Békés Megyei Hírlap, 1997. szeptember (52. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-20-21 / 220. szám
Megálmodták a Titanic katasztrófáját A pszi mesterei (10.) Sorozatunk előző számában bemutattuk a clairvoyance, vagyis hatodik érzék meglétének meglehetősen egyszerű vizsgálatát, amelynek alapjait dr. Rhine és felesége rakta le. Miután hitelt érdemlően, laboratóriumi körülmények között sikerült nekik bemutatni a jelenséget, a tudományos világ ha nem is elfogadta, de elkezdte vizsgálni a jelenséget modernebb módszerek bevonásával is. Ok először is arra voltak kíváncsiak, hogy milyen körülmények között jelentkezik a látnoki képesség. A begyűjtött információkat gondosan elemezve érdekes következtetéseket vontak le: Az egyik dolog ami feltűnt, az az volt, hogy az esetek döntő többségében olyankor aktiválódik ez a furcsa képesség, amikor valamilyen sorsformáló esemény bekövetkezte (katasztrófák, betegségek, halálesetek) ha nem is várható, de a küszöbön áll. Lássunk egy-két konkrét esetet: 1965. október 21-én az angliai Aberfanti iskolát egy szénlavina több más épülettel együtt maga alá temetett. 128 gyermek halt meg a szerencsétlenség során. A szerencsétlenséget megelőző napokban Plymuthban és más környező városban többen jegyezték le naplójukban azt, hogy vagy vízióban mit láttak, vagy mit álmodtak. Az esetek elemzésekor több ponton kapcsolódtak a leírások az esethez. Ezek a pontok a domboldalon lezúduló fekete tömeg, a menekülő gyermekek kétség- beesett sikolya és a menteni próbáló emberek voltak. Egy másik eset még korábban történt, de jól mutatja, hogy ha hallgatunk a bennünk szunnyadó hangra, az még az életünket is megmentheti. A történetet mindenki jól ismeri, a Titanic hajó katasztrófájáról van szó. Kevésbé ismert azonban az a tény. hogy a végzetes napon, amikor a Titanic elindult utolsó útjára, nem mindenki foglalta el a helyét az indulásig. Azok az utasok, akik lemaradtak a hajóról, elmondták, hogy több egymást követő éjszakán is azt álmodták, hogy jeges vízben fuldokolnak, vagy hogy a hajó el fog süly- lyedni. Voltak olyanok is, akik még azt is megálmodták, hogy a Titanic jéghegynek fog ütközni. A kutatóknak az tűnt fel legkorábban, hogy az érzékek feletti érzékelés képessége az esetek döntő többségében alvás közben nyilvánul meg a legerőteljesebben. Ezt az eredményt aztán felhasználva, komplex kutatási programokat dolgoztak ki. Kimutatták ugyanis, hogy minél jobban elveszíti az ember a kontrollt gondolatai felett, annál nagyobb a lehetősége annak, hogy valakinek látomásai, megérzései támadnak. Az első jelenség amit vizsAz érzékek feletti érzékelés képessége az esetek döntő többségében alvás közben nyilvánul meg a legerőteljesebben gálát alá vettek, az a sokat emlegetett „transzállapot” volt. Megállapították azt, hogy ez az állapot egy erősen beszűkült tudatállapotnak felel meg, amikor is a médium kapcsolata a külvilággal szinte teljesen megszakad, a kapcsolattartás gyakran csak egy személyre vonatkozik, a médium csak az ő hangját képes meghallani, a kapott utasításokat végrehajtani. Transzállapotban a tudat gyakran elveszíti kapcsolatát a testtel, és még extrém nagy fájdal- mi behatásokat sem képes érzékelni. A másik jelenség amit vizsgáltak, az a hipnózis volt. Hamarosan megállapították, hogy párhuzam vonható a hipnotizált személy viselkedése és a médiumi transzállapot között, azzal a különbséggel, hogy a transzállapotot a médium hozza létre, mintegy hipnotizálva önmagát. Mivel a tudatbeszűkült állapotot nagyon fárasztó fenntartani, érthető, hogy a legtöbb