Békés Megyei Hírlap, 1997. augusztus (52. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-02-03/ 179. szám

A pszi mesterei 3. Egy levitáié szent A levitáció annyi, mint lebegni a levegőben Az ember paranormális képes­sége időnként egészen rendkívü­li módon képes megnyilvánulni. Ezen képességek egyik leglátvá- nyosabbika az, amikor a médi­um saját magát emeli fel a levegőbe, azaz levitái. A korabe­li krónikákat lapozgatva, időn­ként olvashatunk ilyen fura ké­pességekkel megáldott embe­rekről. A legismertebb történelmi személy, akiről tudjuk hogy képes volt a levitációra, Kopertínói Szent József (1603-1663). József szülei mélyen val­lásos, egyszerű emberek voltak, akik gyermeküket is a hit szabályai szerint nevelték, meglehetősen nagy szigorral. Az első híradások szerint nyolcéves volt, amikor először esett eksztázisba, és ez az állapot elég gyakran ismét­lődött nála, néha még az iskolában is. Ilyenkor meglehetősen bizarr látvány lehetett, mert szája leesett, nyála a ruhá­jára folyt, szemei fennakadtak, teste pedig megmerevedett. Rajta is ragadt a „tátott szájú József’ gúnynév. Mivel szellemileg meglehetősen visszamaradott volt, így az iskolai előmenetele is némi kívánnivalót ha­gyott maga után. Egyedül a hittanórá­kon jeleskedett, bár ott is mérsékelt sikerrel. 1620-ban jelentkezett a kapu­cinus rendbe, ahová fel is vették, de csak mint laikus testvért, akinek a barátokra kellett dolgozni. Sok hasz­nát nem vehették a munkájának, mert gyakori eksztázisai miatt mindent elej­tett, és összetört, ami csak a keze ügyé­be került. Végül már csak a favágást merték rábízni. Révületei miatt azon­ban még ez a munka is meghaladta a képességeit, így a rend hamarosan el­bocsátotta. Később azonban a ferencesek kolos­torában bukkan fel, és itt nagy nehezen azt is eléri, hogy pappá is szenteljék. József mindig is aszketikusan élt, de pappá szentelése után mindenkin túltett az aszketizmusban. Cellájában rend­szeresen ostorozta magát, vezeklőövet hordott, öt éven keresztül csak füvön, és szántott gyümölcsön élt. Évente há­romszor negyvennapos böjtöt tartott, de ha nem böjtölt, akkor is csak hetente két alkalommal evett. Ilyen életmód mellett következett be az első lebegése, amikor egy éjjeli misén eksztázisba esett, és felemelkedve a levegőbe, átre­pülte az egész templomot, az oltár felett egy kört írt le, és visszarepült a helyére. A templomban kitört a pánik. Az eset­nek hamar híre ment, és mindenki a csodáról beszélt. A korabeli híradások szerint ezután Józsefnél gyakran figyeltek meg lebe­gést, amit papok, orvosok, főrangú ne­mesek, sőt még maga a pápa is saját szemével látott és le is jegyzett. A híradások szerint nem csak lebegett a levegőben, hanem nagy magasságok­ba és távolságokba is repült. Hogy ez a ,,nagy” kifejezés valójában mit takar, nem tudjuk. Tudnunk kell még azt is, hogy ellentétben D. D. Hómmal, aki egy másik híres levitátor volt, képes­ségét tudta befolyásolni. József azon­ban soha nem tanulta meg repülését akaratlagosan irányítani. Ahhoz, hogy nála ez a furcsa állapot beálljon, egy kívülről, a környezetéből származó kulcsingernek kellet érnie. Ez az inger a híradások bizonysága szerint mindig egy olyan esemény volt, ami Józsefet lelkileg mélyen megérintette. A lebegő állapot gyakran a leg­rosszabbkor szűnt meg nála, így leje­gyeztek olyan