Békés Megyei Hírlap, 1997. szeptember (52. évfolyam, 203-228. szám)

1997-09-13-14 / 214. szám

A hagyaték hazatalált Simonyi emlékének Jankay Tibor (1899—1994) Békéscsaba szülötte. 50 évi távoliét után végre hazatalált. Bár 1948-ban elhagyta Magyarországot és szeretett városát, művészi témavilága még * hosszú évtizedekig a szülőváros és a szülőföld által ihletett emlékekből táplálkozott. (8. oldal) Vagyok mindennapos vendég öreg tér szutykos szögletében Gubbasztok poros papirosaimtól púpos sarokasztalomnál (...) Tamai László „Utolsó leckém” című versével emlékezik Simonyi Imrére, aki szeptember 14-én lenne 77 esztendős. (9. oldal) A lány neve Vanda Kovács Vanda? Talán segít, ha meg­kérdezzük: van-e, ki e nevet nem ismeri? Igen, színésznő, a legfiata­labbak közül. S gyulai. Kovács La­jos? Van-e... Igen, a ma élő magyar — különösen — moziszínészek egyik legkiválóbbja. S Vanda édes­apja. Édesanyja Gyula közművelő­désének ismert és kedvelt alakja. Egyenleg? Vanda pályára lépése lo­gikusnak tekinthető. — Nem logikus — születik meg azon­nal Kovács Vanda tiltakozása. — Ugyanis nem voltam „színészgyerek”, aki esténként a függönyök mögül lesel­kedett. Családom mindvégig Gyulán maradt. Ahol éppen játszott, egyszer­egyszer megnéztem színpadon a papát. A döntő élményt tíz-tizenkét évesen, Szolnokon szereztem: az ott látott Hamlet, a Ványa bácsi állított határo­zott irányba. Gyulán eljártam az ifiházban működő színjátszó körbe. Volt olyan darab, amit be sem mutat­tunk, a magunk örömére próbáltuk készre. Az Erkel gimnáziumban, aho­vá jártam, verseket is mondogattam. Dr. Kereskényi Miklós igazgató és ma­gyartanáraim ösztönöztek arra, hogy próbáljam meg a színészetet. Aztán ki­rúgtak a felvételi harmadik rostáján. Ennek eredményeként három szép évet töltöttem a Miskolci Nemzeti Színház­ban. Hatalmas élmény volt együtt dol­gozni Árkosi Árpáddal és a színészek­kel. Ki nem mozdultam a színházból. S évente újra felvételiztem. Negyedjére sikerrel. — Min múlott a sikertelenség, s min a siker? — Azt hiszem, nem a tehetség a leg­döntőbb, emberileg kellett eljutnom egy adott érettségi szintig. Amikor ki­rúgtak, éreztem, hogy valóban rosszul teljesítettem. Talán az a döntő, hogy mit csinál az ember a felvételin két vers, ének között. — Édesapja sikerei valaha is befo­lyásolták helyzetéi? — A sors megmentett ettől. — Újra Miskolcon játszik. — Á gyönyörű főiskolai évek után keresem a múltat. Hívtak budapesti, szegedi színházakhoz, de négy évfo­lyamtársammal együtt — közös elha­tározásból — Miskolcot választottuk. Mindannyiunkat érdekel az ott folyó színházi kísérlet. —Idén Gyulára a Várszínházba ko- médiázni jött. Tudott arról, hogy van humorérzéke? — Hát, folyik bennem egy kis bo­hócvér... Táncolni, énekelni is szere­tek. A Hello, Dollyban még szteppelek is. Ez a szerep sem könnyebb, mint egy súlyos drámában fellépni. — Akkor előbb-utóbb jöhet egy CD is? — Ahhoz még sokat kellene tanul­nom. A főiskolán Avar tanár úr sokat mélyített addig csipogó hangomon. Volt egy élményem. Sanzonversenyt hirdettek a főiskolán, két hetünk volt a felkészülésre. Második lettem a musi­cal szakos „fenevadak” előtt. Igen, szeretnék megtanulni énekelni, órákat veszek. — Hol is lakik? — Négy helyen. Gyulán, Szegeden, ahol az öcsém él, Miskolcon és Buda­pesten. Évad közben persze kötve va­gyok, hétfőnként jutok el Budapestre, ahol mindig akad egy kis pluszmunka. Szinkronizálok, hangalámondást vég­zek. Egyébként főiskolás korunkban ilyesmivel annyit kerestünk, amennyit színész pályánk során talán soha nem érünk el. A szabadidőmben pedig fu­tok. Kovács Vandával tovább erősödik a gyulaiak je­lenléte a magyar filmtör­ténetben FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET — Örökölte? A kérdésben megnyilvánuló „oldalvágás” oka: Vanda édesapja le­gendás futó, már-már átvitt értelemben is — fiit, fiit, egyre tovább, s mindig előre... — Először Miskolcon, fogyókúra­ügyben próbálkoztam vele, de kifullad­tam. Aztán egy nehezebb Szomory- darab próbái közben minden nap felkel­tem ötkor, kimentem a Margit-szigetre, s egy ott talált műugió kis barátommal lefutottunk öt és fél kilométert. Manap­ság hat kilométer a napi adagom. —A filmezés érdekli? — Nemrégen óriási élményben le­hetett részem. Két tévéjátékbeli alakí­tás után szerepelhettem a Csinibaba cí­mű filmben. Elmondjam? Úgy érzem, a kamera felbátorít... — Akkor most jönnek a filmszere­pek? — A Woyzeck után azt hihettük volna, apát elárasztják ajánlatokkal. Hosszú idő után találtak rá ismét. A csinibabás Tímár Péter elővette egy korábbi forgatókönyvét. A címe: Zimmer Feri... S megkérdezte tőlem: mit csinálok szeptemberben? Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy Miskolcon októ­berben kezd a színház... Átvettem a forgatókönyvet, látom, jelentős az ajánlott szerep. Tehát izgulok. — Egyedül? — Ha arra gondol, egyedül élek. Il­letve van egy Maki névre hallgató iga­zi majmom. Mindig együtt utazunk. Ő rangrejtve, egy táska mélyén. Eredeti­leg azért vettem, hogy a papának aján­dékozzam. Azt mondta: maradjon csak nálam. De a táskában jó néhány óriás­fotót is mindenhová magammal vi­szek. Olyanokat, melyekre mindig szükségem van. A magánéletemben ta­lán a legfontosabb, hogy „távol tudok lenni”, egyedül tudok maradni. De csak azért, mert egy fantasztikus csa­lád áll mögöttem. — Kire „ütött”? — Mindegyikükre. Anyától az élet­vidámságot, a talpraesettséget, a gya­korlatiasságot kaptam. Apától azt, hogy bizonyos dolgokat nagyon komo­lyan veszek, a meggyőződést, hogy so­ha nem szabad feladni — s mondjam? — a „megszállottságot*’. S azt is meg­tanította: fontos a család, de a döntő pillanatban mindig egyedül maradunk. — Szakma( tanácsokat kap tőle? — Nem. Ó nem mondatokkal okí­tott. Hagyta, hogy nézhessem, hall­gathassam. Egyszer játszottunk is együtt — a lánya voltam. Nem szólt bele, hogyan csinálom, de mindvégig éreztem, hogy ott van. Anya viszont megnéz. — Meg is bírálja? — Kőkeményen... (A beszélgetés óta Kovács Vanda Budapesten hozzálátott új filmje forga­tásához.) Kiss A. János

Next

/
Oldalképek
Tartalom