médium elsötétített helyiségben tartotta bemutatóit, mintegy ingerszegény környezetben próbálva tartani magát. A harmadik eset amit vizsgáltak a kutatók, az az ún. jósálmodás volt. Megállapították azt, hogy a jósálmok általában vagy közvetlenül elalvás előtt, vagy közvetlenül ébredés előtt a legintenzívebbek. A vizsgálatok ebben az irányban indultak el, két okból is. Az első és legnyomósabb érv az volt. hogy sokan viszolyognak a hipnózisnak még a gondolatától is. A másik ok amiért az álomkutatást választották az az volt, hogy iparkodtak a kutatók olyan személyeket találni, akik mindenféle tekintetben teljesen hétköznapiak voltak. Az álomkutatás során jöttek aztán rá, hogy ha a kísérleti alannyal fenn is akarják tartani a kapcsolatot, nem szabad engedni mégsem azt, hogy elaludjon. Ennek a problémának az áthidalására dolgozták ki az ingerszegény vizsgálati eljárást. A módszer roppant hasznos, és viszonylag egyszerű. A vizsgálati alanyt egy vízzel teli medencébe helyezik, ahol is a víz sókoncentrációjának változtatásával el tudják érni azt, hogy az alany a víz színén lebeg. A víz hőmérsékletét olyan értéken tartják, hogy a személy nem érzékeli azt sem hidegnek, sem pedig melegnek. A szemet leragasztják, a fülre pedig vízálló fejhallgatót helyeznek, amely egy halk, súgó zajt sugároz folyamatosan a fülekbe, ezen felül pedig a kapcsolattartás eszköze is, hiszen a kísérletvezető a fejhallgatón keresztül képes kommunikálni a kísérleti alanynyal. A kutatások mind a mai napig tartanak, de az eredmények a kutatókat igazolták: azok a személyek, akik semmiféle látnoki képességgel nem rendelkeztek, az ingerszegény vizsgálati módszer alkalmazásával képesek voltak pozitív eredményeket felmutatni. Ez azt jelenti egyes kutatók szerint, hogy a látnoki képesség, a clairvoyance képesség mindenkiben megtalálható, de csak akkor érezzük azt, hogy aktiválódott, ha az emberi agy tudatos régióiba olyan erősségű üzeneteket képes küldeni, hogy azt tudomásul is tudjuk venni. Vannak emberek, akik ezekre a jelzésekre valamilyen okból kifolyólag fogékonyabbak, és éber állapotban is képesek venni agyuk ilyetén megérzéseit, a legtöbb embernek azonban úgymond ingerszegény környezetbe kell kerülnie ahhoz, hogy a külvilág zavaró információitól megszabadulva képessé váljunk arra, hogy megérzéseinket egyáltalán érzékelni is tudjuk. Erre a legalkalmasabb módszer az alvás, amit mindenki művel, a másik módszer pedig a meditációs állapot, vagy annak mélyebb formája, a sokat emlegetett transzállapot. Az utóbbi két módszer elsajátítására azonban nem mindenki alkalmas. Következő számunkban a látnokság vagy jóslás tudományának gyakorlati alkalmazását próbáljuk meg bemutatni kedves olvasóinknak. Összeállította: Miki Ottó IjHffffl fehéren 1 Padok Klúzs-Napokán Mi jöhet még? Azt követően, hogy Meciarék ultimátumot intéztek a kormányhoz (a parlamenthez), a magyarokhoz, mert nem úgy táncolunk, ahogyan ők fütyülnek. Ha legalább fütyülni tudnának. De nem tudnak. Fütyülés helyett valami hablatyolásféle hallik odaátról, hol erről, hol arról, hol ugyanannak az ellenkezőjéről. Igazán tanulhatnának már mástól. Mondjuk Funartól. Mert ő aztán nem hablatyol, nem téved, nem mond ellent önmagának, pontosan tudja mit beszél. Kőkemény következetességgel halad a lenini, bocsánat a funari úton. Funar kiszámítható, hetek, hónapok, évek óta mondja ugyanazokat a kapitális baromságokat. Azért ne legyünk annyira igazságtalanok a klúzs- napokai (románul: kolozsvári) polgármesterrel. Néha ő is alulmúlhatja önmagát. Mint legutóbb. Biztosan