikor az istenek itt jártak a Földön, és olyan technikai tudás birtokában voltak, hogy repülő szerkezeteket tudtak készíteni, felkeltették egy fiatal tanár, dr. Dileep Kumar Kanjilal, a kalkuttai egyetem professzorának az érdeklődését. A professzor az egyetemen szanszkrít irodalmat és mitológiát tanított. amikor békés gépezetből pusztító katonai fegyver vált. Ráadásul maguknak a jövevényeknek is meggyűlt a bajuk Kanjilal professzor szerint egy másik űrcivilizációval, akiket a leírások csak démonoknak neveztek. A háború ugyan az aszurák győzelmével végződött, de a csata pusztítása oly borzalmas kellett hogy legyen, hogy a látogatók jobbnak látták, ha még a naprendszert is elhagyják. Jelenet a Mahábharatából (Forrás: Etimológiai enciklopédia) Sok éves fárasztó munkával, több ezer oldalnyi írásnak az elolvasása után, nem várt eredménnyel sokkolta a tudományos világot. Kanjilal professzor szerint, ha a mai tudásunk birtokában olvassuk, és rakjuk össze azokat a leírásokat, amelyeket a Rigju-véda gyűjtemény tartalmaz, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a múltban a Föld egy olyan korszakot élt át, amelyben földönkívüli lények szálltak le a Földre, és tanították, tanulmányozták az emberi fajt és a kor civilizációs szintjét. A szanszkrít leírások szerint azok az istenek, akik a Földre tették lábukat, egy másik naprendszer szülöttei voltak, és hatalmas csillagvárosokban érkeztek az űr mélyéről. A magukat Aszuráknak nevező idegenek meglehetősen szokatlanul nézhettek ki, mert az egyik isten, Indra személyleírása is fennmaradt. A Mahabharata leírása szerint, Indra alacsony, nagyfejű lény volt, keskeny szájjal, hatalmas fekete szemekkel, amely sohasem pislogott, bőre pedig még a legnagyobb forróságban is száraz, hűvös tapintású volt. A leírások szerint az idegenek ugyan hatalmas csillagvárosokban érkeztek a naprendszerbe, amelyek egyikén egy földi kiválasztott is járt, akit Ardzsunának hívtak és ő több ezer istent látott, a Földre azonban kb. száz isten szállt csak le. A látogatók egy Ratha nevű repülő alkalmatosságon érkeztek a Földre, és ők azt mondták az embereknek, hogy ezzel a hajóval egyaránt lehet közlekedni a levegőben és az űrben is. A leírásokból arra következtetett a professzor, hogy a látogatók azért, hogy a dolgukat megkönnyítsék a Földön, az arra alkalmas emberek egy kis csoportját valamiféle továbbképzésen tanították. így két idegen, Visvakarman és Maja pár embert arra tanított meg, hogy hogyan lehet repülő eszközöket építeni, megint másokat pedig arra oktattak, hogy hogyan kell a vimánákat vezetni. A leírások szerint az idegenek rettenetes büntetéseket helyeztek kilátásba azok számára, akik az idegenek által kapott tudást továbbadják. Kanjilal professzor szerint ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy vimána roncsokat a mai napig nem lehetett találni sehol a világon. A másik magyarázat a rettenetesen nagy időszakadék a mai kor és a védák keletkezésének kora között. Még a legóvatosabb becslések is a védák keletkezésének a korát kb. i. e. 6000-re teszik, de egyes szakértők még távolabbi korba. A harmadik ok pedig, amiért nem maradt fenn repülőgéproncs ebből a korból, az az emberi gyarlóságban keresendő. Nem volt hiábavaló az aszurák tiltása, mert a Földön élő királyok és hadvezérek hamarosan felismerték, hogy