Békés Megyei Hírlap, 1997. július (52. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-19-20 / 167. szám
1997. július 19-20., szombat-vasárnap 9 A pszi mesterei I. A parafenomének királya Mély transzban a levegőbe emelkedett Daniel Douglas Home, kit a szakirodalom csak a parafenomének királyaként tart számon, 1833-ban született az angliai Dinburghban, kitűnő memóriával rendelkező, de beteges, labilis idegzetű gyermekként. Édesanyja látnoki képességekkel rendelkezett, így nem csoda, hogy a kis Daniel a családi hagyományoknak megfelelően, egy kedves pajtásának a halálát is három nappal az esemény bekövetkezte előtt megjósolta. Pár évvel később, amikor édesanyja meghalt, Home felfedezte, hogy kapcsolatot tud teremteni a szellemvilággal, és így gyakran találkozhatott édesanyja szellemével. A korán árvaságra jutott Home-ot egyik anyai nagynénje vette magához, aki családjával Amerikában élt. Ezt a tettüket hamarosan megbánták, mert a kis Home megérkeztével nyugtalanító események egész sora vette kezdetét a család házában. Azt a különös szokását, hogy hosszú beszélgetéseket folytatott állítólagos szellemekkel, még megemésztették volna valahogy, de a házban elmozduló nehéz bútorok, a ház falából kiszűrődő kopogások és más zajok, tárgyak eltűnése, majd megjelenése és azok lebegése, valamint a spontán, minden látható ok nélküli öngyulladások egyenesen riasztóak voltak. Amikor egy szép napon a gyermek maga is a levegőbe emelkedett, betelt a pohár, és túladtak a „Sátánnal cimboráié” fiún. Az 1848-as években spiritiszta hullám söpört végig Amerikán, és kb. 15 000 médiumot tartottak nyilván. Mindegyikük azt bizonygatta, hogy okkult erők birtokosa, de előbb-utóbb fény derült csalásaikra. Nem csoda, hogy a magára maradt Home szintén egy ilyen szeánszon kezdte pályafutását. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy őt más mércével kell mérni, mint a köznapi médiumokat. Szeánszain nappali világosság volt, kerülte a hatásvadász díszleteket. Előadásain mindennapos jelenség volt a bútorokból kiszűrődő koppanás, ropogás. Jól látható volt, ahogyan Home minden segédeszköz nélkül, mély transzban a levegőbe emelkedett, még akkor is, ha több markos férfi próbálta visszarángatni a földre. Súlyos bútorokat lebegtetett a levegőben oly módon, hogy ő több lépés távolságról irányította a jelenséget. Amikor embereket lebegtetett ily módon, azok elmondták: olyan érzésük volt, mintha láthatatlan kezek emelnék, és tartanák őket. A fémhajlítás tudományának is birtokosa volt. Szintén szeánszain, a résztvevő nemesek kardjait hajlította meg oly módon, hogy kitette egy asztalra a pengét és pár lépés távolságról meredten nézte, és a rugalmas acél mint a lószőr, úgy tekeredett össze. Az ilyen és hasonló „mutatványai” hamarosan ismert emberré tették, aki uralkodók udvaraiban is tartott bemutatókat. Egy ilyen bemutatóján figyelt fel rá Sir Willaim Crookes, aki a Tudományos Akadémia Elnöke volt ebben az időben. Crookes a tudós szemével figyelte Home ténykedéseit, és aprólékosan lejegyzetelt mindent. Tőle tudjuk, hogy a kopogások alkalmával a bútorok úgy rezegtek, mintha rázták volna, a padló pedig hullámzott. Lejegyezte azt is, hogy a jelenség beálltakor a szoba, vagy szalon levegője hirtelen lehűlt, majd annak végeztével újra normalizálódott. A professzor több mint 16 esetben jegyezte le, hogy zongora méretű bútorok emelkedtek a levegőbe. Home minden levitációs mutatványa után