Békés Megyei Hírlap, 1997. július (52. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-26-27 / 173. szám

A Pszi mesterei 2.

A mágus, akinek a neve: Úri Geller

Pusztán akarata erejével képes fémtárgyakat meghajlítani

Egy négyéves kisgyerek miközben a játszótéren játszott, egy világító és zizegő' tűzlabdát látott feléje lebegni, amely homlokon találta. A gyermek rövid időre elveszítette az eszméletét, majd amikor magához tért, sietve hazament. A gyermeket Úri Gellernek hívták, és századunk talán legismertebb parafenoménja vált belőle, a különös esemény hatására.

A kis Geller ez után az esemény után vált ugyanis képessé arra, hogy pusztán akarata erejével képes legyen fémtárgyak meghajlítására. Kezdetben osztálytársait szórakoztatta azzal, hogy azok mindennapi használati tárgyait (kések, villák, kanalak, ollók stb.) két ujja közé fogta, majd balkezének mutatóujjával könnyedén párszor végig simította, mire azok láthatóan elkezdtek hajlani, az álmélko- dó barátok szemeláttára.

Képességének hamar híre ment, és 1973 november 23-án AndrijaPucharich tudós és feltaláló meghívta a BBC televízióba. A televízió segítségével azután milliók láthatták főidőben Geller „mutatványait”. A fiatal izraeli mindenki szeme láttára varázsolta rejtélyes képességével kunkori fémdarabokká a jelenlévők kulcsait, hajtűit és más fémtárgyait. Az adás után a televízió telefonközpontja egyszerűen megbénult attól a temérdek befutó hívástól, amelyben izgatott hangú nézők számoltak be arról, hogy engedve a mágus felszólításának, utána csinálták a bemutatón látottakat és az nekik is hasonlóan sikerült. A műsor kétségtelenül sikeres volt, Úri Geller pedig egy csapásra híres lett.

Tudósok és kutatóintézetek hada vetette magát a frissen felfedezett parafe- noménre, próbálták képességeit kianali- zálni és magyarázatokat adni a körülötte kialakuló anomáliákra. Bár Úri Gellert sokan megvádolták, és vádolják még ma is csalással, a laboratóriumok racionális és gondosan ellenőrzött világában tartott bemutatóit másról adtak tanúbizonyságot. Geller olyan fémötvözeteket is alakváltoztatásra tudott bírni, amelyek ridegségük végett gyakorlatilag meghajlítha- tatlannak bizonyultak. Kristályos és nem fémes anyagokat ugyan nem tudott meghajlítani titokzatos erejével, de azok vagy mágneses tulajdonságokat vettek fel, vagy pedig egész egyszerűen több darabra robbantak szét.Gyakran oly módon kellett fémeket meghajlítania, hogy a próbadarabot gondosan lezárt üvegcsőbe helyezték és a mágus még az üvegcsövet sem vehette a kezébe. Az ez irányú kísérletek is mindig sikerrel jártak.

A Stanford egyetemen végzett beható vizsgálatok és filmfelvételek kimutatták, hogy amikor Geller fémet hajlít, a fém a hajlítás mentén hirtelen olyan képlékennyé válik mintha megolvadna, majd ugyanilyen gyorsan visszanyeri szilárdságát. Az egyetem metallurgiai laborban végzett vizsgálatai csak azt tudták kimutatni, hogy a fém kristályrácsa a kísérlet. során valamitől megváltozott. Bizonyos

fémek, mint pl. a platina a kísérlet során elpattant. A fizikai labor jelentése szerint a törés felülete olyan képet mutat, mintha az egyik felét plusz 2000 °C hevítették volna, míg a másik felét mínusz 200 °C hűtötték volna le, ami teljes egészében képtelenség.

Az élettani vizsgálatok szintén érdekes eredményre vezettek. Kimutatták, hogy a médium mágneses teret tud gerjeszteni a két keze között azt képes hosszabb ideig fenn is tartani, és kívánságra a mágneses mező erejét, és polaritását is képes megváltoztatni. Ez a tulajdonsága tette képessé arra Úrit, hogy mágneses adattárolókon adatvesztést tudott produkálni. További érdekességekkel a neurológiai vizsgálatok szolgáltak. Az EEG mérések feltárták azt a tényt, hogy a vizsgált személy agyhullámai megváltoztak, ill. egy ez idáig ismeretlen hullámvonal jelentkezett a képernyőn akkor, amikor a médiumnál a hatás beállt. Azt is ki tudták mutatni, hogy az agyhullámok megváltozásával valami eddig nem ismert energia jelenik meg, de az energia mibenlétét nem tudták kideríteni. Azt azonban igen, hogy ilyen energiákat gyakorlatilag minden ember képes generálni, néhány tizedmásodpercig, de Úri Geller ezt az energiát szapora impulzusok formájában képes volt több percig fenntartani. Erre már a kontroli- személyek, mert ilyenek is voltak, nem voltak képesek. A kutatók arra is kíváncsiak voltak, hogy ennek az ismeretlen erőnek milyen élettani hatásai vannak. És ez az a pont, amelyet talán Úri munkásságában a legnagyobb titokzatosság övez. Az ilyen irányú kísérleteket ugyanis az amerikai és az izraeli titkosszolgálatok végezték. Gellernek sikerült csírázásra bírni gabonamagvakat oly módon, hogy azok a tenyerében pillanatok alatt kizöldültek. A következő feladata az volt, hogy több méter távolságból próbálja megváltoztatni egy sertés élettani funkcióit. Erről — maga számol be életrajzában. Elmondja, hogy a sertésnek a szívverésére koncentrált elsősorban, és az állat pulzusa már 25—30-ra lassult, amikor hirtelen megértette, hogy mire megy ki a játék. Azonnal beszüntette az ez irányú, és telepatikus képességére irányuló hasonló célú kísérleteken való részvételeket, etikai okokra hivatkozva.

