Békés Megyei Hírlap, 1997. augusztus (52. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-23-24 / 196. szám
1997. augusztus 23-24., szombat-vasárnap A Wenckheimek keserű-édes élete Randevú a grófokkal — Hinták, szolgák, nagyvilági pompa nélkül A szabadkígyósi kastélyban augusztus 19-én benépesült a díszterem. A Wenckheim család első világtalálkozója fogadással és mindenekelőtt ismerkedéssel kezdődött. A forgatagban felbukkant egy-egy ismerős arc, és persze kutattunk az újak után is. S hogy mire emlékszünk majdan, talán ötven év múlva, ha elővesszük az estről készült, megsárgult fotókat? Valahogy így kezdjük majd: „0, azok a kellemes, hosszú beszélgetések!” Dobozon tanultak magyarul Az est alkalmi szónoka tanácstalan. Hogyan mutassa be az ifjú Wenckheimet? Stefan? István? A tömegben halkan megszólal az érintett: — Pista. István — ezt a nevet szereti a legjobban — sokkal pontosabban emlékszik első találkozásunk dátumára: 1993, a második dobozi földárverés ideje. — Milyen szépen megtanult azóta magyarul!—dicsérem. — Aáá, nagyon sokat kell még fejlődnöm. Négy éve tanulom a nyelvet. — Mikor járt először Magyarországon? — 1988-ban, a nénémmel lovagolni jöttünk Pécsre egy angol csoporttal. Nagyon szép volt! — Azt sejtem, a Wenckheim név, a származás meghatározó az életében. Máskülönben nem lennének például barátok Habsburg Györggyel... — Biztos, hogy részben jelentett valamit a család neve, de nem hiszem, hogy ez a lényeg. György apja, Habsburg Ottó mindig kereste a kapcsolatokat a magyarokkal, ez esetben számíthatott a Wenckheim név. A Lekötik az üzleti ügyek, nem gondol egyelőre a nősülésre véletlenek hozták viszont, hogy egyszer én és György Budapesten tartózkodtunk, s ő megkeresett. Megbarátkoztunk. Hasonló volt a helyzetünk, nem ismertük a magyar nyelvet, próbáltunk beilleszkedni, kerestük a kapcsolatokat. Itt Dobozon tanultunk magyarul. —Komolyan? —A SióÉckesnél dolgoztam ’94-ben, amikor elhatároztuk, hogy szabadságra megyünk. Nem volt konkrét tervünk, gondolkodtunk egy kicsit, majd feltettük a kérdést: miért nem megyünk Dobozra? Biztosan találunk egy tanárnőt, aki nem tud mit kezdeni a szabad idejével. Az iskolában megismerkedtünk az igazgatónővel, aki az első pillanatban Györgyre mutatott: Ön nem Habsburg Ottó fia? Tíz naMegszakadt a Csipkerózsika-álom. A varázslatot ellib- bentette az idő szele, s újraéledt a kastély házanépe. Ötven év múltán ismét randevúztak egymással a grófok, grófnék, rokonok. Hintók, szolgák, rang, nagyvilági pompa nélkül. Csak úgy, egyszerűen, mint amilyen az életük mostani hazájukban, Ausztriában, Németországban, Angliában, Argentínában. Kicsit mások, mint mi. Néhányan közülük féltve őrzik gyermekként magukkal vitt szókincsüket, az egyetlent, amit soha sehol nem vehettek el tőlük. Mosolyognak, örülnek egymásnak, barátkoznak az idegennel. Ok lennének azok, akiknek kék vér csörgedez az ereikben...? Köszönet a meghívásért. A szónok, Wenckheim Engelbert Rezső — felvételünk jobb oldalán — a kitűnő hangulatról is „gondoskodott ” FOTÓK: lehoczky Péter pig tanultunk egy tanárnőnél, akit nagyon megkedveltünk. —Melyikójükaz idősebb? — György, ő ’64-ben született, én ’66-os vagyok. —-Gyakran találkoznak? — Igen, bár ez valószínűleg megváltozik. György legényélete hamarosan véget ér, nemsokára megházasodik. —Ki a boldog menyasszony? — Olmburg herceg lánya. Igazán jó a választás, György leendő felesége nagyon erős, biztos, hogy megtalálja majd a maga helyét. — Ezek szerint György lekörözi a nősüléssel. — Igen, én messze vagyok a házasságtól. Most a pécsi sörfőzde dolgait próbálom rendbe tenni, ami nagyon sok munkát igényel, így egyáltalán nem gondolkodhatom családalapításon. —Jelentett-e valamit a származása gyermekkorában a neveltetésben? — Nagyon szigorúan neveltek a szüleim. Amikor Magyar- országról külföldre menekült a családunk, mindent itt hagyott. Szegények lettünk. Bár anyám gazdag családból származott, az ő édesapja úgy érezte, ezek grófok, nem szabad nekik sokat adni, még a kisujját sem, mert különben elviszik az egész kezét. Emlékszem, tízévesen