Békés Megyei Hírlap, 1997. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-22-23 / 247. szám
EMLÉKEZÉS 1997. október 22-23., szerda-csütörtök Ilyennek láttam a bíborost Beszélgetés Mindszenty József hercegprímás egyik kiszabadítójával Tóth József, aki Mindszenty bíboros testőre volt A forradalom napjaiban egy fiatal katonatiszt, Tóth József, a rétsági páncélos alakulat főhadnagya közvetlen kísérőként végig Mindszenty mellett volt. Mint ismeretes, a bíborost 1949- ben Rákosiék bebörtönözték, majd később Felsőpetényben háziőrizetben tartották fogva. Innen szabadította ki 1956. október 31-én egy különítmény, amelynek Tóth József tagja volt. A hajdani páncélos tisztet, aki ma nyugalmazott ezredesként visszavonultan él, arra kértük, elevenítse föl az ’56. október végi—november elejei napok emlékeit. — Ne vegyék dicsekvésnek, de úgy érzem: ha pár nap, pár óra alatt kialakulhat vonzalom és barátság egy ifjú katona és egy sokat megélt egyházi méltóság között, akkor a mi esetünkben ez történt — mondja. — Tapasztalatai szerint milyen tulajdonságok jellemezték a hercegprímást? — Számomra nagyon megnyerő és meglepő volt a végtelen megértés és türelem, ami áradt belőle. Ezt akkor lehetett legjobban érzékelni, amikor Rétságról Budapestre érkeztünk, s elfoglalta a püspöki rezidenciát. — Valószínű, hogy megérkezésének híre futótűzként terjedt, mert szünet nélkül jöttek hozzá az emberek — ismerősök és ismeretlenek. Mindenki látni akarta, s ő senki elől nem zárkózott el. Hogy milyen ügyekkel fordultak hozzá, azt persze nem tudom, de azt igen, hogy mindenki számára talált időt a négyszemközti beszélgetésre, ajtaja mindenki előtt nyitott volt. — Voltak-e nevesebb személyiségek a látogatók között? — Nemigen tudom beazonosítani az arcokat. Akkor nekem és társaimnak csupán arra kellett figyelnünk, hogy az érkezők ne jelenthessenek veszélyt személyére. Kis csapatunk egyik tagja a kapuban állt, s azért felelt, hogy fegyverrel senki be ne léphessen az épületbe. Másik társam a lakosztálya előtti folyosó rendjét felügyelte, jómagam pedig a bíboros szobájának ajtajánál posztoltam. Látogatói közül csupán kettőt ismertem föl: Tildy Zoltánt és Maiéter Pált. — Milyennek látta a bíboros fizikai állapotát, munkabírását? — Jóval túl volt már a hatvanon, a hosszú rabság nyilván megviselte, de nem törte meg. Gyakran észrevettem rajta a fáradtságot. De legyűrte, nem törődött vele — reggeltől estig talpon volt, dolgozott. Nagy munkabírású ember volt. — Volt alkalma személyes dolgokról is szót váltani vele? — Igen, bár persze ritkán. Rendkívül közvetlen volt, úgy éreztem, bizalommal van irántam. Többször is mesélt édesanyjáról, aki nagyon sokat, mondhatni mindent jelentett számára. Egyébként ha szűkebb környezetében bárkivel szóba elegyedett, kedves, közvetlen volt — bár jó vagy rossz véleményét kertelés nélkül kimondta. — Azt hiszem, senkinek nem lehetett pillanatnyi kétsége sem afelől, hogy amit kimondott, abban hitt is. — Egyik legnagyobb hatású megnyilatkozása a rádióban ’56. november 3-án elhangzott beszéde volt. Ennek körülményeiről vannak emlékei? — Azt tudtuk, láttuk, hogy már szinte kiszabadulásának első perceiben sok újságíró, riporter ostromolta interjúért. Mindegyiküktől pár nap türelmet kért, hogy tájékozódhasson a helyzetről. Hiszen több évi elzártságában semmilyen hír nem jutott, nem juthatott el hozzá a külvilág eseményeiről. — Valószínűleg ez magyarázza, hogy az éjszakák nagy részét olvasással töltötte — újságok tömegét lapozta-olvasta át, hogy valamennyit pótoljon a hiányból. A rádióban sugárzott beszédét is csak azután írta meg, miután úgy érezte: sikerült megértenie, átlátnia az akkori bonyolult helyzetet. — A Mindszenty hercegprímás mellett eltöltött napok hogyan hatottak ki az ön sorsának alakulására? — Az ’56 utáni elszámolásoknál persze