komikus esetet is, amikor egy gyümölcsfára még magától repült fel, de lejönni csak létra segítségével tudott. Az is figyelemre méltó, hogy míg D. D. Home levitációi közben rette­netesen kimerült, Józsefnél ilyen jelen­séget nem jegyeztek le, pedig levitációi időnként 6—7 órát is eltartottak. Mire negyvenéves lett, képessé­géről egész Európa tudott, és sok em­ber volt rá kíváncsi. A dolog odáig fajult, hogy a híres hírhedt inkvizíció is felfigyelt a lebegő ferencesre és elren­delte a kihallgatását. Furcsa módon azonban az inkvizítorok semmiféle eretnek gondolatot nem találtak Jó­zsefnél és ezért elengedték. O ennek örömére Nápolyban misét mondott, és természetesen a mise alatt, sokáig lebegett a hívek szeme láttára az oltár felett. Feljegyezték azonban azt is, hogy a lebegése, repülései alkalmával nem csak egyedül repült, hanem képes volt rendtársait is magával ragadni. Az inkvizíció bár elengedte ugyan, de szigorúan megtiltotta azt, hogy az emberek előtt megjelenjen, és ezért a fonsombronei kapucinus kolostorba záratta, ahonnan csak Ince pápa halá­la után VII. Sándor pápa kegyelme folytán távozhatott. Élete hátralévő éveiben rendtár­sai között az osmói kolostorban élt és repkedett, a világ tekintetétől el­zárva. Ezekben az években már, mi­vel köszvény kínozta és a járás ne­hezére esett, több időt töltött a levegőben, mint a földön. Hatvan­éves korában halt meg, és gyóntató- ja jóvoltából ismerjük élete utolsó óráit is. Tőle tudjuk, hogy míg Jó­zsef agóniája tartott, kb. 60 cm-rel az ágy felett lebegett vízszintes helyzetben, és így kapta meg az utolsó kenetet is. Ebben a bizarr helyzetben gyónt utoljára. Amikor a vég bekövetke­zett, József teste lassan vissza­süllyedt az ágyára. 1663. szeptember 18-án történt mindez. Rendtársai ha­lála után azonnal kérvényezték tár­suk szentté avatását, ami azonban az elhúzódó vizsgálatok folytán csak 1767-ben történt meg. Miki Ottó IWÜffl fehéren! Rendet, szigort, törvényt! Az idős mester mindössze egy órára hagyta el belvárosi házának műhelyét. Ez alatt betörtek hozzájuk, felkutatták harmincezer forintnyi pénzét, kevéske, szüleitől meg felesége szüleitől örö­költ aranyaikat — melyeknek eszmei értéke nagyobb volt szá­mukra a valóságosnál — és angolosan távoztak a zsákmánnyal. Az idős mester azóta nem akar az enyhe ítélkezési gyakorlatú Európába „menni”. Inkább Könyves Kálmán korában szeretne élni, amikor az enyveskezűeknek levágták a kezét, de legalább a törvény szigorát várná el, ha lenne kitől. Az a ma már nyugdíj felé járó, szerencsétlen sorsú, rokkant házaspár — paralízises férfi és csípőficamos nő — sincs más­ként, akiket a minap loptak meg. Az asszony hajnalban tejeská­vét ment melegíteni munkába készülő fiának, de csak nem akart meggyulladni az a fránya gáz a tűzhelyben. Fél doboz gyufa elkoptatása után szalasztotta fiát a bérház folyosójára, ugyan nézze már meg, nem zárta el valaki a gázcsapot? A gyerek döbbenten látta, bizony el, olyannyira, hogy a gázóra is hiány­zik. Ellopták. Mondanám, az elaljasulásnak alig mérhető foka koldus, beteg vagy rokkant embert meglopni. De nem mondom, mert efféle igazságok kimondása értelmetlen olyan országban, ahol erkölcs és tartás a mélypontra süllyedt, az igazságszolgáltatás szigora pedig — enyhén szólva — kívánni valót hagy maga után. Inkább Ausztriáról beszélek, ahol