Geller ma már nem vállal semmiféle bemutatót, meglehetősen jómódban él Angliai birtokán. Bányatársaságoknak dolgozik, és ásványkincsek után kutat titokzatos képességei segítségével. Állítása szerint pontosan érzi azt, hogy a mélyben milyen és mekkora lelőhely található. A Washington Postnak adott interjújában elmondta, a feladata abból áll, hogy a kiszemelt terep felett kell köröznie egy helikopteren, és ha a föld mélye a keresett ásványt rejti, azt ő oly módon találja meg, hogy a szájában fémes, édeskés ízt érez. Arra a kérdésre pedig, hogy eredményesnek tartják-e a munkáját, szerényen csak annyit mondott: — Gondolják uraim, hogy kapnék újabb és újabb megbízásokat, ha nem lennék eredményes?

Összeállította: Miki Ottó

fehéren I

A magyar baka tudta...

Obsitos lettem. Sem öröm, sem bánat, puszta tény, életkori állapot következménye, hogy magam is megkaptam a Magyar Honvédség „elbocsátó szép üzenetét”. Díszes oklevélben, de nem „violaszín pecsét alatt” jött az értesítés: töröltek a hadkötelezettek nyilvántartásából. Egyben megköszönték — most figyeljenek —, hogy katonai eskümhöz méltóan, hűséggel és becsülettel szolgáltam a Magyar Köztársaságot. Csakhogy — szintén nem öröm. se nem bánat, puszta történelmi tény — jobbára a Magyar Népköztársaságot szolgáltam hűséggel és becsülettel, természetesen eskümhöz méltóan. Mert annyi más sorstársammal együtt arra eskettek fel zöldfülű 18 évesként nagy díszünnepség keretében — ma már leírhatom — a Varsói Szerződés Tagállamai 37. önálló pontonos-hidász ezredében, Ercsiben.

Tulajdonképpen örülhetnék ennek az obsitnak. Végre valaki „tisztára” mosta múltamat. írásba adta, hogy semmi közöm nem volt „szocialista hazámhoz”, „a dolgozó magyar néphez”, a „magyar forradalmi katonai hagyományokhoz”, a Varsói Szerződéshez, és a magyar-szovjet fegyverbarátsághoz. Az oklevél szerint én már akkor is, ott is a Magyar Köztársaságot szolgáltam. A Magyar Népköztársaságban. Papírom van tehát arról, hogy a hatvanas évek közepétől ellenállóként bomlasztottam a Varsói Szerződés egyik láncszemét, a Magyar Néphadsereget. Kéretik e körülményt figyelembe venni, s valami pozíciót ajánlani a NATO-ba lépésről tárgyaló küldöttségben.

Komolyra fordítva a szót: hol Ferenc Jóskára, hol Kun Bélára, hol Horthy Miklósra, hol a Magyar Népköztársaságra, utóbb pedig már a Magyar Köztársaságra esküdött az e századi magyar baka. Ilyen volt a világ, a mi huszadik századi magyar történelmünk. Még az a szerencse, hogy az a nyomorult baka mindig tudta, hogy a ferencjóskák, a kunbélák, a horthymiklósok, az ilyen-olyan köztársaságok mögött a haza — amiért fegyvert fogott — mindig ugyanaz maradt: Magyarország. A magyar baka tudta...

Arpási Zoltán

A „felébresztett” svájci számlák tanulságai

Érdemes néhány észrevételt fűzni a svájci bankoknak ahhoz a mostani akciójához, amellyel egy fél évszázados ügyet próbálnak tisztázni, s egyben lezárni, mintegy kivédendő azokat a meg-megújuló támadásokat, amik ellenük irányulnak a nácikkal való, feltételezett kollaborációjuk miatt. Ezekre a gyanúsításokra az a különleges helyzet adott okot, amibe Svájc akaratlanul is belekeveredett például azzal, hogy a második világháború idején a legkülönbözőbb hírszerző szervezetek valóságos paradicsoma volt. A helvét kormány, hogy országa szuverenitását megőrizze, tapintatosan viszonyult az amerikai Allen Dulleshez éppen úgy, mint a szovjet rezidenshez, a magyar Radó Sándorhoz, aki a „vörös zenekart”, a szovjet hírszerzést vezényelte. Külön is ügyelt rá, ne adjon okot a fenyegető német birodalom provokálá- sára. Az érdekeknek ebben a bonyolult játszmájában Svájcnak végül is sikerült sértetlenül átvészelnie a világégést. Befogadta az üldözöttek egy kisebbik részét, s pénzüket, meg a vesztüket érző nácik rablott értékeit is.

