Békés Megyei Hírlap, 1997. augusztus (52. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-09-10 / 185. szám

Diákszínjátszók jutalomjátéka Pió atya stigmái Két estére diákszínjátszók vették birtokukba a Várszínház ódon falait. A makóiak, a hódmezővásárhelyiek és a gyulaiak játéka arról győzte meg a szép számú közönséget, van jövője e kezdeményezésnek. (6. oldal) Az az ember, akit Pió atyaként ismert meg a világ, és csodái révén már életében is szentként tiszteltek, Francesco Forgione néven látta meg a világot 1887. május 25-én Pietrelcinában. Szülei egy­szerű földművesek voltak. Iskolai évei után Francesco egyházi pályára lépett, beállt a kapucinusokhoz. (9. oldal) 1997. augusztus 9-10., szombat-vasárnap A világ az Isten kertje Gyom s virág vagytok ti benne Emberek Én a kertnek egy kis magja De az Úr, ha pártom fogja Benne gyom tán nem leszek Isten kertjében ötven esztendős leszek E jeles napon aztalomhoz üljetek Velem ünnepeljetek Emberek! Felvettem a gyártókkal a kapcsolatot, és évek hosszú során mindent visszaállítottam az eredeti formájába FOTÓ: KECSKEMÉTI KRISZTINA Ha benzinszagot érez a Harley Ezzel a versikével azok találkozhattak, akiket Nóhik Sándor meghívott a jeles napra, 50. születésnapjára. Nem hagy­hattuk ki mi sem á találkozást, mert garantált volt a meglepetés. Érkezé­sünkkor nem is csalódtunk. Az Oroshá­zától néhány kilométerre lévő „birto­kon” már több jóbarát borozgatott az udvari asztal mellett, a zöld pázsiton pedig két gyönyörű, matuzsálemi korú kétkerekű csillogott. S hogy miként ke­rültek egy ódon tanyára milliókat érő motorok? Házigazdánktól erre is vá­laszt kaptunk. —Egyszer ötvenéves az ember, úgy gondoltam, a barátaimat meghívom egy kis ünneplésre. Jó érzés újra talál­kozni rég nem látott ismerősökkel, akikkel sok a közös témánk, azonos az érdeklődésünk. De az se baj, ha az em­ber az ötödik X után számvetést készít. —Kezdjük az elején: a Nóbik név jól cseng a modellezősportban, az autó- motorsportban, a vadászatban, a vete­rán autók, motorok háza táján... — Hárman vagyunk fiúk, mind­annyian édesapánktól tanultuk a munka megbecsülését, a technika szeretetét. Úgy okított bennünket apánk, hogy a szerszámot soha ne tegyük le a földre, a kalapácsnak, még az utolsó szegnek is a helyére kell kerülnie. Testvéreim köz­ismert emberek, Gyula modellező, Fe­renc autócrossozó, én pedig az öreg járművek és a Fiatal menyecskék rajon­gója vagyok — mondja nevetve ven­déglátónk, aki maga is számtalan „cso­dabogárral” rendelkezik. S ahogy be­szél róluk! Ha ideje és vendégei enged­nék, biztosan napokig tudná ecsetelni motorjai kiváló tulajdonságait. Persze érthető a rajongás, 25 éve gyűjti, porol­ja, javítja, szépítgeti a veterán darabo­kat, de ezek közül is az egyik különösen közel áll a szívéhez. — Tizenöt éve az enyém. Már ab­ban az időben is nehéz volt hozzájutni, de amikor a barátaim felhívták rá a figyelmemet, nem tudtam ellenállni. Óföldeákon akadtam a 2,5 mázsa ócs­kavasra. Roncsként, üzemképtelen ál­lapotban vásároltam meg — meséli első találkozását a motorosok álmával, az 1930-as évjáratú, 1200 köbcentis Harley Davídsonnal. — Felvettem a gyártókkal a kapcsolatot, megszerez­tem az összes dokumentumot, szakiro­dalmat és évek hosszú során mindent visszaállítottam az eredeti formájába. Ma Magyarországon működő 67 éves Harley csak nálam lelhető fel. Nagyon büszke vagyok erre a motoromra. Nem csak azért, mert ritkaság, de a mai napig megbízható, gyors és remek jár­mű. Ez a gép, ha benzinszagot érez és még egy kis szikrát is kap hozzá, azon­nal indul — és már mutatja is a 260 kilogramm súlyú gép tudását, ami ha­talmas robajjal lármázza fel a tanyasi csendet, hogy azután útra induljon ve­lünk. Ami igaz, az igaz: nem egy XX. századi, 1,5 literes fogyasztással dicsekvő városi robogóra kaptunk meghívást! A hátsó ülés kicsit ke­mény, a lábunkkal alig érjük el a láb­tartót, amitől azután olyan jellegzete­sen harley-s pózt veszünk fel. De se­baj, az élmény mindenért kárpótol. 