Békés Megyei Hírlap, 1997. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-11-12 / 238. szám
Kornélia-kápolnák Sophie sztárallűrjei Dombegyház nagyközség mellett, a Kripta-halom helyén ma délelőtt szenteli fel Gyulay Endre szeged-csanádi megyés püspök a Szent Kornéliáról elnevezett kápolnát. (8. oldal) Sophie Marceau karrierje egyfolytában fölfelé ível, de újabban ezzel együtt fokozódnak a francia színésznő sztárallűrjei is. (11. oldal) A rendszerváltás óta sok honfitársunk keresi boldogulását a fejlett gazdasággal rendelkező nyugati országok munkaerőpiacain. Van, akinek bejött, van, akinek nem. Van, aki úgy érzi, nagyon átverték, de van, aki azóta is visszajár. Ahogy riportalanyunk, a 23 éves békéscsabai fiatalember, Sáli Gábor is teszi. Nem csoda. Az osztrák—svájci Alpok lábainál húzódó északolasz tartomány, Trentinó festői szépséggel megáldott vidék. — Vízvezetékszerelő vagyok — kezdi a bemutatkozást a magas, vékony, szerény fiatalember —, de itthon nem tudtam elhelyezkedni a szakmámban. Mindenfélét csináltam, ám abból nem tudtam megélni. Családunk egy ismerőse Olaszországban dolgozott egy panzióban és ajánlotta, hogy ott lenne munka. Igent mondtam, azóta két éve mindig igent mondok, ha hívnak. Amikor először voltam kint Corvarán —- ez a falu neve, ahol dolgozom —, azt mondtam, soha többet nem jövök haza. Három hét múlva a falat kapartam a honvágytól. — A csipetnyi szerencsén túl mi kell még ahhoz, hogy az ember kint dolgozhasson? — Az én esetemben ez mindig a következőképpen történik. A kinti főnököm, a panzió tulajdonosa küld egy hivatalos munkavállalási engedélyt a bolzánói rendőrség és a munkaügyi hivatal pecsétjével és a saját aláírásával. — Ez a meghívás, ugye? — Ez csak egy része. A budapesti olasz nagykövetségen ennek alapján megkapom a munkavállalási vízumot. A kiutazást én fizetem, a visszautat szintén. Az ottani rendőrségtől kapok még egy ott-tartózkodási engedélyt. — Mit dolgozik a panzióban? — Papíron konyhai kisegítő vagyok, egyébként mindenes, aki minden ház körüli munkát elvégez, amire megkérik. Szobatakarítás, vasalás, mosogatás, a ház körül nyáron fűnyírás, parkolósepregetés, télen hótakarítás. Reggel héttől délig, délután négytől este tízig tart a munkaidőm, napi tíz óra. — Olaszország tele van töténelmi emlékekkel. Róma, Velence, Firenze. Látta valamelyiket? Vagy a környékbeli városokat? — Mikor láttam volna? Azt elfelejtettem mondani, hogy szabadnapom nincs. — Ahol dolgozik, az a hely turista- paradicsom. Jómódú németek, hollandok, no és olaszok látogatják. A maffia nem tette be még a lábát? — Amikor kikerültem, figyelmeztettek, hogy ezt a szót ki se ejtsem a számon. Vannak olyan vendégeink, akikről tudjuk vagy sejtjük, hogy azok. De kifizetik a szobát és jönnek családostul pihenni. Leszámolás, amiket maga a filmekben lát, csak ott van, mármint a filmekben. De közszájon forog egy eset, ami a szomszéd kisvárosban történt. Tudom, hogy a Békés Megyei Hírlapot ott nem olvassák, de nem kívánom megnevezni. Annak is volt egy panziója, jól menő, mint amilyenben én dolgozom. Egyszer csak beállított egy üzletember, hogy ő szeretné megvenni. Nagyon jó árat kínált, de mondták neki, nem eladó és nem is lesz, semennyi pénzért. Néhány nappal később a panzió rejtélyes módon leégett. — Magyarországról mennyit tudnak az ott élők? — Úgy emlegetik „Ungeria — Albánia”. — Kultúránkról? Petőfi, Bartók, Kodály... — Semmit. Maga ismer albán zeneszerzőt? Én az átlag olaszról, a pincérről, a zöldségesről beszélek. Náluk mások a hírek, de én az itthoniakon húzom fel magam. Fogom a Kossuth Rádiót. Miről beszél állandóan? Stabilizációs programról, mérséklődő inflációról. Jövök haza most négy hónap után, váltom be a pénzem, ideadják... Nézem, milyen pénz ez, én nem külföldit kértem. Ez az új tízezerforintos, mondják. Engem a saját hazám kényszerít rá, hogy kimenjek dolgozni, mert itthon becsületes munkával lehetőségem sincs rá, hogy egy házravalót összegyűjtsek. Egy egész élet kevés hozzá. — Mi jellemzi munkaadói gondolkodásmódját? — Hm. A felsőbbrendűség. Lenézik a déli olaszt éppúgy, mint a beosztottat. A szemembe mosolyognak, de tudom, hogy emberszámba se vesznek. A maximum, amit elérhetek náluk az, hogy kijövök velük. — Önnel egykorú olasz fiatalokkal sikerült megismerkednie? — Nem. Amikor letelik a munkaidő, fáradtan megyek fel a szobámba, fürdők, tévét nézek, mert így tanulom a nyelvet. — Mit tanácsol azoknak, akik külföldön akarnak munkát vállalni? — Tanulják meg jól a nyelvet. Nyelvismeret nélkül nagyon nehéz, ismeretség nélkül duplán az. Akik hallják rólam, hogy külföldön dolgozom, sokan keresnek meg, de én sajnos nem tudok beajánlani senkit. Esetleg találok valakinek valamit, és két hét után kiderül, hogy ő mégsem bírja. Ő hazajön, de én maradok. Rajtam kérik számon az ő el nem végzett munkáját is. — Két éve dolgozik kint. Miben változott azóta? — Fegyelmezettebbé tettek. Voltam katona, ennek ellenére volt mit tanúimon kint. Két szabály van. Az egyik, hogy soha nem szabad megvárni, hogy szóljanak. A másik, hogy nem kell gondolkodni azon, amit mondanak. Sokszor esik úgy, hogy látom, ezt vagy azt másként kéne csinálni, de úgy is az a válasz, te nem értesz hozzá. A tulajdonos soha nem küld el senkit. Akivel probléma van, úgy viselkednek vele, hogy továbbáll magától. — Hogy csinálják ezt az ,,úgy viselkednek”-et? Hogy történik ez? — Van nálunk a panzióban egy amolyan régi bútordarab-féle. Olasz. Intézőként lehet meghatározni a munkakörét. Szigorú, zsémbes, rettentő kellemetlen ember, amolyan undor- andor figura, mindig mindenért ordít. Őt szokták ráállítani arra, akitől meg akarnak szabadulni. — Megtalálta a számítását? — Meg. Előbbre tartok, mintha az utóbbi két évben itthon vízvezetékeket szereltem volna. — Mikor megy ki legközelebb? — December elsején. Ott töltöm a karácsonyt. — Azon nem gondolkodott, hogy végérvényesen ott telepedjen le? — Nem. Én mindig Békéscsabára fogok hazajönni. Pánics Szabó Ferenc