mély, sokkos állapotba került, és több liternyi folyadék magához vétele után kezdett csak magához térni. Home beleegyezett abba, hogy Sir Crookes szigorúan ellenőrzött körülmények között szervezzen szeánszokat. A csalás lehetőségét kizárja, minden tárgyat és kelléket szigorúan megvizsgáltak. Csalásra, szemfényvesztésre soha nem bukkantak. Az ellenőrzött szeánszokon Home további, már-már hátborzongató képességeire is fény derült! Képes volt testét kb. 15 cm-rel megnyújtani oly módon, hogy testén nem viselt ruhát, így jól láthatóak voltak deformálódó bordái és végtagcsontjai. Egy másik alkalommal pedig kivett a kandallóból egy alma nagyságú izzó fadarabot, és azt markában tartotta! A mindent ellenőrizni akaró Crookes oly közel hajolt az izzó fadarabot tartó kézhez, hogy a csalást leleplezze, hogy a fél bajuszát leégette. Home ezután a hüledező résztvevők szeme láttára fejét beledugta a kandalló izzó parazsába, és hosszú percekig úgy fürdette arcát benne, mintha csak hűs víz lett volna. Crookes lejegyezte: égett bőr vagy szőr szagát nem érezte, Home keze és arca közvetlenül a mutatvány után száraz, hűvös tapintású volt. Crookes több kételkedő tudóst is megkért arra, hogy vizsgálják meg Home képességeit, de csak keveseknek volt bátorsága arra, hogy Home képességeit ha csak felületesen is, de ellenőrizzék. Ki volt hát ez a különös képességekkel megáldott ember? Csaló semmiképpen, hiszen több évtizedes ragyogó pályafutása során soha senki nem tudta rábizonyítani a szemfényvesztés vádját. Kis tárgyak lebegtetése során még felmerülhet ügyes trükk gyanúja, de Home szeánszain szekrény és zongora méretű tárgyak lebegtek, ragyogó megvilágítás mellett. Crookes elmondta, hogy őt is felemelte a levegőbe Home, így sajátmagán is vizsgálhatta ezt a különleges hatást, de idegenkezűséget nem fedezett fel. A test megnyújtása és a tűzál lóság pedig egyenesen kizárják a csalás lehetőségét. Home tragédiája az volt, hogy Sir William Crookes-en kívül tudományos alapossággal igazából senki sem tanulmányozta képességeit. Az élelmesség abszolút hiánya folytán pedig, mert szeánszaiért soha nem kért egy fillért sem, állandó anyagi gondokkal küzdött. Élete utolsó éveiben a szervezetén elhatalmasodó betegség végett bemutatói egyre nehezebben sikerültek. Viszonylag fiatalon, tüdővészben hunyt el 1886. június 21- én. A párizsi Saint Germain temetőben helyezték végső nyugovóra. D. D. Home halálával az emberiség egy olyan parafenomént veszített el, amilyennek azóta sem született párja. Összeállította: Miki Ottó Fekete fehéren Hazádnak rendületlenül? Van annak már másfél hónapja is, hogy Sertés érdekes ügy címmel azon keseregtem e hasábokon, hogy egyre kevesebb a sertés az országban. Azt is felpanaszoltam, hogy a kialakult helyzetért sokat „tett” a földművelésügyi tárca, az ottani siserehad, amelyik kormányzati ösztönzésre vagy saját szakmai meggyőződésétől vezéreltetve „szabályozta” a sertéstartást. Munkájuk „eredménye” szembetűnő, elviselése egyre nyomasztóbb. Cikkem nyomán egy csabai parasztember a sertésállomány csökkenésének sajátos okára hívta fel figyelmemet. Tehetetlen dühvei sorolta napi megaláztatásainak történetét. Nem a kormányt okolta — bár áttételesen azt is —, hanem azokat, akik kilopják becsületes munkájának eredményéből a hasznot. Részletesen ecsetelte, hogyan „vágják át” mázsáláskor, hogyan „veszít” súlyából számlázáskor a leadott jószág tíz-tizenöt kilót, hogyan gazdagszik meg őbelőle a névtelen felvásárló, s annak kevésbé névtelen megbízottja. Nincs kiút — mondta —, ki vagyunk szolgáltatva azoknak — itt utalt a kormányra(!) — , akik áttekinthetetlenné tették a felvásárlást. „Talán a ráfizetésért dolgozzunk?”