egy felfegyverzett vimána milyen hatalom is lehet a kezükben. Az emberiség történetében bizony nem először fordult elő már olyan eset, Kanjilal professzor szerint a védikus írások által közölt események valóban megtörténtek, hiszen bizonyítékok sora támasztja alá azt, hogy ha a mai technikai tudás birtokában olvassuk azokat az eseményeket, amelyeket a védák megörökítettek, szinte mindenre meg tudjuk adni a tudományos magyarázatot. A másik meggyőző érv a történetek valódiságára, hogy a védák szerzői olyan dolgoknak (űrvárosok, repülők, ill. atomcsapások következményeinek) a leírását adják meg, amely messze meg kellett hogy haladja a kor ismereteit. A szerzők tehát át kellett hogy éljék a védákban leírtakat, személyesen kellett hogy lássák az aszurákat, akiket tudásuk alapján isteneknek hittek. Az istenek ténykedésének azért nem minden nyoma tűnt el teljesen a Földről. Miki Ottó ;-------— — F eke | fehéren Otthon lenni itthon A minap levelet hozott a posta. Rajta címzés: Csongrád Megyei Hírlap főszerkesztőjének, Békéscsaba. Akárhogy nézem, ez mi lennénk, itt a város szívében, a Viharsarok közepén. Csakhát — meditálok — ez azért mégsem a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztősége. Vagy ki tudja, ezek odafönn már sejtenek valamit. Hogy kik azok az ezek? Egy kiállításszervező és szolgáltató kft. Ok tudják úgy, hogy Békéscsaba Csongrád megye székhelye. Messze vagyunk Budapesttől — dühöngenék, de bosszúságomat elütöm azzal, hogy a titkárnő elbámészkodott. Neki is lehet nehéz napja, meg hülye főnöke. Másnap aztán, ahogy az egyik budapesti kamara eseménynaptárát kézbe veszem, eldöntőm: nincs megbocsátás. Se a titkárnőnek, se a gépírónak, se a hülye főnöknek. A fentről érkezett havi tájékoztatóban ugyanis szó szerint ez áll: „Kolbászfesztivál ’97., Helyszín: Békéscsaba, Szervezi: Bács-Kiskun megyei KIK.” Az első pillanatban rájöttem, elementáris marhasággal állok szemben. Nem arról van ugyanis szó, hogy a Bács megyeiek idejönnének kolbászfesztivált szervezni, hanem hogy odafönn valakik megint úgy gondolják, momentán talán nincs is Békés megye. Vagy ami van, azt Bács-Kiskun megyének hívják. Isten bizony nem füstölögnék, ha az említett esetek nem ismétlődnének meg hetente. De megismétlődnek. S az is elég gyakori, amikor úgy néznek az emberre a fővárosban, mintha a Holdról jött volna. „Békéscsaba, Gyula, Orosháza? Szép helyek lehetnek.” — mondja a budapesti nagycég nagyembere. Aztán kiderül, hogy bár az illető — Petőfi szép sorát idézve — megért már vagy negyven krumplikapálást, nem volt érkezése arra, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer megnézze, élnek-e errefelé is emberek? Jelentem: élnek. És otthon vannak e hazában. A hazában, amely oly gyakran megfeledkezik róluk. Nem Csongrád és nem Bács-Kiskun megyeiekről. Békés megyeiekről. Arpási Zoltán--— H SÍH _______ K IEGÉSZÍTÉS! A Békés Megyei Hírlap október 24-ei számában a IV. oldalon megjelent, „A 03-nál a nulla nem semmi!" című anyag a Westel 450-es szolgáltatásra vonatkozik. ((«))))) I VNESTEL RÁDIÓTELEFON KFT „Kis falu, kis forradalom” A neves írót sportkönyveiről és mező- gazdasági témájú írásairól ismeri a közvélemény. Azt már kevesebben tudják, hogy tavaly jelent meg regénye arról, mi történt egy magyar faluban 1956. október 23-án. Azt pedig még kevesebben, hogy