összespóroltam egy kis pénzt, amit a szüleim elkértek tőlem, mert cipőt kellett vásárolni nekem. Büszke voltam, és nagyon megbecsültem a cipőmet, hiszen magam gyűjtöttem a ráva- lót. S ez a stílus, az érzés, az akarat megmarad az emberben. — Érte már valami bosszúság Magyarországon? —Igen, két autómat ellopták. A nővéremnek is kettőt. Most egy Audival jöttünk, ha netán ellopja valaki, talán még becsukhatják előtte a kastély parkjának kapuit... —Ma gazdag embernek érzi magát? — Nem. Abban a pillanatban, amikor érzem, hogy pénzem van, próbálok lyukakat betömni. Látom, hogy Magyarországon ma egyre nagyobb a különbség a szegények és a gazdagok között. Az itteni viszonyokhoz képest persze nem vagyok szegény. A pénz azonban nem minden, sok függ attól, milyen ötleteket, elképzeléseket, hosz- szútávú terveket képes megvalósítani az ember. Ez a lényeg. Jeanne-Marie, a világjáró Jeanne-Marie Wenckheim 8 esztendős volt, amikor külföldre menekültek. Nagyon fiatalon, egyedül próbált boldogulni Európában, Afrikában, Amerikában. Amolyan világjáró típus. Valamit azonban megőrzött a gyermekkorából. A magyar nyelvet. — Dobozról indultak '44- ben. Mi volt az első állomás? — Bécs. Rémes volt. Az oroszok támadták a németeket, hulltak a bombák, jutott a Bristol szállodára is. Ott laktunk. A pincében húzódtunk meg, amikor leesett a bomba, de nem robbant fel. Tovább mentünk Németországba. Egy év után visszatértem Ausztriába, katolikus iskolában tanultam. Tizenhét esztendős koromban Algírba utaztam Engelbert testvéremmel a nagymamánkhoz, Denise nénihez, apám testvéréhez, és még egy testvérhez, Sissihez. Két hónap múlva kértem, hogy maradhassak tovább. Franciául akartam tanulni. Az első munkahelyem egy étterem volt. Újabb esztendő telt el, amikor Párizsban kötöttem ki. Dolgoztam egy családnál, bár minden vágyam az volt, hogy az Air France-hoz kerüljek. Azt mondták, ne próbálkozzam, mert nem tudok angolul. Hallottam, hogy Skóciában nagyon kedves emberek élnek, így ismét útra keltem. Ott tanultam meg angolul. Azután átkeltem az óceánon, az ottani Vöröskereszt alkalmazott sofőrnek. Fél év múlva visszajöttem, majd egy esztendőre Argentínába mentem.-—Mikor ment férjhez? — Képzelje el, 27 éves koAblakot pucolta templomban, füvet nyírt a parkban romban bementem egy templomba, kértem az Istent, segítsen férjet találni nekem. Nem tudhattam, hogy a későbbi férjem ugyanígy tett, templomban fohászkodott a Jóistenhez: adjon neki feleségét. Aztán egy közös, magyar ismerősünk révén találkoztunk. A férjem Charles Dickens, a híres író egyenes ági leszármazottja. Sokan ismerik az író Dickenst, rengeteget dolgozott, és nagyon jó ember volt. Azt viszont Angliában is kevesen tudják, hogy sokat segített embertársain, a szegényeken. írt, eladták a könyveit, s amit kapott értük, a szegényeknek adta. íróasztalát és székét mi őrizzük. — Körülnézett már Dobozon? — Igen, és tervezgetek. Szegény kis templom, nagyon rossz állapotban van, a tető beereszti az esőt. Beszéltem valakivel, és meg fogjuk csinálni. A templom előtt elhanyagolt a park, mondtam, tegyünk valamit. Öt napja vettem egy kis masinát, jó erős traktort. Máris jobban néz ki a környék. Ma ablakot pucoltam a templomban. Most ezt csinálom, pucolok! — Emlékszik még Wenckheim Szigfrid esküvőjére? Ón tartotta a menyasszony, Cziráki Tonchette fátylát. — Hogyne! Nagyon szép volt! Gyerekkoromban szerettem Dobozon élni, imádtam lovagolni. Még most is. — Hogyan fogadta a meghívást a világtalálkozóra? — Nagyon kedves, jó ötlet volt. Fontolgatjuk, mit lehetne tenni. Ez az első lépés. Örülök, hogy találkozom a többiekkel. Tudja, Stefánt én, a nagynénje hoztam először Magyarországra. A lányaimmal, Lucyvel és Kathrinnel 1988-ban jöttünk Pécsre. Azt mondtam, Magyarországon meg kell tanulniuk lovagolni. Autózni? Az semmi! Aztán felkerekedtünk, megnéztük Dobozt, Gerlát. Negyvenöt év után először! —Mit érzett, amikor meglátta az egykori otthont? — Nézze, amikor elmentem, kislány voltam. Más volt minden. Most azt hittem, sírni fogok. De nem! Láttam a kastélyt, a presszót, az iskolát. Azt mondtam: örülük neki, hogy csináltak valamit. Aztán megnéztük Gerlát. Hát, nagyon rossz állapotokat találtunk. Szegény kis Gerla! Dobozon szóltunk a plébánosnak, hogy megnéznénk a templomot. Amíg a pap elment a kulcsokért, Stefán megkérdezte: nem mondjuk meg, hogy kik vagyunk? Megmondtuk. Jaj, szegény ember, majdnem elájult. No, a templom valamit megmozdított bennem. Nem változott semmit. Emlékszem, kislány koromban sokszor felszaladtam a lépcsőjén. Nagyon kedves hely volt nekem, a nagypapám építette. Ezért ma pucoltam!