mindez nem jelentett jó pontot: egy év börtönbüntetést kaptam. Az volt az egyik fő vádpont, hogy nem akadályoztam meg a bíborost, hogy bemenjen a budapesti amerikai nagykövetségre. — Emberileg viszont az a néhány nap életre szóló, felemelő emlék és élmény marad számomra. Szalóky Eszter Az ’56-os mártírok, elítéltek gyermekeinek sorsát kutatják Náluk tabutéma volt a forradalom Ötvenhat októbere és a hatalom A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) vezető testületéinek 1956. október 24-e és 28-a között született dokumentumaiból válogatást adott közre a Napvilág Kiadó. A kötetet bemutató sajtótájékoztatón elhangzott: a szerkesztők a gyorsírásos jegyzőkönyvek alapján kísérelték meg rekonstruálni a hatalom legfőbb köreinek ez idő alatt tartott nyolc megbeszélésén történteket, segítségül híva munkájukhoz az események lejegyzőit, tanúit is. Az eddig a Politikatörténeti Intézet levéltárában őrzött dokumentumok mellett a kiadvány számos, korábban már publikált, az események összefüggéseit, hátterét megvilágító iratokat, közleményeket is tartalmaz. Az olvasók tájékozódását bőséges jegyzetanyag segíti, míg a pártvezetés „végnapjairól”, a forradalom kezdetétől az MDP október 31 -i feloszlatásáig történtekről Ripp Zoltán tanulmánya ad áttekintést. A kiadó reménye szerint a munka nemcsak arra alkalmas, hogy bemutassa a hatalom akkori működési mechanizmusát, de a közölt új információk révén gazdagítja, alakítja majd a párt vezetőiről, tevékenységéről a köztudatban élő képet is. A több mint 300 oldalas kiadvány a könyvesboltokban megvásárolható. 56-os hősök sírhelyei A Fővárosi Közgyűlés MDF- frakciója az önkényuralmi hatalom áldozataiként 1944—1989 között mártírhalált szenvedett személyek sírjának védelmére fővárosi rendelettervezetet juttatott el kedden a városvezetéshez. Manninger Jenő frakcióvezető az MTI-nek elmondta: szeretnék méltó módon megőrizni és megóvni az 1956-os forradalomban és szabadságharcban elesett, illetve kivégzett mártíroknak és az önkényuralom halálos áldozatainak sírjait. Mivel a Belügyminisztériumban még mindig nem készült el a kegyeleti törvény tervezete, így azt még nem fogadta el a parlament, mindenképpen indokoltnak tartják, hogy a közgyűlés hatékonyan lépjen fel e sírok megóvásáért és a nemzeti emlékhelyek méltó kialakításáért. Az 1956-os Intézet Oral History Archívumában ezekben a napokban összegzik „Az ötvenhatosok második nemzedéke” című kutatás eredményeit. Molnár Adrienne és Körösi Zsuzsanna szociológusok negyven év múltán olyan emberekkel készítettek életút-interjúkat, akiknek édesapját forradalmi cselekmények miatt kivégezték vagy börtön- büntetésre ítélték. A ma már 40—55 éves generációhoz tartozó interjúalanyok gyermekkori emlékeiket elevenítették fel a forradalomról és a megtorlás éveiről. — Negyven életút-interjú készült, nagyjából egyenlő arányban a kivégzettek, illetve börtön- büntetésre ítéltek fiaival, lányaival: fővárosi és vidéki fegyveres harcosok, munkástanácsok, forradalmi szervezetek tagjainak, vezetőinek gyermekeivel — mondja Molnár Adrienne. — Sorsuk feltárásával felelevenedett a Kádár-rendszer működésének számos — korábban nemigen ismert — mozzanata és az, hogy miként viszonyult a társadalom a korabeli eseményekhez, az elítéltek családjához. — Hogyan sikerült kideríteni a címeket? — A kivégzettek hozzátartozóinak többsége 1989-ben, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésekor jelentkezett a Történelmi Igazságtétel Bizottságnál. A bebörtönzöttek gyermekeihez hosszadalmas keresés, a kortársak és a korabeli dokumentumok nyomán jutottunk el. — Milyen hátrányok érték ezt a generációt? — A legnagyobb hátrány természetesen abból adódott, hogy végleg vagy a börtönben töltött időre elveszítették az édesapjukat. A Kádár-rendszer a politikai elítéltek hozzátartozóit is