Békés Megyei Hírlap, 1997. július (52. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-12-13 / 161. szám
8 1997. július 12-13., szombat-vasárnap A bibliai emberpár és az Úr, Kardos M. Róbert, Salat Lehel és Csutak Réka FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET „Szerelem és küzdés nélkül mit ér / A lét?...” jAz ember álma, utazása Madách Imre drámai költeménye, Az ember tragédiája örökérvényű, egyetemes, bármely korban és helyen fajsúlyos mondandót hordozó alkotás, hiszen — mint világirodalmi édestestvére, Goethe Faustja is — az emberiség legnagyobb kérdésére, a létezés értelmére keresi a választ. Bemutatására vállalkozni izgalmas kihívás, óriási feladat. Csiszár Imre Jászai-díjas, érdemes művész, a Gyulai Várszínház művészeti vezetője az író filozófiáját tiszteletben tartva, szöveghű, mégis hangsúlyosan a mai nézőt megszólító, látványos, emlékezetes előadást rendezett. A szerepeket a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeire osztotta, Ádám és Éva alakját merészen fiatal színészekre bízta. Történelmünk egyik legfájdalmasabb korszakában, az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése utáni, reménytelennek, kilátástalannak tűnő időkben jambikus verssorok szigorú rendjébe komponálta Madách Imre a Tragédiát. Hősei a bibliai emberpár, az Úr és ellensúlyként Lucifer. Álom az egész, látomás arról, hogy mivégre vagyunk a Földön. Mi az, hogy emberi sors? Ment-e előbbre a világ a tudás, a munka, a küzdelmek során? Van-e értelme, magyarázata annak, hogy az ember oly sok bukás, csalódás, szenvedés után mindig újrakezdi? Álom, mégis nagyon reális és megdöbbentően komoly minden kép, felismerés, amely az emberre leselkedő veszélyekre figyelmezteti, tanítja meg Ádámot. Akit tulajdonképpen világ körüli útra visz el Lucifer: 15 színen át a Paradicsomból. Egyiptomon, Athénon, Rómán, Konstantinápolyon, Prágán át Párizsig, aztán következik London, a Falanszter, az űr, ajég birodalma, majd ismét a pálmafás vidék. Az utazás célja a tanulás, mivel Ádám tudásra szomjazott, meg akarta ismemi a természet törvényeit, sőt, előre akarta látni, mit rejteget a jövendő. S mi boldogítja az embert? Hatalom, gazdagság, tudás, mámor, győzelem? Önmagában egyik sem! Ádám rádöbben: „Szerelem és küzdelem nélkül mit ér/A lét?” Visszavágyódik a Földre. „A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.” Kardos M. Róbert Ádámja rokonszenves, sokoldalú, meggyőző. Éva, Csutak Réka játssza, bájos, törékeny, tiszta lélek. Azáltal, hogy Csiszár Imre fiatal művészekkel állította színre Ádámot és Évát, az emberi kiszolgáltatottságot, őszinteséget, ártatlanságot hangsúlyozta. Ugyanakkor azt, hogy ezek a jellemek még alakíthatóak, változnak. Kedves játékukkal, bájukkal a kolozsvári színészek pótolták a tapasztaltabb művészek fölényét, erejét. Az előadás végére viszont mintha elfogyott volna a mosoly, a báj, majdnem úgy tűnt, hogy a Tragédia túlságosan pesszimista kicsengésűvé válhat. Szerencse, hogy ott volt Lucifer (Boér Ferenc)! Aki végig nagyon emberségesnek, barátságosnak, jóindulatúnak bizonyult, akiben semmi ördögi nem volt, értelmével és gondoskodásával, éles látásával és bölcsességével csak használt, segítette Adámot a tanulásban, a felnőtté válásban. Szinte előkészítette, elfogadhatóvá tette a záró jelenetet, amikor az Urat átölelve — akinek művét, az isteni világot akarta mindaddig megdönteni — távoztak a színpadról. Ádám ugyebár gyötrő kérdésére ekkor sem kap választ. Az Úr csak annyit szól, hogy az ember sorsa saját kezében van. A szó nemes értelmében akart Csiszár Imre •politizáló színházat csinálni, amely az embereket gondolkodásra, életük átgondolására, akár megváltoztatására készteti. Ezt a szándékot sikerült következetes játékvezetéssel megvalósítania. A drámához Márta István komponált a mondandóhoz méltó zenét. Az egyszerű, hatásos jelmezeket Szakács Györgyi tervezte, a mozgalmas, igényes koreográfia Valkay Ferenc munkája, A színpadkép (díszlettervező a rendező) érdekes, mutatós: felvidéki parasztház udvara, de egyben fogadók belső udvarára is emlékeztet, ami színjátszó vándortársulatoknak adott otthont, játékteret. Ez a kettősség kellemesen „elidegenít”, érzékeltetve, hogy amit látunk, színjáték csupán(?). Niedzielsky Katalin Pajzán paraszti történetek