—szegezte nekem a kérdést, s mivel némán hallgattam tovább, megeredt szavainak áradata. „Mocskos társaság ez, uram, nem magyar. Lealjasította, lemocskolta a nemzetet.” — bukott ki belőle a mérhetetlen keserűség. Majd arról beszélt, hogy annak idején megtaníttatták velük a Szózatot, s nem csak megtaníttatták, de el is várták tőlük, hogy a szerint éljenek. Mint mondta, lelki parancs volt számukra: „Hazádnak rendületlenül! ” „Legalább látnám, hogy van jövője az országnak—jelentette ki búcsúzáskor —, de nem látom. Nincs sok reményem arra, hogy marad utánam valami. Legfeljebb annyi, hogy élt itt egy gatyaro- hasztó paraszt, aki akart valamit, de nem hagyták.” Hetekig hurcoltam magamban a találkozás emlékét. Nehéz volt vele megbirkózni. Válaszaim ma sincsenek. Maradt a kérdés: Hazádnak rendületlenül? Kinek, kiknek, hány embernek ebben az országban? S a többinek, akiknek nem? Arpási Zoltán Horváth úr nélkül a üMkés megyei hírlap 123 999-EN OLVASSÁK! Régi, régi színjátszóim között volt egy focista is, így hát mi többiek, élénk érdeklődést tanúsítottunk a járási bajnokságban bukdácsoló csapat szereplése iránt. — Mi volt, hogy volt, kik szerepeltek legjobban a mieink közül?—kérdeztük az „idegenből” hazatérő fiút egy vasárnap estén. — Hát gyerekek — kezdte az amatőr művész és labdarúgó —, nagy formában voltam ma... Mondhatom: én voltam a legjobb! Nem tudta folytatni, mert kitört belőlünk a röhögés. Azontúl évekig szállóigeként ismételgettük: Én voltam a legjobb! Ifjúkoromnak eme emlékezetes epizódja rémlett fel bennem, mikor a Szeke- res-Torgyán szópárbaj után meghallgattam a mérkőző felek önhitt nyilatkozatait. (Úgy látszik, semmi szükség arra, hogy mindenféle amerikai szerzek pozitív gondolkodásra okítsanak bennünket.) De hát a szereplés természetéről már eddig tudtam egyet s mást. De jaj! Meg kell nyugtatnom a Tisztelt Olvasót: nem a lerágott csontot akarom harapdálni. Az említett szópárbajt már sokan minősítették. (Egyik képviselőnő például a gladiátorok párviadalaként aposztrofálta parlamenti felszólalásában.) A kél közéleti ember összeszikrázá- sa nekem pusztán apropó, hogy a disputák mibenlétéről tűnődjek. Ami talán azért nem haszontalan, mert a kommunikáció ősi formájáról van szó; gondoljunk az antikvitás dialógusaira, a jóval későbbi hitvitákra és így tovább. A viták káros, kóros elferdülései persze minden korban kimutathatók — hisz’ mindig esendő emberek vitatkoztak egymással. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy — jobb időkben — vitatkozhattak! Vagyis: szabadon szolgálhatott a szellem. Olykor akár téveszméket is, amik azonban a természet- és társadalomtudományok fejlődése következtében szétfoszlottak. A baj mindig ott kezdődött, ha a vitára diktátorok és inkvizítorok tettek pontot. Sőt, már a vita lehetősége sem adatott meg. Ezzel kapcsolatban nem kell letűnt századokat kutatni; elég, ha félmúltunk évtizedeinek „parlamentarizmusára” gondolunk. A diktatúra ostoba és megalázó (főleg a nép számára megalázó) színjátékai után újabb időkben valódi disputákra nyílt lehetőség. De csoda-e, ha nem tudunk vitázni? Ha érvek helyett sokszor az indulatok dominálnak. Ha lépten-nyomon felélednek a régi