megbélyegezte, diszkriminálta. Akadályozták vagy teljesen lehetetlenné tették például az egyedül maradt házastárs munkavállalását. így az érzelmi terheken túl komoly megélhetési gondok is nehezítették az életüket. Sokan hónapokon át semmit sem tudtak a letartóztatott apa sorsáról. Az édesanyák közül sokan ösz- szeroppantak idegileg, néhány gyerek emiatt állami gondozásba került. Az ötvenhatosok második nemzedéke a láthatatlan politikai bélyegről az első visszajelMolnár Adrienne zést többnyire az iskolában kapta, ahol az igazgató, a párttitkár, egy-egy pedagógus nyíltan megszégyenítette őket. 1957—63 idején osztályidegen származású, úgynevezett X-es kategóriába sorolták az „ellenforradalmárok” gyermekeit. Egyetemi, főiskolai tanulmányokat csak külön minisztériumi engedéllyel folytathattak. S ha egy- egy kitűnő tanuló meg is kapta a hozzájárulást, rendszerint több évet kellett várnia az igen kimondására. — Hogyan bánt ezekkel a fiatalokkal az ismerősök szűkebb- tágabb környezete? — A bánásmód nem volt egységes — miként a forradalom megítélése sem. De míg hivatalos szinten többnyire a kirekesztés volt a jellemző, a civil szférában igen erős volt a szolidaritás. A megbélyegzett családok többségét erkölcsileg és anyagilag is támogatták a barátok, a szomszédok. A hatvanas évektől csökkent ez a kirekesztettség, de a káderlapokon továbbra is szerepeltek az apák „bűnei”. Az ifjabb generáció állandó bizonyítási kényszerben élt. Ha sikerült is elérniük a céljaikat, ez nekik sokkal nagyobb erőfeszítésbe és hosz- szabb időbe telt, mint kortársaiknak. Idővel a környezet szolidaritása is gyengült és általános hallgatás, tabu övezte a forradalmat. Csak néhány olyan családdal találkoztunk, amelyben a gyerekekkel nyíltan beszéltek a történtekről, s ahol a forradalom eszméit pozitív értékként őrizték — vállalva ezt még környezetük előtt is. A többség azonban lényegében senkitől sem kapott választ, magyarázatot az 56-os eseményekkel kapcsolatos kérdéseire, kételyeire. Németh Zsuzsa Sztálin nyolc méter magas volt és 65 mázsát nyomott A szobor tündöklése és bukása Elterjedt a hír, hogy a Budai Várba készülő új Görgey-em- lékmű alapjaiba a volt Sztálin- szobor tribüntalapzatának a maradványait használják fel, amelyek a Kiscelli Múzeum hátsó udvarában hevernek. Néhány vörös mészkőtábla ugyanis 1975 óta ott fekszik, akkor szedték le őket a Felvonulási téri emelvény mellvédjéről. A bontás során azonban a kövekből és a rajtuk levő domborműből inkább csak törmelék maradt, mintsem ép részlet. Hatvanöt mázsa bronz Mikus Sándor, a Sztálin-szo- bor és egyben a dombormű alkotója ezt. állítólag szóvá is tette, s pert is akart indítani a Fővárosi Tanács ellen. Erre azonban már nem talált dokumentumokat a levéltárakban Pótó János történész, aki az elmúlt évtizedekben született hazai történelmi műalkotások, szobrok és egyéb relikviák avatott ismerője. — A Sztálin-talapzat újrahasznosítása tehát nem lehetséges, de — mint Pótó mondja — a szobrok „átváltozása” nem példa nélküli. Erre maga a Sztálin-szobor a legjobb bizonyíték. A 8 méter magas, 65 mázsás figura bizony sok történelmi személyiséget „kebelezett” be. — 1949 nyarán mérte fel a Fővárosi Emlékmű-felügyelőség az államosított Vignali Raffael Műércöntöde Jász utcai telepén tárolt, Budapest ostromakor mégsérült, vagy a közterületekről 1945 után eltávolított bronzszobrok súlyát. A teljes mennyiség pontosan 208 mázsa 4 kilót nyomott. A tucatnyi műalkotás közül később egyedül a Hunyadi János-szob- rot állították helyre. A többit, így Darányi Ignác volt földművelésügyi miniszter, gróf Andrássy Gyula külügyminiszter és gróf Tisza István miniszterelnök szobrát, valamint az Ereklyés Országzászló turulmadarát beolvasztották. — Valószínűleg ezekből ötvöződött Sztálin bronzalakja — mondja a történész. — Méternyi feje és — többek között — később híressé vált csizmája. — A szobor története — a nyilvánosság számára — két évvel az avatás előtt kezdődött. A főváros vezető testületé 1949. december 20-án, Sztálin 70. születésnapjának előestéjén díszközgyűlést tartott, amely „viharos” lelkesedéssel azonnali hatállyal átkeresztelte az Andrássy utat Sztálin útra, majd határozatba hozta, hogy Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állíttat fel fővárosunk erre legméltóbb és legalkalmasabb helyén, a határozati javaslat elfogadásától számított egy esztendőn belül. Ötletgazda kerestetik — A döntés természetesen nem ekkor és itt született meg. Megelőzte az MDP titkárságának belső határozata — ám azt, hogy személy szerint ki volt az ötletgazda, csak találgatni lehet. — A következő év, azaz 1950 tavaszán az MDP titkársága elé a polgármesteri hivatal és a Népművelési Minisztérium közös javaslatot terjesztett, amelyben kérték, hogy a titkárság határozzon a szobor helyéről, méretéről, anyagáról, valamint a pályázat jellegéről. — A határozat hamarosan meg is született: a „bronztestet” öltött eszme a Dózsa György úton a Vilma királynő útja (a későbbi Gorkij, ma Liget fasor) tengelyébe került, a Dózsa György út járdaszegélyétől 75 méternyire. — A helykijelölést azonban az egykorú jegyzőkönyvek tanúsága szerint nagy vita előzte meg. Fölmerült tudniillik az a megoldás is, hogy a Sztálin-szobrot a Hősök terén, a Milleniumi emlékmű oszlop- csarnokának centrumába, a magyar királyok és fejedelmek alakjai között helyezzék el. A javaslat azonban zátonyra futott — főként azért, mert 15 méternél is nagyobb bronzfigurát kellett volna készíteni ahhoz, hogy a környezetben ne vesszen el, sőt, abból kiemelkedjék, és ez akkor technikailag kivitelezhetetlen volt. — Döntés született a széles körű meghívásos pályázati kiírásról is, amely a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kor 25 legnevesebb hazai szobrászát felkérték a részvételre. Közülük 24 be is küldött pályamunkát, Szabó István kettőt is, egyedül Pátzay Pál nem fogadta el — rossz egészségi állapotára hivatkozva — a fölkérést. Egyébként lehet, hogy valóban beteg volt — mondja a kutató. Később ugyanis Pátzay is szoborba faragta Sztálin alakját. — Utólag szemrevételezve a beküldött maketteket, akaratlanul is az az ember érzése: némelyik művész, például Vilt Tibor vagy Ferenczy Béni, alighanem arra törekedett, hogy úgy készítse el azt, hogy „jaj, csak az övét ki ne válaszszák”. A bíráló bizottság végül Mikus Sándor tervét fogadta el, és a közleményt erről 1950. december 21-én, Sztálin születésnapján hozták nyilvánosságra. A monumentális emlékművet egy év múlva, 1951. december 16-án délelőtt, 80 ezer ember jelenlétében avatták fel. A dísztribünön ott volt Sztálin legjobb magyar tanítványa, Rákosi Mátyás is. A korszak e jelképét 1956. október 23-án délután döntötték le. A téren több mint 100 ezren, de — egy kortársi emlékirat szerint — „lehet, hogy kétszázezren voltak”. Az emberek hatalmas acélkábeleket dobtak a szobor nyakába, teherautókat kötöttek elé, mások hegesztőpisztolyt, oxigénpalackokat hoztak, azzal próbálták kettévágni a hatalmas szobrot — az embermagasságú csizmánál. Mikus alkotása nehezen adta meg magát. Jó egy óra kellettahhoz, hogy a hatalmas bronzbálvány az úttestre zuhanjon. Nagykalapácsokkal, feszítővasakkal estek neki az emberek, majd a roppant fémtestet az Emkéhez vontatták. Ott is törte-zúzta, aki bírta. Később elhúzták a maradványt az Akácfa utcába. A jobb keze megvolt Itt a szobor nyomon követhető története véget ér. A kutató is csak annyit tud, hogy például Pécsi Sándor, a színész és műgyűjtő valahogy megszerezte Sztálin jobb kezét. Rajta kívül nyilván sok más — neves vagy névtelen — „gyűjtőnek” is birtokában van a szobor egy-egy darabja. Emlékként a forradalomból. Deregán Gábor