120 kilométer/óra sebességgel „szag­gatjuk” az aszfaltot a veterán motorral. Aki éppen arra jár, egy pillanatra meg­áll. Hiába, ami öreg, az még lehet szép... — Nem ez a gyűjtemény egyetlen darabja ugye? — Még a kezdet kezdetén egy nagy hengerűrtartalmú gépet szerettem vol­na szerezni. Barátaim hívták fel a fi­gyelmemet az 500-as angol BSA mo­torra, majd vettem egy Magyarorszá­gon gyártott Weiss Manfred-féle 1000 köbcentis Csepel motorkerékpárt, később egy francia népmotort. Egy négyütemű csoda pedig a Fiam szobáját díszíti, akkora becsben van a Moto- guzzi Stomello Sport! Mindegyiket fel­javítottam és üzemképes állapotba hoz­tam. Lassan kezdhetem a munkát ismét, mert a fényezés megkopott a gépeken. —A motorok mellett az autókat ha­nyagolja? — Bevallom őszintén, a motorozás jobban vonz, mint a zárt karosszéria. Ennek ellenére van egy 1939-es Citro­en típusú autóm is, amit úgy tudnék az olvasóknak leginkább bemutatni, hogy a népszerű Maigret felügyelő is ilyen autóval kocsikázik a tévében. —Említette, hogy a motorozás meg­szállottja. A fiataloknál ez a külső­ségekben is megnyilvánul. Ez jellemző a veterán motorok gazdáira is? —- Ha arra kíváncsi, van-e Harley Davidson-os kendőm, pólóm, korhű bőrsisakom, akkor elárulom, mindent beszereztem. Ha ugyanis megjelenek a kedvencemmel, akkor a külsőségre is adnom kell. —Nem vágyik inkább egy szélsebe­sen száguldó mai Harleyra? — Csak a klasszikus stílusban épí­tett, újabb változatra vágyom. Az vi­szont megfizethetetlen. De akármilyen újat ajánlanának fel az enyémért cseré­be, nem adnám oda semennyi pénzért! — Látok itt a fák árnyékában egy hasonló modellt, igaz, az néhány évvel fiatalabb, mint az Óné. A barátai hoz­ták? — Bordányból érkeztek a Kisapáti testvérek, akik páratlan magángyűjte­ménnyel rendelkeznek Magyarorszá­gon. Ők is a barátaim, és megtiszteltek azzal, hogy elfogadták meghívásomat. Nem jöttek üres kézzel, két csodálatos darabot elhoztak Orosházára. — Sokat emlegeti a barátait, akik nem csak motoros körökből kerülnek ki, hiszen a vadászat sem áll Öntől távol. — Huszonöt éve vadászok. Grecsó Zoltán tanított meg a fegyver használa­tára, a vad tiszteletére, a természet meg­becsülésére. Mert ez mind együtt jár. Fantasztikus érzés az élő vad megfigye­lése, megközelítése, becserkészése. Fájdalom, de a végén csak eldördül a fegyver—s hogy milyen jól tud célozni házigazdánk, azt a falat díszítő trófeák bizonyítják a legjobban. —Régebben volt egy másik különc­sége is a családnak: hőlégballo- noztak... — Mindig álmaim netovábbja volt a repülés. így történt meg, hogy hőlég­ballonnal emelkedtünk a város fölé. Nincs is annál fantasztikusabb érzés, mint amikor öregurasan elsétálunk a felhők között. A természet ősi erejével, a kosár szélén könyökölve elmélázunk mindarról, amit alattunk hagytunk... Igen ám, de az anyagiak nem tették lehetővé a ballon fenntartását, megvál­tunk egymástól. —A tevékeny ötven esztendőbe mint­ha beköszöntött volna az elcsendesedés időszaka... — Tíz éve vagyok tanyás gazda. Nem tévesztendő össze a földesúrral, mert mindössze 800 szögöl kert van a ház körül. Van itt minden földi jó. A tanya előtt egy tavat alakítottam ki. ahol a halaimat tartom. Ott oltják szomjukat a madarak is. A télen egyébként egy zsák diót etettem meg a fázós madár­kákkal. A mozgalmas városi élet után jólesik itt lenni azokkal, akik szívesen jönnek emlékezni, terveket szövögetni, vagy csak egy jót beszélgetni. Csete Ilona

Next

/
Oldalképek
Tartalom