Akadt hát bőven ok a gyanakvásra. Annál inkább, mert a svájci bankok jól megfontolt üzleti számításból is, közmondásos diszkréciójukra hivatozva, éberen őrizték titkaikat. Mindenekelőtt elgondolkodtató, hogy ötven évig kellett várni, amíg a svájci bankszövetség publikálta az úgynevezett alvó számlák tulajdonosainak meglehetősen „színgazdag”, üldözötteket és üldözőket egyaránt tartalmazó névsorát. Joggal feltételezhető, hogy ezt az újábban tapasztalt közlékenységet mindenekelőtt a nemzetközi politikában beállott radikális változások, közvetlenül az amerikai kongresszusban elhangzott ide vonatkozó, sürgető indítványok magyarázzák, amelyek nyomatékot adtak a zsidószervezetek és a világsajtó e tárgyban mutatott lankadatlan érdeklődésének. Legalább ilyen fontos körülmény, hogy a kelet-európai térségben jórészt ugyancsak kialakultak azok a történelmi, politikai, mindenekelőtt társadalom-lélektani feltételek, amelyek lehetővé, s egyben megkerülhetetelenné teszik a múltban elkövetett jogsértések orvoslását, az igazságosság elvének a gyakorlatban

történő érvényesítését e téren is. Különben hiteltelen volna az európaiság, az európai kultúra büszke emlegetése. Annak bizonyítása, hogy az a paranoiás őrület, amely a náci kannibalizmust, meg édestestvéreit, a kelet-európai fiókfasizmusokat életre hívta, éltette, meg uralomra juttatta, nem az európai civilizációból következett, hanem éppen annak a tagadására, sőt megsemmisítésére törekvő újabbkori barbárság szüleménye volt.

Más tekintetben is tanulságos a nyilvánosságra hozott névsor. A kétezemyi számlatulajdonos között — úgy tudjuk — csupán harmincegy-néhány magyar- országi illetékességű akad. Márpedig köztudott, hogy a két világháború között a trianoni Magyarországon közel többszázezer, az „országgyarapításokkal” megnagyobbodott államhatárokon belül mintegy kilencszázezer, „az elkeveredettekkel” együtt pedig nem kevesebb, mint egymillió volt azoknak az embereknek a száma, akiket a korabeli magyar parlamentben hozott—a revízióhoz kapott német támogatásért mintegy viszonzásul is—úgynevezett zsidótörvények sújtottak, létrehozva a feltételeit a náci megszállással nyomban megindult tömeges deportálásoknak. A hitleristák hazai csatlósai, főként a hatalomra segített nyilasok, gyűlölettől sistergő propagandájukat úgy állították be, hogy a negyedszázados antiszemita kampányoktól amúgy is szinte beteggé tett közvélemény tekintélyes része elfogadja retrográd antikapitalizmusuk egyik sarktételét, miszerint valamennyi zsidó gyártulajdonos, de legalábbis bankigazgató. Miközben maguk is tudták, hogy az üldözöttek milliós tömegének egyharmada echte proletár, semmivel nem bíró luftmench, másik harmada meg kisiparos, kiskereskedő, a kispolgárság alsó rétegeiben tengődik. Nem volt tehát mit kimenteniük. Az a körülbelül negyvenöt család pedig, amely a felsőbb „árja” származású régiókkal fonódott össze, és velük együtt gyakorolt döntő befolyást a magyar gazdaságra, tehát az ismert Weiss—Walko— Chorin—Kornfeld—Bíró csoport, éppen mert maga is tévesen mérte fel a jövőt. Nem rezerváik amúgy is lehetetlen „kisíbolásával”, hanem — mint tudott — az SS-szel kötött szerződés révén, vagyonának, érdekeltségeinek átengedésével kerülte el a „végső megoldást”. így hát a svájci bankszámlák titkának feltörése újólag és utólag is meggyőző cáfolata lett az antiszemita propaganda kedvenc és klasszikus fogásának, a tényeknek ellentmondó, hamis általánosításoknak.

Végül okulásul a kései koroknak a svájci alvó számlák kapcsán is érdemes emlékeztetni rá: a nácizmus igazi „csodafegyvere” a szélsőséges, faji gőggé transzformált nacionalizmus és a szociális demagógia elegyéből kikevert antiszemitizmus volt. Ezzel kreáltak látható ellenséget, hamis nemzeti egységet a „belső fronton”. Alkalom és ürügy volt ez a számukra más országok belügyei- be történő beavatkozásra, azok politikai életének a számukra megfelelő alakítására, a csatlós államok kirablására, vezető köreik kompromittálására, magukhoz láncolására, foglyul ejtésére, a velük szembeni ellenállás szellemi, morális és politikai alapjainak a megsemmisítésére, a tragikus végkifejlethez vezető út kikövezésére. R. L.