Békés Megyei Hírlap, 1997. augusztus (52. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-30-31 / 202. szám
laiMiyiu mmsm 1997. augusztus 30-31., szombat-vasárnap A pszi mesterei 7. Tűzálló emberek 1871 szeptember 7-én a New York Herald egy különös hírrel lepte meg az olvasóit. Alap szerint a Maryland-béli Eastonban él egy patkolókovács, Nathan Coker, akinek a testét nem fogja a tűz. A különös állítás ellenőrzésére egy bizottságot hoztak létre, hogy a helyszínen tanulmányozzák a különös képességgel megáldott férfiút. A bizottságnak Coker elmondta, hogy még kisgyermek korában vette észre azt, hogy számára semmiféle következménnyel nem jár az, ha forró tárgyakat vesz a kezébe. Őt a forró fém nem égeti meg! így aztán semmi különöset nem lát abban, hogy a kovácsolásnak egy meglehetősen különös formáját választotta. Mivel keze érzéketlen a hőre, egyáltalán nincs szüksége kovácsfogóra. Puszta kézzel veszi ki a tűzből az izzó patkót, és tartja a kalapács alá. A bizottság megállapította, hogy bár Nathan kemény fizikai munkát végez, keze tapintásra olyan sima, mint a kisasszonyok keze. Sehol nem látni rajta bőrke- ményedést vagy égési sebnek valamilyen nyomát. Hogy Nathan igazát bizonyítsa, felkérte a bizottság tagjait, tekintsék meg a képességeit bemutató próbáját. Első bemutatóján egy fehérizzásig hevített szeneslapátot szorítottak lecsupaszított ülepére, és a lapátot addig ott is tartották, míg az ki nem hűlt. A következő demonstráció során egy marék puskagolyót felolvasztottak, és az így nyert ólomolvadékot Nathan a szájába öntve addig ott is tartotta, amíg az ki nem hűlt. Ezek után már senki sem csodálkozott azon, hogy a kovács csupasz lábbal beleállt a kovácstűzbe, és kezét folyékony üvegmasszába mártotta, mindezt a fájdalom legkisebb látható jele nélkül. A hüledező riportereknek arra a kérdésére, hogy hogyan csinálja, csak ennyit mondott: „Nem tudom, en-f gém valahogy nem fog a tűz”. A hír annyira hihetetlennek tűnt, hogy hírlapi kacsára is lehetne gyanakodni, ha nem volnának más olyan esetek is, amelyek azt bizonyítják, hogy vannak olyan emberek, akik bizonyos körülmények hatására el tudják érni azt, hogy testük ellenállóvá váljék a magas hőhatásokkal szemben. A húron indiánok varázsiói például a betegek testét fehéren izzó kövekkel dörzsölik, hogy a betegséget elpusztítsák. A beteg teste, illetve a saját kezük azonban, amely közvetlen kontaktusba kerül az izzó tárggyal, nem ég meg. Indiából hazatért utazók mondták el azt, hogy a nép körében makacsul tartja magát a hit, hogy egyes szent emberek, „fakírok” szintén rendelkeznek ilyen képességgel. A felhívásra azonban, amelyben ilyen emberek jelentkezését várták, sokáig nem jelentkezett senki. 1935-ben azonban egy híres indiai fakir, Kuda-Bux, vállalkozott arra, hogy ellenőrzött körülmények közepette, végigsétál egy tetszőleges hosszúságú és mélységű izzó parázzsal fel- töltött árkon. Egy kikötése volt csupán, hogy a produkció ideje alatt senki sem szólhat egy szót sem. A bemutatóra Angliában, Carlshal- tonban került sor, ahol egy 7 méter hosszúságú árkot megtöltöttek fával, amely miután elégett, 40—60 cm mély parázsszőnyeget alkotott, amelynek felszíni átlaghőmérséklete meghaladta az 500 C-fokot. A médium a bemutatóra hosszas koplalással készült fel, és a bemutatót megelőző napon már semmiféle folyadékot nem vett magához. Amíg a tudósok az árkot előkészítették, Kuda-Bux lassan valamilyen transzszerű állapotba hozta magát. Nem reagált a feltett kérdésekre, de mozogni tudott. Ebben