az akkor huszonhárom esztendős tanítót nemsokára letartóztatták és a kistarcsai intemálótábor- ba vitték... — A negyvenedik évforduló alkalmából látott napvilágot a Fekete szivárvány című regény, az első kísérlet arra, hogy valaki megörökítse a falusi eseményeket ötvenhatban. Tulajdonképpen mit csinált egy Végh Antal nevű tanító pontosan negyvenegy évvel ezelőtt? — A gáborjáni iskolában megtartottam az óráimat. Aznap hatot, kettőt történelemből és négyet irodalomból. Aztán szaladtam az iskolaigazgatóhoz, a lakásán volt ugyanis egy néprádió. Meghallgattuk, hogy mi történik Pesten. — Mit tudtak akkoriban az országos történésekről egy bihari faluban, a román határ mellett? — Tudtuk, hogy Pesten utcára ment a nép. Az első pillanattól kezdve jogosnak éreztük a felvonulást, nem láttunk mögötte csőcseléket. Bár nem voltam tagja a Rákosi-pártnak, az MDP-nek, tudtam, hogy a helybéli szervezetben is megindult az erjedés. És hát persze, Rajk László újratemetése, tehát október hatodika óta árgus szemmel figyeltük az újságokat. Elsősorban a debreceni Naplót. Arra már nem emlékszem, hogy éppen akkor mi volt a neve, mi megyeszerte csak Naplónak hívtuk. És olvastam az ország legnagyobb példányszámú napilapját, a Szabad Népet is. Akkor már azt vehettük ki belőlük, amit a magunk mindennapjaiban szintén tapasztalhattunk: Rákosiék bajban vannak. — Térjünk vissza a pár száz lelkes magyar falura. Mit csinált október 23- a délutánján? — Meghívtak az egyik gazdához újbort kóstolni. Az Otelló termését kortyolgattuk vagy tizen-tizenöten, megbeszéltük az ország dolgait. Szó szót követett, ott nyomban átalakultunk falugyűléssé. A gáborjániak hangadót kerestek maguknak és engem találtak. Sosem rejtettem véka alá a véleményemet, ráadásul az események minden moccanatát figyelemmel kísértem. Esténként összejöttünk, s megbeszéltük, hogy ki mit hallott a berettyóújfalui piacon, a megyeszékhelyen, Debrecenben vagy a Kossuth Rádióban. Ekkoriban már a pesti nép túl volt a rádió ostromán, a Parlament előtti sortűzön. A vérengzések hatására alakult meg a Gáborjáni Forradalmi Bizottság. Engem választottak meg a titkárává. — Egy nadrágos ember a titkár, az elnök pedig egy helybéli gazda? — Egy idős és tekintélyes gazda. Csakhogy neki szántani-vetni kellett, rám hagyta a forradalmat. De mielőtt kifordult volna a határba, magához intett és azt mondta: „Tanító úr, kis falu, kis forradalom!”. Hát én aztán rajta tartottam ujjamat a gáborjáni forradalom ütőerén. Fejés, etetés után minden este összeültünk és intézkedtünk. Az egyik gazdának például meghalt a felesége, s azt kérte, hogy fát hozhasson az erdőből, különben a rokonságnak nagykabátban kellett volna virrasztani a koporsónál. Egy másik gazda férjhez adta a lányát, s azt kérte, hogy a lakodalmat a községháza nagytermében tarthassa. Minden törvényesen ment, kivéve azt az egyet, amit utólag számon is kértek rajtam. A járásból megérkeztek az októberi fizetések. Kiadtuk a pedagógusoknak, az állatorvosnak, a tanácselnöknek, a begyűjtő járandóságát azonban visszatartottuk. Nem a személyével volt bajunk, hanem a funkciójával. — A regényéből tudhatni, hogy közben a járási székhelyen nagy események történtek. — Csakúgy, mint a valóságban. Kikiáltották a Berettyóújfalu és Vidéke Köztársaságot, menten az ENSZ gyámsága alá is helyezték. A