Békés Megyei Hírlap, 1997. szeptember (52. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-06-07 / 208. szám
A szívek királynője marad örökre Gerard Croziet, a tisztánlátó Angyal távozott — mondták az angolok, a franciák, sokan siratják világszerte, csak a királyi udvar „késlekedett” a gyásszal. Pedig Lady Diana walesi hercegnő nem volt angyal, nagyon is ember volt: naiv, érzékeny, esendő, szánandó, de elsősorban szeretetre méltó. Nem is akart angyal lenni, se királyné, legfeljebb a nép védőangyala. A szeretet hercegnője, a szívek királynője címet honfitársai adományozták rajongásuk bizonyítékaképp. (6. oldal) Meglehetősen szokatlan, amikor a nyomozati munka során a hatóságok olyan emberek segítségét veszik igénybe, akik képesek látomások formájában segítséget nyújtani a hatóságoknak. Az egyik ilyen különleges képességű embert, aki sok bűntény kivizsgálásában nyújtott komoly segítséget a rendőri szerveknek, Gerard Croziet- nek hívták. Először hatéves korában törtek rá látomások, amelyben egy közeli hozzátartozójának a halálát látta meg... (7. oldal) Nem tudom, ki, hogyan éli meg az ötvenedik születésnapját. Még leírni is sok. Fél évszázad! A hölgyek már sok mindennel leszámoltak. A férfiak pedig úgy érzik, ez életük döntő évfordulója. Őszülő halánték, nagy tapasztalat. így tetszenek igazán a fiatal lányoknak. Vagy mégsem? Megkérdeztünk néhány hölgyet és urat, hogyan ünnepelték ötvenedik születésnapjukat? Tőlünk függ, rajtunk múlik, hogyan éljük meg egyre szaporodó születésnapunkat illusztráló fotó Ötvenen innen, ötvenen túl? Az első történet Annáé. Hollófekete haja lehetett valamikor. Mára mákossá varázsolta az idő. Talán, ha festené, még mindig szép fejdísze lehetne. Nem festi, sőt nem is jár fodrászhoz. Egy meghatározhatatlan színű szalaggal köti hátra. Leginkább így szereti. Ez a legkényelmesebb viselet. Neki legalábbis. Otthonkát visel, aminek minden második gombja leszakadt. Nem törődik vele. Egy tíz év körüli lány nyafogja körül, limonádét kér. Anna pedig rohan, hogy megkavarja legkisebb gyermekének az italt. — Foglaljon helyet — mutat egy ki- szuperált fotelre. — Máris leülök én is. A kislány kezébe nyomja a poharat és fáradtan lehuppan mellém. — Hogyan ünnepeltem az ötvenedik születésnapomat? Jó kérdés, azt sem tudom mikor volt... Amióta elhagyott a férjem, nincs mit és nincs miből ünnepeljek. Örülök, ha a lányomnak meg tudom venni a legfontosabb használati tárgyakat. Várjon csak, most jut eszembe. A fiam, aki már nem lakik velünk, hozott három szál rózsát a jeles napra. Röstelltem, hogy elfeledkeztem a saját születésnapomról. így aztán egy szelet tortával sem tudtam megkínálni. Keserves volt az életem. Két gyereket szültem a férjemnek. Nem érdemelte meg. Három évvel ezelőtt elhagyott egy harmincéves nőért. Talán igaza van. Én már nem voltam partner a szerelemben. Hát mást keresett. Egyetlen célom, hogy felneveljem becsülettel a lányomat. Sajnálom, hogy nem szolgálhattam egy jó sztorival... A második történet Péteré. Középtermetű, kissé pocakos férfi. Öltözködni nem tud, vagy nem szeret. Örökké pólóban és egy kopott farmerben jár. Vállalkozó. A jól menők közül. Az a típus, aki tudja élni az életet. Hogy jól vagy rosszul? Az később derül ki. Születésnapjára „garden party”-t rendezett. Családi házának nagy udvarát parádésan díszíttette fel. Ahogyan az amerikai filmekben látta. Az úszómedence körül sátrakban kínálták a válogatott ételeket, italokat. — Naná, hogy kiteszek magamért — mondja nagy hanggal. — Az ember egyszer ötvenéves, nem? — veregeti meg nevetve a vállamat. — Hadd lássák, örömmel hívtam össze a társaságot, egyenek, igyanak kedvükre... Nem rengeti meg ez a parti az anyagi helyzetemet. Még a volt feleségemet is meghívtam. Hadd lássa a csóró pedagógus, mi az élet. Fene tudja, miért nem jött el? Tíz évig nagyon jól éltünk. Aztán vettem észre, nem vagyunk egymáshoz valók. Még szerencse, hogy nem született gyerekünk. Majd bemutatom magának Icát, a menyasszonyomat. Remélem, ő megajándékoz egy kis trónörökössel. Huszonnyolc éves, nem lesz más dolga, minthogy szüljön... Na, ne haragudjon, hogy magára hagyom. Megjött a polgármesterünk, illik fogadnom. Ica, a nagy mellű, szőke menyasz- szony is a polgármester elé siet. Vastagon rúzsozott szája a füléig ér, amikor üdvözli a vendéget. Aztán egy mondata megüti a fülemet: — Szeressük, ha minden meghívott eljön a bulinkba... Elvégre Péterem egyszer ünnepli a szüli- napját. A harmadik ünnepelt Katalin. — Jaj, nagyon szép volt... — kezdi a szőke szépasszony. Mert szép a maga kedvességével, jólápoltságával. Egyszerű, de jól szabott selyemruhát visel, apró kék és fehér virágokkal. A szemén diszkrét smink, kissé széles arccsontját piros púderrel ellensúlyozza. Beszélgetésünk alatt végig mosolyog. Derű és kiegyensúlyozottság árad az egész lényéből. —• Képzelje el — a féljem, a lányom és az unokám ötven szál sárga rózsával állítottak haza. A kedvenc virágom. A vöm sajnos nem lehetett itt, külföldön dolgozik. De ejjöttek a testvéreim, az édesanyám, a sógorom, sógornőm. Szóval, a szűk családom. Két napig dolgoztam, hogy minden a legnagyobb rendben legyen, s jól érezzük magunkat. Pár évvel ezelőtt még reszkettem, hogyan érzem majd magam ötvenen túl. Hát nem szakadt le a mennybolt, nem dőlt össze a világ. Sőt. Hét ágra sütött a nap, mindenki a kedvenc ételét kapta, szólt a zene, táncoltunk és arról beszéltünk, milyen jó, hogy egy évben egyszer megengedhetjük magunknak: vacsorát rendezzünk a közvetlen rokonoknak, jó barátoknak. Jó, hogy egészségesek vagyunk, jó, hogy szeretjük egymást. Hát ezek után tragédia, hogy elmúltam ötven? Egyáltalán nem. A negyedik történet Kittié. Olyan a haja, mintha természetes barna színében pompázna. Kissé mo- lett, pedig tíz évvel ezelőtt még tökéletes volt az alakja. Három leány boldog mamája. Élete első szerelméhez ment férjhez, anno... A férje, Lajos, világéletében csapodár volt, nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem. Volt amiről Kitti is tudott, de a legtöbbször mindig akkor szerzett tudomást, amikor a kalandnak már vége szakadt. Úgy döntött, nem vesz tudomást ezekről a kicsapongásokról. Elvégre ő a feleség, s kész. Kitti tehát az okos nőkhöz tartozik. — De jó, hogy felkerestél — mondja, s a nyakamba borul. (Kittivel jó húsz éve ismeijük egymást). — Legalább elmondhatom valakinek, mi történt velem a születésnapomon. — Ezért jöttem — mondanám, de szóhoz sem jutok. Letuszkol a kényelmes ülőgarnitúrára, felhúzza a lábait és lélegzetet sem sokat vesz, úgy zúdítja rám a születésnapjának történetét. — Képzeld el, arra számítottam, ez a születésnap más lesz, mint a többi. Meg akartam adni a módját, hogy Lajos soha ne felejtse el. Hiszen öt évvel ezelőtt az ő ötvenedik születésnapját is emlékezetessé tettem. Előételnek libamájat készítettem, s a kedvenc ételét: töltött csirkét szolgáltam volna fel főételnek. S persze sütöttem egy orosz krémtortát, s volt ital vagy négy-öt féle. Pezsgő is, természetesen. Bevallom, amíg az ünnepi asztalt terítettem, iszogattam egykét pohár vörösbort. De módjával. Neked elmondhatom, Lajos már hetek óta nem feküdt mellém az ágyba, éppen ezért nagyon kívántam, hogy mihamarabbjöjjön... Délben telefonáltam neki, igyekezzen. Megígérte, hogy legkésőbb hatra itthon lesz. Eltelt a hat óra, a hét, amikor fél nyolckor hazaszólt, ne izguljak, egy sürgős, határidős munka jött közbe, de másfél-két óra múlva befejezi, akkor rohan. Ebből a telefonhívásból jöttem rá, hogy elfelejtette milyen nap van. Annyira nekikeseredtem, hogy felbontottam a pezsgőt és éppen magammal, magamra koccintottam, amikor csöngettek. Kálmán jött, Lajos egyik régi ismerőse, hogy kölcsönkérjen valamit. Leültettem, megkínáltam. Már régen tetszett a férfi, de valahogy sohasem volt kedvem vele kikezdem. Most itt volt az alkalom. Elpanaszoltam neki, hogy jártam. Sőt, sajnos el is sírtam magam. Először csak úgy barátilag megölelt, aztán ebből az ölelésből egy forró csók kerekedett ki. A többit tudod. Az ágyban kötöttünk ki. Ennek már két hete. Azóta tart a kapcsolatunk. Általában nála találkozunk. Elvált és egyedül él. A születésnapom óta boldogabb vagyok, mint voltam valaha is... Otvenen innen, s túl. Nem tragédia. Azt hiszem tőlünk függ, rajtánk múlik, hogyan éljük meg egyre szaporodó születésnapunkat. Jól vagy rosszul? Úgy, ahogyan irányítjuk. Béla Vali