a sajátságos állapotban lépett bele a parázzsal kibélelt árokba, és lassan megindult benne a visszafojtott lélegzettel figyelők tekintetétől követve. Jól lehetett látni, ahogyan a fakir lábszárát és köntösének a szélét elérik a lángok, de a médiumban, és annak ruhájában nem tudtak kárt tenni. Kuda-Bux négyszer’gázolt végig a parázsszőnyegen, és amikor kilépett belőle, jól lehetett látni, hogy lábán a bőr sehol sem égett meg, de még a szőrszálak is épen maradtak rajta. A bemutató után persze azonnali vizsgálatnak vetették alá a már magához tért jógit, de semmi olyat nem tudtak kideríteni, ami a tűzállóságra bármilyen magyarázattal is szolgálna. Hogy mi lehet a különös jelenség hátterében még ma sem tudni. Azt azonban már tudjuk, hogy a parázson való sétálás hagyományát sok természeti népnél megtalálhatjuk. Egyes helyeken csak a kiválasztottak léphetnek bele a parázsba, máshol azonban á falu egész apraja-nagyja a parázsban topog. Egyes helyeken hosszas szertartásokkal érik el azt, hogy ellenállókká váljanak a tűzzel szemben, máshol pedig temérdek alkohol elfogyasztásával „öntenek magukba bátorságot a résztvevők”. Befejezésként még egy érdekesség: dr. W. T. Bright vulkanológus egy csendes-óceáni szigeten kísérőjével, egy varázslóval a sziget működő vulkánját vizsgálta, amikor a lefolyó láva bekerítette őket. A professzor vadul ellenkezett, amikor a varázsló a legnagyobb lelki nyugalommal belevonszolta az olvadt kőzetbe, és abban gázolva körülbelül 50 métert tettek meg, mire biztonságba nem értek. A professzor elmondta, hogy bár cipője és zoknija leégett a lábáról, semmiféle sérülés nem érte a különös út során, ráadásul a fortyogó láva melegét sem érezte. Amikor azonban hazafelé menet egy olyan tócsába lépett, amely forró vízzel volt tele, nagyon csúnyán megégette a lábát. A varázsló ekkor csendesen csak annyit mondott: „Szólnom kellett volna, hogy vegye le a cipőjét, amikor a lávában jártunk. Akkor most nem égett volna meg ilyen csúnyán a lába!” Összeállította: Miki Ottó Fekete fehéren Majomsziget Európában Teljes az uborkaszezon a hírpiacon. Semmi botrány, s ha kerül is véletlenül, bőven marad hely a lapokban amolyan könnyű kis nyári híreknek. Lassan, nagyon lassan szivárog vissza hosszú szabdságáról a politika, s a politikai csetepaté, amiből a sajtó — ilyen a világ — egész jól megél szezonon kívül. Különben nem is olyan rossz ez a nagy hírapály. Ha nem lenne, soha nem tudnánk meg például, hogy rájár a rúd szegény britekre. Nem elég, hogy a királynő ex-menyei botrányt botrányra halmoznak, meg hogy vissza kellett adni Hongkongot a kínaiaknak, most a majmok is „odatettek” az oroszlánnak. Szaporodnak, mint a nyulak a csöppnyi gyarmatszigeten, Gibraltáron. S ez még nem lenne baj, de annyian vannak már, hogy be-bekószálnak a városba, zaklatják a lakosságot. Gondolom, bemásznak a spájzokba, elcsennek egy-egy szál gyulait, hónuk alá csapnak egy üveg kőbányait, sőt az is lehet, megdézsmálják nagymama legújabb befőttjét. Ilyen a világ — mondhatnák —, meg persze a majmok. Amikor már túl sokan vannak, emberi allűröket vesznek fel. Ki tudja, még az is megtörténhet, hogy egy szép napon felszállnak a gibraltári hatos villamosra, vagy beülnek az ottani Márvány cukrászdába egy málnafagyiakra. Majom egy világ—mondják a britek, akiknek a nagy Afrika- közeli melegben tele lehet a hócipőjük az emberszabásúakkal. El is határozták, előkapják fegyvereiket és megtizedelik a majmokat. Csak meg ne tudja Brigitte Bardot, a nagy állatvédő, aki levélben