város határában volt egy katonai repülőtér, ott kiképzett katonák tartózkodtak, onnan akarták megverni a szovjet hadsereget. — Szavaiból szomorkás humort érzek kicsendülni. Visszatetsző, ha én az akkori kisgyerek most föltételezem, hogy 1956 Magyarországán a fenséges társult a provinciálissal, a nagyszerű a kisstílűvel? — Uram, ez volt a forradalom! Mondok egy példát. Gáborjánban megalakítottuk a Községi Forradalmi Őrséget. Én, mint az MHSZ lövészszakosztályának helyi vezetője ünnepélyesen átadtam a szervezet egyetlen leventepuskáját, s került valahonnan egy vadászflinta is. Mindkét fegyverre madzagot kötöttünk, hogy éjszakánként vállon hordva vigyázhassuk a határt. Addig járőröztünk, mígnem november 3-án érkezett a hír Debrecenből, hogy dübörögnek a szovjet tankok. — Ezzel ért véget a Gáborjáni Forradalmi Bizottság története? — Még volt egy szép utójátéka. Tudtuk a rádióból, hogy a pesti népnek nincs ennivalója. Szereztünk egy teherautót a téesztől, megpakoltuk krumplival, kenyérrel, szárnyas- jószággal, s a nélkülöző fővárosba vittük. — Volt egy tragikus utójáték is. — Ha akkor józanul gondolom végig a dolgokat, az első perctől kezdve tudnom kellett volna, hogy az októberi forradalom hasonlatos a májusi esőhöz. Megmos és felüdít, de aztán jön a sirokkó. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy megúsztam néhány hónapnyi internálással. A kistarcsai táborban találkoztam két falumbéli legénnyel, az egyik szobrot döntött Jánkmajtison, a másik meg kukorékolt a párttitkár kapujában. Tőlük tudtam meg, hogy mi történt Szatmárban. Hát bizony, ha otthon élem meg október végét, aligha úszom meg ennyivel. Szabadulás után Szabolcsba kerültem. Sikerült elhelyezkednem Újfehértón. Örültem, hogy visszavettek a szakmámba. Úgy éreztem, hogy nekem bizonyítanom kell: nem követtem el bűnt, alkalmas vagyok tanítónak. Magához hívatott a helybéli párttitkár, s azt mondta, hogy nem lesz semmi bajom, ha nem hivatkozom ötvenhatra. Betartotta a szavát. Hamarosan fölvettek az egri főiskolára, közben edzettem a diák-focistákat és kézilabdázókat, majd bekerültem tanítani a nyíregyházi gimnáziumba. Az íróságom már egy másik történet. — Miért várt csaknem negyven évig ötvenhat megírásával? — Ha én Kádár alatt írom meg a Fekete szivárványt és házalok a kéziratával, akkor minimum Szibériában kötök ki. — Vajon mivel magyarázható még, hogy negyven évvel a történtek után született meg az első és mindmáig egyetlen regény a falusi ötvenhatról? — Azzal, hogy még a legfiatalabb írók is Pesten csellengtek, géppisztollyal a kezükben. Az ötvenhatos élménykor leszűkült a Corvin közre, az Üllői útra és a Széna térre. Egyébként nem is lesz következő regény a falun történtekről. A mi nemzedékünk tagjai felnőtt fővel élték meg az eseményeket, de már leszálló ágban vagyunk. A fiatalabbak meg honnan tudnák, hogy mi történt akkoriban? — Regénye éppen egy éve jelent meg. Milyen visszajelzéseket kapott róla? — Azt hittem, több lesz a sértődött ember. Néhány hónapja meghívtak Berettyóújfaluba. A művelődési ház igazgatója borzasztóan izgult, hogy nem demonstrál-e valaki ellenem. Sok egykori tanítványom jött be Gáborjánból, idősödő asszonyok és meglett férfiak. Letanítóuraztak, s elmondták, hogy az igazat írtam. Ettől nemcsak a népművelő nyugodott meg, hanem én is. Zöldi László