Vajda Mária gyűjtéséből a gyulai tószínpadon A szerencse és a szerelem Ádám, Éva és Lucifer Kolozsvári színművészek pályájukról és szerepekről Nagy az Isten ménese, csak mindenkinek ki kell fognia a magáét... — mondta az egyik. Csak szeresse egymást és összetartsanak... — mondta a másik. A két fiatal, akiket a gyulai tószínpadon hallottunk kedden és szerdán éjszaka, a budapesti Katona József Színház művészei. Férfi és nő egymást kiegészítve szőtték a történeteket az emberi élet korszakaiból, középpontba állítva a szerelmet, melyből némi korrajz is kikeveredett. A vaskos kiszólásoknál pirult a lány és szinte megkövült a közönség. Aztán ki-ki feloldódva, tudomásul véve, hogy a vonatkozó paraszti szó már nem az lenne, mintha virágnyelven mondanánk, egy hosszú, igaz, izgalmas mese részesévé vált... Kis Eszter és Molnár László Vajda Mária balmazújvárosi gyűjtéséből fonták csokrukat, pontosabban Molnár László volt az, aki színpadra álmodta. De erről és magukról beszéljenek ők. — Budapesten születtem ugyan, de egy környékbeli faluban, Pátyon nevelkedtem — mondta Eszter. — Ott egyébként teljesen más a tájszólás, mint a Csak bejjebb, Jancsikáml-ban elhangzó, ami hortobágyi. Külön meg kellett tanulnom. Másodszorra vettek fel a főiskolára, Zsámbéki Gábor osztályában végeztem három éve, azóta, s negyedéves koromtól gyakorlaton is a Katona József Színház tagja vagyok. — Balmazújvároson születtem, ahonnan az anyag származik — vette át a szót László.—Egy osztályban végeztünk Eszterrel és együtt is játszottunk a Katonában. Most megváltam a színháztól, a következő évadot Szolnokon kezdem. Vajda Mária tanulmányát fiatal fejjel olvastam, amely a balmazújvárosi idősek, a két világháború között fiatal emberek szerelmi szokásairól, vallomásairól készült monográfia. Nagyon megragadott 18 évesen, sőt egy író-olvasó találkozón olvastam is fel belőle. Ekkor született meg a gondolat, hogy egyszer majd, valamikor, valamit... Vajda Mária volt a balmazújvárosi, akkor még nagyközségi múzeum igazgatója, azóta a debreceni Déry múzeumban dolgozik. Ebből az anyagból is felvételiztem, két monológot mondtam, nagy sikere volt, s többen megjegyezték, kellene valamit belőle készíteni. Vajda Mária tanulmánya teljes értékű tudományos munka, nemcsak a vallomásokat, történeteket öleli fel, amelyeket dramatizáltam, picit „pofoztam”, hogy ki lehessen állni velük színpadra. — Az első pillanatban meg lehet érezni, a közönség nyitott-e a dologra vagy egy kicsit szemérmesebb — szólt Eszter a fogadtatásokról. — Érezzük az első, a köznapi életben nemigen használatos szónál, hogy megáll a levegő a nézőtéren, de aztán nagyon hamar elfogadják. Nagy feladat is olyan légkört teremteni, hogy ne csúnya szavaknak tekintsék, hanem természetesnek az emberek közötti érintkezésben. Egy idő után valóban azok is lesznek. Én itt Gyulán játszottam először a darabot, kolléganőm helyett „ugrottam be”, a premierem volt... Vajon a pajzán történeteket emelte ki a gyűjtésből Molnár László? — kérdeztük. — Dehogy! — tiltakozott. — A tanulmány arról szól, hogy ez pajzán környék, itt a beszéd volt az egyetlen közeg, mellyel szórakozni tudtak az emberek. A népmeséknek, eredetmeséknek, kitalált vallomásoknak, történeteknek, melyek megtörténtek vagy hallották, megtörtént valakivel, ha a fele igaz — márpedig annyi igaz! —, akkor hinni lehetett. A hortobágyi, balmazújvárosi tájszólást én hoztam a tarsolyomban... — Én pedig megtanultam tőle — folytatta Eszter. — A szinte fonetikus leírás is segített: kérte az kírte, engedjék az engedjík, de például az „ó” ejtését felkiáltójellel bejelöltem, vigyázat, itt a leírtakon kívül más is van! Idejövet Balmazújvárosban voltunk, hallottam, így beszélnek a szülők, a nagyszülők. Nagyon hasznos volt előadás előtt, ráállt a szám. — Mondják el olvasóinknak is a meseszerű keretet — kértük. — Túl az Órperencián, de messzi túl, ahun a vaddisznó dúr, még azon is túl, élt egyszer egy szegényember ... — kezdte László, ahogyan áll a szövegben, „kiferdítve”. — Akit én szereltem, az elment, mer közbejött a háború, oszt nem jött vissza. Az én szerelmem olyan volt, mint a sűrű köd, ami osztán eloszlik, oszt mi marad utána... Akinek nem sikerül, annak olyan, előbb nagyon látszik, eloszlik, aztán marad egy nagy semmi. Csak a semmibe