tiltakozott, sőt helyszíni megtorlással fenyegetőzött egyik falunk polgármesterénél, amennyiben idén nyáron ismét megrendezik a hagyományos kakasverő versenyt, ahol bekötött szemű legényeknek egy husánggal le kell verniük a földbe ásott kakasok fejét. A britek persze nehezebb helyzetben vannak, mint a kakasverők. A helyi hiedelem szerint ugyanis ameddig a majmok nem tűnnek el Gibraltárról, addig a brit katonák sem masíroznak ki onnan. De ha egyszer igen, akkor aztán: „Szerelvényt igazíts, irány London!” Nincs mese tehát, oda kell figyelniük a bakáknak, hova, kire, mire mennyit lőnek. Különben könnyen megeshet, hogy csak egy majmot akarnak elejteni, s egy egész gyarmat vész oda. Majom egy helyzet... Árpási Zoltán szeptember 1-jétől a Közgé tornatermében ALAKFORMÁLÁS: m' hétfőn | ^ szerdán ) 17.00 órától **■ csütörtökön 18.10 órától. GERINCTORNA: kedden 18.00 órától. Kezdő dzsesszbalettre beiratkozás általános iskolásoknak: szeptember 2-án és 3-án 16.00—18.00 ófáig. Olykor váratlanul elénk tolakszik egy- egy régi írás. Mint például most is. A tűzgyújtáshoz fölmarkolt papirosok között ott van néhány kéziratom-gépira- tom; még 1990-ből. Hét év (ennyi idő alatt a sejtjeink is kicserélődnek) még elegendő ahhoz, hogy elidegenedjen az ember saját produktumaitól. Olvasom a lapokat, s a régi szerkesztőségi reflexnek engedve, azonnal javítom is — szinte átírom. Persze, csak gondolatban. A bosszúsághoz azonban ez is éppen elég. Hogyhogy nem vettem észre némely mondatok döccenését, a közhelyes kifejezéseket, vagy hogy a szükségesnél több a jelző? Nem ismertem volna hét esztendővel ezelőtt Flaubert intelmét: „Csak egy jelzőt szabad használni, de annak tökéletesen meg kell világítania a jelzett szót.” Dehogynem ismertem, csak... Csak siet az ember vagy lusta átformálni mondatokat, gondolatsorokat, bekezdéseket, vagy oldalakat. Még nagyobb vaj — sőt fogyatékosság! —, ha nem halljuk a szöveget, mikor írunk. Pedig! Ismét Flaubert: „Csak az a mondat jó, ami hangosan olvasva is szép.” Persze, aki süket, akinek nincs belső hallása... Olyan ez, mint a színvakság. Mert fogalmazni többé-kevésbé bárki megtanulhat — az írás azonban egészen más. Válhat-e festő a színvakból, muzsikus a botfülűből? De ha a készség, az adottság, a rátermettség a döntő, akkor mit akarok én most? Nos, az írni tudók tompuló szándékát szeretném edzeni! Hogy ne adjuk olcsón, akkor se, ha újságpapíron csak egy napig él az írás. Ami nem is egészen igaz. De akár igaz, akár sem — nekünk az „örök élet” számára kell dolgoznunk, így tán frissek maradnak a sorok valameddig. Mondjuk, egy nemzedéken át. Nietzsche Frigyesnek minden bizonnyal igaza van: „Minden írás közül csak azt szeretem, amit valaki vérével ír. Iij vérrel és meglátod, hogy a vér szellem.” Legyünk hát maximalisták? Legyünk, mert erős a gyanúm, hogy csak így tudunk minimális mértékben eleget tenni a követelményeknek. De lássuk a gyakorlatot. Romlik a nyelvünk. Ebben ludas a rádió (tanít, de nem tanul — írta Bárczi Géza még a harmincas években), az időközben született televízió és persze az írott sajtó is. Azaz: én, te, ő — mindannyian, akik megszólalni, publikálni merészelünk. De hát beszélni (írni) muszáj. A hallgató ember nem okvetlenül bölcs. Van, aki éppen lelki sekélyességét leplezi a hallgatással. Amit persze sok beszéddel is próbálnak némelyek leplezni. (Példákért nem fog az olvasó a szomszédba menni...) Inkább azt mondom el, miként némul- tak el egykoron a legragyogóbb szellemek. Kosztolányiról és Szabó Dezsőről van szó, s