reflexek; ha sokan hatalmi pozícióból akarnak igazságot osztani. Mert megszokták, hogy a fegyverek között született, az idegen tankok által védett hatalom is legitim. Azaz törvényesnek, jogosnak kell elfogadni — akár tetszik ez az alattvalóknak, akár nem. Jól emlékszünk azokra az időkre, mikor mindenki tudta (már a kisdobos- elsőáldozók is), hogy kinek mit kell és mit lehet mondani. Most mindenki mondhat mindent—akár hülyeségeket is. Csak— ahogyan ezt Roland Topor „az ördög grafikusa” mondotta volt—ne próbáljuk hülyeségeinket nagy igazságokként feltüntetni. Hát itt a bökkenő! Mert, ha meggyőződésem, hogy egyedül én vagyok az igazság letéteményese (én vagyok a legjobb!) ebből az következik, hogy a másik tök hülye, akire figyelni sem érdemes. Pedig bizony figyelni kell a másikra, hisz ’ esetleg annak tükrében láthatom meg önmagam karikatúráját. Na most, kinek érdemes vitatkozni, polemizálni, szópárbajt vívni? És miért, kiért? Csak azoknak, akik néhány alapvető dologban közelíteni tudják nézeteiket. S akiknek nem személyes érvényesülésük (ragyogásuk, hatalmuk) a legfontosabb, hanem egy ország, egy nép sorsának jobbrafordulása. (Ami nem okvetlenül jobbra fordulást jelent.) S azok bocsátkozzanak dialógusba, akik mellesleg azt is tudják: egy ég alatt fognak élni a következőkben is — függetlenül attól, hogy pártjuk mostani pozíciója változhat, mint ahogy egyéni sorsuk is. Ugye ismerős a kép, mikor az utolsó csörte után a vívók leveszik maszkjukat, s kezet szorítanak. Mikor az ökölvívók — még amúgy kesztyűvel a kézen — megölelik egymást a mérkőzés végén; jóllehet egyik kicsit vérzik a másik ütésétől. S ha utána odalép hozzájuk egy riporter, rendszerint nem magukat dicsérik, hanem a mérkőzés izgalmáról, tétjéről, tanulságairól — s az ellenfél kvalitásairól! — beszélnek. Mert fontos, hogy méltó legyen az ellenfél, s méltónak tartván tiszteljük. Ki mérkőzne szívesen egy pojácával, egy paprikajancsival — s mit ér egy ilyen győzelem? Úgy látszik, még mindig kísértenek a sematikus szovjet filmek emlékképei. Ezekben a Werhmacht tábornokai és tisztjei ostoba, mulatságos, tehetségtelen és gyáva figurák voltak. Szemben a sztálini hadvezetés zseniális stratégiájával, s az olyan hősökkel, mint Mereszjev, Matroszov vagy Zója. (Az utóbbiról utcát neveztek el Tapolcán.) És most vessünk egy pillantást A szigeti veszedelem soraira. Zrínyi így jellemzi Szolimán szultánt — a nagy ellenséget: „Vitézség s okosság egyaránt volt benne, / Hadbeli szorgosság nagy szorult übenne.” Világos, hogy Szigetvár kapitányának és védőinek vitézsége is felértékelődik, ha ilyen heroikus az ellenség. De hol van manapság ellenség? Ideje, hogy mindenféle — lelkűnkbe vésett — ellenségképet eltávolítsunk magunkból. S akkor moderátorok (vitairányítók) sem kellenek, mert a vita bensőnkből vezéreltetik. Fontos ez most, hogy immár megkezdődtek a választási küzdelmek. Hisszük, hogy mindez értünk történik. Természetesnek tartjuk, hogy meggyőződés, hit, önbizalom htján senki nem lép fel közéleti fórumon. Én még azt se bánom, ha valaki túlságosan elégedett önmagával — lelke rajta. De feltétlenül tisztelje a másikat — a vitapartnert. Legalább néhány gesztus erejéig. Aztán ki-ki egyen birkapaprikást vagy marhagulyást. Ami az említett étkekhez való viszonyt illeti, akár egy nagykoalíció is létrehozható — ha mindenkinek jut hely a húsosfazék körül. Csak nehogy mi éhen maradjunk... Gyarmati Béla Méltó ellenféllel