-—A lányai beszélnek magyarul? — Nem, de talán megtanulják a nyelvet. Tudja miért? Amikor innen elmentünk, nem volt hazám. Ez kicsit nehéz az embernek. Aztán férjhez mentem, van egy szép házunk. Mégis azt gondolom, az a férjemé. A lányaim angolok, Dickens a nevük. Soha nem akartam erőszakkal beléjük táplálni, hogy egy kicsit magyarok is. Egyszer aztán maguk mondták, hogy ők magyarok. És ez a jó! —Rossz érzés, harag maradt Önben? — Nem! Beleestem egy felfordulásba, hiszen itt éltem. Jöttek az oroszok, a németek. Az apám mondta, hogy mennünk kell, elég, ha csak egy ember jön, s lelő bennünket. Nem egyszerű elmenni. De ami volt, nem a maiak, a most élők felelőssége. Nincs harag, nincs gyűlölet! Egyedül nem megy Néhány év óta gyakran megfordul ősei földjén Wenckheim László. Már amikor az argentínai vadászatok szünetelnek. Megszervezésük terhe László vállán nyugszik, ez a hivatása. A szabadkígyósi találkozó előkészületeiből mégis jócskán kivette á részét. Tőle hallottuk először, hogy alapítványt hoznának létre a családtagok részvételével, s így próbálnának anyagi hátteret teremteni a kastély rendbetételére. Úgy tűnik, korai a kérdésünk a randevú első napján. — Nem volt még alkalmunk a tervről beszélgetni — kezdi. — Ettől függetlenül meg kell néznünk, mit tudunk csinálni. A kastélyt körbejárva látom: sok a feladat, és rengeteg pénz kell. Le kell ülnünk gondolkodni, együtt megfontolni a tennivalókat. Messze élek Európától, Ausztriától, Németországtól, eddig nem kérdezhettem a rokonokat az ötletről. —A meghívottakat ismeri? —Nem nagyon. Engelbertről is csak hallottam, meg a többiekről, de soha nem találkoztunk. —Milyen volt az első találkozás? — Szép, örültünk egymásnak. Ott állt mellettem Frederik, az unokaöcsém, és nem tudtam, ki ő. Akkor lepődtem meg, amikor bemutatták nekem. Mindketten jártunk már Magyarországon, én éppen utaztam haza, ő akkor érkezett. Csak telefonon beszélgethettünk. Szóval, érdekes volt. — ígéretes terveket szövöget Békés megyei vadászatokról. — Nem is adom fel, csak egyedül nem tudom megvalósítani. Első a vadász, van már három csoport, amely ide akar jönni. Azután létre kell hozni a vadászmúzeumot, ez nagyon érdekel engem. Nos, ezekhez jönne jól egy kis segítség itt. Most készülök beszélgetni mindezekről ismerőseimmel, Hankó Józseffel, Komáromi Sándorral, s meglátjuk, mit tehetünk. — A vadászat most szünetel Argentínában? — Igen, vége a szezonnak, érdekes, hogy Magyarországon hamarosan kezdődik. Ezért próbálok majd amerikai vadászokat ide kísérni. — Önöknél most hideg tél van? — Tél, de nem hideg, nincs hó, elég egy pulóver. Persze az ország nagy és változatos. Délen fúj a szél, Buenos Airesben meleg van, fönt pedig tropikus klíma fogadja az embert. — A kislányát elhozta már Magyarországra ? — Még nem, megvárom, míg betölti a 15. évét. Most II esztendős. Kérdeztem tőle: akarsz jönni? Azt válaszolta, nem, leköti az iskola, egyebek. Vadászokat hozna Békés megyébe Majd amikor ő kéri, hogy jöhessen, elhozom. — Mennyit ismer a Wenckheim család történetéből? — Mindig sokat tudtam a családunkról. Egy ideje fényképeket is küldök, és természetesen nem restellek tanulni, tájékozódni. — Az első Wenckheim világ- találkozó után szeretnék összehozni a másodikat? —Hogyne, és feltétlenül szá- mítunk azokra, akik most távol maradtak. Édesanyám nem jött, a Széchenyi-Wenckheimek sem tudtak ide utazni Amerikából. Meg kell próbálni, hogy egyszerre mindenki itt legyen. Szívesen segítek, csak legyen „legközelebb”! László Erzsébet