még valakiről. Nevet nem merek írni, de bizonyára a Nyugat első nemzedékének reprezentánsa volt a harmadik. Hát ez a triumvirátus elhatározta, hogy — együttlétük közben — minden magyartalanságra, nyelvi közhelyre satöbbi figyelmeztetik egymást. Egy idő után nem mertek beszélni; csak bólogattak, tagadólag rázták a fejüket, vagy fintorogtak —nonverbális eszközökkel éltek. A kísérlet talán megismételhető volna... Bár természetellenes állapotot eredményez, a gátlástalan szózuhatag- nak elejét vehetnénk vele... A beszélő (az író) ember felelősségére szeretnék figyelmeztetni ezzel a groteszk példázattal. Mert sokszor nem gondolunk rá, hogy helye, értéke (fogalmi, hangulati értéke), célja van minden szónak. Hogy minden kifejezés érzéseket ébreszt, láttatni tud, gondolkodásra késztet. A mi szakmánk (az újságírás) rákfenéje a sok közhelyes szó, szólam. Szövegeinkben csak úgy burjánzik a sok „Kezdetét vette; nap mint nap; közel négyszáz, sőt közel 453; messze nem olyan”. És rtjennyi a „jelentős”, a „döntő” és a „komoly”. Komoly a beruházás, komoly a gond, komolyak a nehézségek, komoly formában tárgyalunk, komoly összeget szavazunk meg, komolyak az előítéleteink—csak a komoly ember kevés. Bántó jelenségek ezek, de kiküszöbölhetők. Súlyosabb a helyzet, ha valaki szépen akar írni. Én azt viselem el legnehezebben, ha ilyesmit olvasok: „...egyuramatyám, micsoda harmatos reggel, micsoda mellkasbolondító jószágok!” Ma persze már nemigen írnak így. Az idézet egy olyan magyar író művéből való, aki a két világháború között volt divatos. A következők viszont mostanii tallózásaimból valók. A szerző — akinek nincs felesége, neje, hitvese, csak „oldalbordája” van — csöndes kvaterkázásról tudósít, amelyre jóféle vörösborocska mellett került sor. (Ehhez képest a mézes mákos tészta narancspudinggal nem is olyan geil—akarom mondani émelyítő.) Kollégánk nyilván olvasott Krúdyt, csak rosszul. Mutatványként pár sor Krúdy Gyula tollából: „...egy kis borsostokány t ajánlok, úgynevezett zónatokányt... a to- kányt nálunk bélszínből főzik—pacsni- ból. Bő lével van feleresztve, gamírozni lehet krumplival vagy nokedlivel.” (Miért állt az óra a vendéglőben —1933.) Micsoda pontos, szabatos közlés, s mennyi költészet... Az igazi író nem ismer borocskát, csontocskát, ínycsiklandozó tokányt vagy felséges pörköltet. Mert minek kicsinyítő képzővel ellátni a bort vagy a tokányra jelzőt akasztani? Gondolom a pacsni (íze, szaga, zamata van a szónak) jelző nélkül is megáll a lábán. De tovább tallózok, s megtudom, hogy kvaterkázás közben „jókora sluk- kokat is szív az ember”... Meg kell a szívnek szakadnia. ' Modorosságnak nevezzük az ilyesmit. Minden írástudó beleeshet ebbe a csapdába. Még jó, ha van szerkesztő, aki kihúzza. Ámde sokszor éppen a szerkesztő... Harminc éve így kezdtem egyik tárcám: „Az ember vett egy üveg bort — nem drága bort, csak Kövidinkát...” A szerk. így javított: „nem drága itókát...” A botcsinálta redaktor annyit tudott, hogy kerüljük a szóismétlést, hogy vannak szinonimák. De a ritmusról, a hangulatról (emberem a fekete vonat utasa volt) nem vett tudomást. S ha már a rokonértelmű szavakat említem, nem mindegy ugye, hogy nedű, itóka, borocska, a hegy leve, a venyige harmata, vagy lőre. És ha mur- cit emleget valaki, akkor tudnia kell, hogy az nem rossz bor, hanem még forrásban lévő újbor. Mondhatnám: átmenet a must és a bor között. Ismét Nietzschét idézem: „Nem mindegyik szó való minden szájba.” Gyarmati Béla Beszélni (írni) muszáj Gyalog az égő parázson át