bámul az ember... Az én életem csak olyan volt, mint a puszta. Olyan, mint a sivatagi puszta. Meg mint a leégett tarló. Semmi. Mer nincs benne semmi. Üres. Hát ezír nem lehet rúla beszélni. Nekem nem volt szerencsém, mert a szerelemhe a kell, ahhoz pontosan a szerencse — hangzott Eszter asszonyának végső monológja. Mindketten a Svejkkel, másokkal együtt egy hónapon át járják az országot. Augusztus 21-én pedig kezdődik az évad, melyben Eszter címszerepet játszik a színházában. László az új társulatnál talán rendezhet is. A „Jancsikámat” pedig életben tartják, kéri a közönség. Gyulai előadásukon szimpatikus volt, hogy ízzel, jó érzékkel szólaltatták meg a népi nyelvezetet, őszintén, cifraság nélkül, játékukat a szövegnek rendelve alá. Szőke Margit Kis Eszter és Molnár Lászlójó érzékkel szólaltatta meg a népi nyelvezetet FOTÓ. KOVÁCS ERZSÉBET A Gyulai Várszínházban utoljára kedden láthatjuk Madách Az ember tragédiája című művének főszereplőiként Kardos M. Róbertét, Csutak Rékát és Boér Ferencet, azaz Ádámot, Évát, Lucifert. Amúgy kik ők, s van-e kedvenc jelenetük a Tragédiából? — tettük fel a kolozsvári művészeknek a kérdéseket. Boér Ferenc, Csutak Réka és Kardos M. Róbert a gyulai sajtótájékoztatón FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Éva, azaz Réka:—Kolozsváron születtem, Szatmárnémetiben érettségiztem, mivel a család odaköltözött. 1994-ben Róberttel együtt végeztünk Marosvásárhelyen, s hetedmagunkkal kerültünk Kolozsvárra. Akkor még Kolozsváron nem volt főiskola, Marosvásárhelyen pedig több, mint 50 éve működik. Mi voltunk az első nagy létszámú évfolyam a forradalom után, amely kikerült. Szerencsések voltunk annyiban, hogy az évek folyamán rengeteg felvételiző összegyűlt — korábban csak egy-két fiút, lányt vettek fel —, s majd az egész évfolyamunk Kolozsvárra jöhetett. Együtt maradhattunk, bátrabbak lehettünk ezáltal. Az ember tragédiájából nem tudok kedvenc jelenetet kiragadni, legfeljebb azt érzem, egyik jobban megy, mint a másik, de hogy jobban szeretném, arról nem beszélhetek. Van, amit az ember könnyebben megfog, s van, ami később érik meg... Nem cserélnék a magyarországi színészekkel, ott van dolgom a világon —jelentette ki bársonyos hangján.. Adóm, azaz Róbert: — Nagyváradon születtem, 1968. április 24-én, ott is érettségiztem. Voltam segédmunkás, a színházban díszletmunkás, majd végeztem a marosvásárhelyi főiskolán, 1990-ben, a forradalom utáni első nagy hullámmal én is bekerültem. Mindenképpen színész, magyar színész szerettem volna lenni, korábban amatőr színjátszó is voltam. Magyarországon Kisvárdán játszottam már két darabban, így Móricz Zsigmond Kismadarában voltam a férfi főszereplő. A Tragédiában nincs kedvenc epizódom, mindegyik az. Nehéz vállalkozás volt, három héten át éjjel-nappal tanultunk. Volt olyan érzésem, tán sose készülünk el — jelezte szerényen, hogy milyen nagy feladatra vállalkoztak a 180 oldal elsajátításával. Lucifer, azaz Boér Ferenc: — Marosvásárhelyen születtem 1940-ben. Itt is végeztem 1960-ban, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán. 1980- ig Szatmárnémetiben játszottam, majd 1990-ig Marosvásárhelyen, azóta Kolozsváron. Közben tíz évig tanítottam Marosvásárhelyen, most a kolozsvári főiskola magyar tagozatán. Elég nehéz feladatot teljesítettünk a megmaradásért... Most már hála istennek, jobban oda lehet figyelni, sőt kell is a minőségi munkára. Most már magyarságunk nemcsak lokalizált helyzetű, hanem európai kitekintéssel is rendelkezhetünk. Pontosan a kolozsvári társulatnak adatott meg, hogy az utóbbi években megjárhattuk Nyugat-Európát, Magyarországról nem is beszélve. Az ember tragédiáját még nem játszottam, nem lehetett annak idején. Az elvtársak nagyon idegesen kapták fel a fejüket, mi az, hogy szocializmusban az embernek a tragédiája? Az ember boldogságáról, kiteljesedéséről kellett beszélni, nem a tragédiájáról... Lucifert nagyon szeretem, mert az a sok keserűség, ami felhalmozódott bennem az emberrel és önmagámmal, az emberi élettel és a társadalmi viszonyokkal szemben, az most mind megvan. Csak annyira rövid idő áll rendelkezésre, hogy félek, nem minden érhetett be. Ezért a kedvencem a párizsi kép, melyben csak messziről figyelem, ezért nem ronthatok, nem véthetek — jegyezte meg ironikusan. Sz. M.