egy Jörg Haider nevű pofa azzal robbant be a politikába, hogy mindig azt mondta, amit az osztrákok többsége hallani szeretett: Ausztria az osztrákoké! Szidta az idegeneket — tartósan és következetesen, minden beszédében. Ma Haider az ország egyik legnépszerűbb politiku­sa, pártja pedig a második legerősebb tényező Ausztriában. Nem nehéz megjósolni: ha valaki Magyarországon is azt kezdi el mondani, amit az emberek hallani szeretnének — „Rendet, szigort, törvényt!” —, akkor Haider módjára ő is „kaszálni” fogja a szavazatokat. De akar-e bárki is „Haider” lenni Magyar- országon? Árpási Zoltán VÁSÁR! 20-30-40-50%os engedménnyel ❖ bébiruha, -póló ❖ fürdőruha, strandcipő ❖ férfiing, -póló = ❖ kosztüm, ruha | ❖ nyári anyag, pamut ❖ szőnyegpadlódarabok ❖ műszaki cikkek és egyéb áruk, amit meg keit nézni! Csabacentrum Kft. Békéscsaba, Szent István tér 14. íxpori minőségű, 5,5—5 kg köm súlyú görögdinnyéi vásárolunk! HfZŐKfR KFT Békéscsaba, Orosházi út 32. Telefon: (66) 327-405. Nem csökken a svájci alvószámlák ügye iránti érdeklődés. (Lapunk múlt szombati számában A „felébresztett” svájci számlák tanulságai címmel olvas­hattak először erről.) Mint várható volt, e szomorú történet kapcsán minden eddi­ginél határozottabban fogalmazódna meg az elpusztított kelet-európai zsidó­ságtól a térségben uralkodott fasiszta ré­zsűnek által elrabolt vagyonok nagysá­gára és sorsára vonatkozó általános meg olyan kérdések, illetve feltevések, ame­lyek már nem csak a svájci bankszövet­séget hozhatják kínos helyzetbe. Edgar Bronfman, a zsidó világkong­resszus elnöke például egyenesen a pá­pától szándékozik kihallgatást kérni a Vatikánnak vélhetően a most szóban- lévő üggyel való kapcsolatát érintő infor­mációk tisztázása végett. Ennek a prob­lémának a rendezése alighanem az egyik fontos próbaköve lehet a katolikus egy­ház bizalomerősítő elszántságának; hogy tudniillik a szentszék a második vatikáni zsinat ökumené szellemében fo­gant határozatához hűen, új alapokra he­lyezi a zsidósághoz való viszonyát, ami­re történelmileg rendkívül súlyos terhek nehezednek. Az ilyen nagyságrendű kér­dés összefüggésében nézve az arany — hogy a horvát fasiszta Ante Pavelics által részben az ottani zsidóktól elrabolt 1004 kg nemesfémből akár egy uncia is került­e a vatikáni bankba, önmagában fontos — mégsem elsőrendű probléma. Mert hogy a szándék, a cél nem lehet más, mint az igazság feltárásának a segítése, a még ismeretlen részletek és összefüggések tisztázása, beleértve természetesen a mind máig hiányzó „vagyonleltár” ügyét. Minden vonatkozását és össze­függését illetően ugyanis máig nem tu­dott, hogy milyen megfontolások miatt késlekedett a szentszék olyan hosszú ideig a fasiszta barbárság nyűt elítélésé­vel. Még akkor is, amikor a római zsidó­kat valósággal a Vatikán ablakai alól hurcolták el. A pápa a titkos diplomácia csatornáin küldte figyelmeztetéseit Hor- thyhoz, Tisohoz, csak úgy, mint buda­pesti nunciusa, A. Rótta révén Szála- sihoz. Azután itt van a náci bűnözők némelyikének a sikeres elmenekülése a felelősségrevonás elől, ami már közvet­lenebbül kapcsolódik az anyagi termé­szetű kérdésekhez. Erre az európai zsi­dók elpusztításának szervezésében kiemelkedő szerepet játszott Adolf Eichmann elfogása, és bűnpere irányítot­ta újfent a figyelmet a ’60-as években. Számos tény bizonyította, hogy