hallották, olvasták: nemzetiszínűre festeti a padokat Klúzs- Napokán. Nem, ne ujjongjanak, nem piros-fehér-zöldre, hanem kék-sárga-pirosra. Na látják, itt tévedett Funar. Mert ha józanul gondolkodik — mint máskor, oly any- nyiszor —, bizony, hogy piros-fehér-zöld színeket hozat a piktorokkal. Mert képzeljék el a festés utáni helyzetet Mátyás városában. A magyarok mind ülnek a pádon, a románok — különösen a funaristák — mászkáL nak a városban, mint a kerge nyulak. Mivelhogy nincs hová leülniük, mert magyar padra azért mégse... Nem nehéz belátni, a magyarok egy-két év alatt ellustulnak, a dák gyökerekkel rendelkező románok pedig erőre kapnak, edzett néppé válnak, s úgy radírozzák le az elsat- nyult magyarokat, mint Japánt a tájfun az elmúlt napokban. Még szerencse, hogy a hivatalos román politikai vezetés a földön jár, s egészen másként látja a funari tájfun esélyeit. Különben Funar nagyon plasztikus magyarázatot adott a padok nemzeti színre festésére. Azt mondta — idézem — „A moziban láttam, hogy szép amerikai nők csillagos-sávos bikinit viselnek; nincs más hozáfűzni valóm.” Mit mondjak? Nekem sincs. Legfeljebb annyi (amerikai nők popsija és Klúzs-Napoka padjai) — „mecsoda” különbség! Arpási Zoltán A békési ajtó- és ablakgyártó üzem PÁLyÁZATCT HIRDET 1 fő szakmai és irányítói gyakorlattal rendelkező faipari üzemmérnök vagy faipari technikus részére termelésvezetői állás betöltésére, továbbá munkahelyet kínál asztalosok, épületasztalosok részére. Bérezés megegyezés szerint. Cím: Seeanner & Szabó Kft., Békés, Vésztői u. 1/1. Telefon: 341-238, 341-374. A gyerek rám emeli tekintetét, s nagy őszinte szemeiben aggódás — várja a válaszom. A felnőtt válaszát, akit megajándékozott (sőt kitüntetett) bizalmával. A felnőtt azonban a szája szélét harapdálja, s azon igyekszik, hogy el ne nevesse magát. Mert mindenkit ki lehet nevetni — sokan meg is érdemlik —, de gyereket soha! Márpedig, ha most szabad utat engednék emócióimnak, a kicsi úgy érezné, hogy kinevetem. Pedig csak a kérdése mulatságos. — Mi lesz velem — fordult aggódva hozzám —, ha nem vesznek fel az iskolába? Képtelen kérdés, tekintve, hogy kis barátom hatesztendős — és iskolaérett. Várják tehát az első osztályba, sőt, ha netán nem jelenne meg az iskolában, abból mindenféle baj származhatna; tekintve, hogy az általános iskola kötelező. A gyerek hatévesen — háromesztendős óvodai előélettel — sok mindent tud, de ezt nem tudhatja. Viszont mit lát? Látja, hogy frászban van a család, mert a bátyját nem vették fel a nyolcosztályos gimnáziumba, a szomszéd nagylányt pedig (aki éppen akkora melltartót hord, mint anyu) elutasította az egyetem. Egyáltalán: borzasztóan nehéz ma bejutni az oktatás sáncai mögé. A nagyobbak sikertelen rohama a kicsit is elbizonytalanítja, noha — mint mondja — ő remekül helytállt a „felvételi vizsgán”. — Csakhogy nem lesz-e kevés a pontszám, amit szereztem? Mikor eddig jutunk, már semmi kedvem nincs nevetni. Már dühös vagyok a sok marha felnőttre. S eszembe jut, hogy volt régen egy szavunk, aminek — úgy látszik — nemcsak a hangalakja, hanem a tartalma is kiveszett. Megengedem, kicsit csinált, kicsit modoros volt ez a kifejezés — én mégis szerettem. A „gyermekkert” főnévről, s az ebből képzett „gyermekkertészről”, illetve „gyermekkertésznőről” van szó. (Minden bizonnyal Brunszvik Teréz — 1828-ban megnyitott — Ángyaikért nevű kisdedóvója is inspirálta a szóalkotást.) Hogy az óvónő jobb, mint a gyermekkertész? Attól függ, milyen tartalommal ruházzuk föl a fogalmat. Ámbár már az „óvónő” is elavulóban; manapság egyre inkább az „óvodapedagógus” nyer polgárjogot. De ki a fene akar etimologizálni?! Nekem a „kertész” azért tetszik, mert a kertészet ápolást, gondozást, művelést jelent — a védelem mellett. Emberi világunkban a szellem és a test művelését. És nemcsak óvodás korban, hanem később is. Sajnos, ezzel — sok-sok évtizede — adós a mi iskolarendszerünk, még akkor is, ha voltak, vannak számottevő kivételek. (Mert lehet a kert akárkinek az uralma alatt — a jó kertész megóvja, felneveli a maga palántáit és csemetéit.) Gyarmati Béla Gyermekkertészek Mindazonáltal — Ligeti Csáknét idézem, ÉS: 97/29. — „Megtanulhattuk, hogy a politikusok mindig a maguk szája íze szerint alakítják az oktatás ügyét, legyen szó törvényről, kormányrendeletről, Nemzeti Alaptantervről.” Nekünk hajdan még azt tanították, hogy a tanterv törvény, amit be kell tartani. De hát így volt ez a Ratio Educationistól (Mária Terézia — 1777.) a legutóbbi időkig. Ennélfogva láttam a magyar vidéken reveren- dás iskolaszéki elnököt, majd később járási párttitkárt, aki akárhányszor kiiktatta, megleckéztette a magyar tanítókat. Akik — mint a nemzet napszámosai, mint porig alázott alattvalók — ki voltak szolgáltatva a hatalom helyi képviselőjének, aki „pozícióból ítélt” eleveneket és holtakat. Olvasom, hogy a Nemzeti Alaptanterv a magyar pedagógustársadalom hat évig tartó közös munkájának a terméke. A tíz műveltségi terület és huszonhárom részterület kétségtelenül jó alapnak tűnik; erre lehet építeni, ha... Ha vannak pedagógusok, vagyis olyan — iskolateremtő, személyes példával is orientáló — szabad emberek, akik képesek szabadelvű diákok nevelésére. Vannak? Persze, hogy vannak, de nem ez a jellemző. Mert a pedagógusokat egzisztenciális félelmek nyomasztják. A félelem pedig szervilizmust szül. A legkisebb faluban éppen úgy, mint a fővárosban. S milyen nemzedékeket nevelhetnek fel a szolgalelkűvé nyomorított tanítók és tanárok? Tudományos és morális! Szakmai és erkölcsi! A két fogalom elválaszthatatlan. Nincs szakmai alapozás erkölcsi nevelés nélkül. A kormányok és a miniszterek változnak. De! S most már Szebenyi Pétert idézem: „Egy fiatalt, aki 10—12 évig jár iskolába, nem lehet össze-vissza tanítani. S a pedagógusokat sem lehet állandó irányváltásra kényszeríteni.” (ÉS, 1997. aug. 15.) Én — évtizedekkel ezelőtt — valami ilyesmit írtam: átmeneti tantervek lehetnek, de átmeneti nemzedék nincs. Most is magam előtt látom hatesztendős kis barátom arcát, aki a pontjai miatt aggódik. Jó, neki nincs mitől félnie. De a többieknek? A többiek félnek, ezért kellenek az instruktorok, a különórák, az egyetemi előkészítők. S most látom, hogy a felsőoktatási intézmények egyre-másra hirdetik a nulladik évfolyamot — elég borsos áron. Ha valaki itt sikerrel vizsgázik, nem kell felvételiznie. Ügyes — mondaná Kohn bácsi. De hát az Isten szerelmére, hajdan valaki leérettségizett Mezőkövesden, utána beiratkozott valamelyik egyetemre és elvégezte. Elvégezhette, abszolválhatta. Hát mi a csudával telik el az a 12 tanév? — az egyetemig. Arról már nem is beszélve, hogy a továbbtanulás tulajdonképpen alkotmányos jog... „Az iskolarendszer nagy inerciával rendelkezik” — írja egy szakember. Egyszóval: tétlenség, lustaság, tehetetlenség, erőtlenség. Iskoláinkban? Sajnos, nemcsak ott, hiszen az iskola a társadalom lenyoma- ta. Óbudán, a diákszigeti nagy bulin egy ifjú ember — kisebb fáklyának is beillő — mécsest rögzített a fejére. Szóval lángot hordozott, világított. Hatalmas sikere volt. Mert tüzet vitt. Nem a tűz hiányzik — a világosság és a meleg — a mi iskoláinkból?