több ki- sebb-nagyobb náci exponens az SS egy­kori tagjai által alakított illegális szerve­zet, az ODESSA közreműködésével, s állítólag egyházi személyek tevőleges támogatásával jutott külföldre, legtöbb a gyakorló katolikus Peron-vezette Argen­tínába. A vatikáni levéltárak bizonyára sok és sokféle adalékkal járulhatnak hoz­zá ezeknek a ma még nem minden vonat­kozásukban ismert és érthető ügyeknek a nyugvópontra juttatásához. Már nem a svájci számlák vetülete, hanem a holocaust egyik tovább élő kér­dése, hogy Kelet-Európábán sehol nem készült megbízható „leltár” a zsidóktól elrabolt vagyonokról és értékekről. Ma­gyarországon sem. Merthogy a figyelem hosszú ideig a nagy tragédia emberi di­menzióira irányult. Bizonyos archívu­mok máig nem nyíltak meg. A társadalmi változások ugyancsak prolongálták az ilyen célú kutatást. 1948-ig az idő nem volt elég, azután meg alkalmas a téma felvetésére. Például már csak a más előjelű kisajátítások megindulása, de ideológiai görcsök, s politikai érdekek miatt sem. A legutóbbi hét évben is csak két hazai kutató, Ságvári Ágnes és Gás­pár Ferenc publikált bizonyos, idevágó részadatokat. Egyedül R. Braham „A magyar holocaust” szerzője merte nagy hibahatárok között megbecsülni (9—12 milliárd dollárnyira tenni) a hazai zsidó­ságtól „hivatalosan” eltulajdonított min­denféle vagyon pénzértékét. Ez persze aligha tartalmazza az önszorgalmú, a sa­ját számlára gyűjtő keretlegények, ház­mesterek, ilyen-olyan letétőrzők stb. sápját, hiszen az ilyenféle kényszer­egyezségekről nemigen készültek vagy maradtak fenn írásos dokumentumok. Annál nagyobb lehetőség lett volna — legalábbis elvileg — a „nagy leltár” összeállítására. Hiszen köztudott, hatal­mas, igen jól szfcrvezett, gyakorlott hiva­tali apparátus foglalkozott érzelmileg is ráhangolva, a katonai kudarcoktól sem elbizonytalanodva, elképesztő ügybuz­galommal, a legapróbb részletekre kiter­jedő figyelemmel ezzel a témával vala­mennyi minisztériumban, polgári és ka­tonai hivatalban, le egészen a falusi körjegyzőségckTg, illetve csendőral­egység parancsnokságokig. Tengernyi dokumentum szabályozta aggályos pre­cizitással a zsidó vagyonok nyilvántar­tásba vételének a módját. Nagy lele­ménnyel szerkesztett statisztikai űrlapok változatos sokasága is segítette ezt a munkát. Még a szatócsboltok árukészlet­ét, sőt a deportáltak ruházatát, meg ház­tartásának a legapróbb kellékeit is össze kellett írni 5 példányban, méghozzá a kijelölt áldozatoknak. Kötelezték őket értékeik, pénzük és ékszereik átadására a karórától a jegygyűrűig. így hát, mert a hivatalok e téren szinte tökéletes szerve­zettséggel és olajozottan működtek, ta­lán még van esély rá, hogy egyszer majd pótolva legyen a mulasztás, vagyis elké­szüljön a máig hiányzó „leltár”. A törté­nelemnek. Különben pedig már régen nem számlákról, meg aranyról van szó, hanem az európai civilizáció egyik nagy próbatételéről, stílszerűbben szólva, ke- resztútjáról, és veszélyes megingásáról, az ezzel kapcsolatos erkölcsi mérleg elkészítéséről. Ami feltétele és garanciá­ja a múlt e tragikus fejezete végleges lezárásának, s annak is, hogy a kultúrájá­ra méltán büszke kontinensünk népei emelkedett eszményekkel lépjenek az új évezredbe. R. L. Már régen nem számlákról és aranyról van szó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom