Békés Megyei Hírlap, 1997. június (52. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-07-08 / 131. szám
Százötven éve alapították a megye első nyomdáját „Alólírt egész bizalommal ajánlja...” A napokban volt százötven éve, hogy Szarvason 1847. május 31 -én megnyitották Békés megye első nyomdáját. Az első tulajdonos, Réthy Lipót ősei Németországból származtak. A családot alapító Schlotterbech Kristóf 1775-ben született a Stuttgart melletti Stetten községben, ahol szabómesterséget tanult. Innen Bécsbe került egy posztókereskedőhöz, majd vaskereskedőnél nyert alkalmazást. Bécsben megismerkedett Scarski Rozália lengyel származású, brünni szülésznővel, akivel házasságot kötött. Bécsből Szarvasra jöttek, ahol ebben az időben még nem volt nyilvános kereskedés. 1805-ben megnyitotta első üzletét. Később földet bérelt, és a postaintézményt is kezelte; Schlotterbech Kristóf és felesége korán elhunytak. Házasságukból hét gyermek született, de csak öten nőttek fel. Harmadik gyermekük, Lipót Ferenc (1817—1903) alapította a nyomdát. A fiú a mezőberényi gimnáziumba járt. tudományos pályára készült, de szülei korai halála miatt abba kellett hagynia tanulmányait. 1833-ban Pál bátyja segítségével Pestre ment, ahol Biemel József jóhírű nyomdásztól négy évig nyomdászipart tanult. Biemel a budai egyetemi nyomdában tanulta mesterségét. Ügyességével, gyors felfogóképességével hamar kitűnt. A tanulóévek végeztével külföldre ment, és Strasbourgtól Koppenhágáig minden jelentékenyebb helyet bejárt. Réthy Lipót, a Békés megyei nyomdászat atyja Weimarban két évet dolgozott, ott akarták tartani, de a honvágy hazahozta, és Békéscsabán, Pál bátyja házánál szállt meg. Majd ismét Pestre utazott Länderer és Heckenast könyvnyomdájába, ahol a hazai első gyorssajtón Kossuth Pesti Hírlapját nyomták. 1844 júniusában a Magyar Királyi Helytartótanácstól Pál és Lipót egy Szarvason felállítandó nyomda engedélyezését kérték, mivel a nyomdaállítást csak királyi szabadalomlevél engedélyezhette. Ezt 1846. november 21-én V. Ferdinánd megadta. Ezzel egy időben a három fiú (Pál, Lipót és Vilmos) kérte vezetéknevük Réthyre történő megváltoztatását, amelyet engedélyeztek. A szarvasi nyomda új öntésű, szép metszésű magyar, német, szlovák, szerb betűkkel rendelkezett, így magyar, német, szlovák, szerb és latin nyelven nyomtattak. Minden munkát jó minőségben készítettek el. A termékeket cenzúrázták, a Helytartótanács Lonovics Ferenc szarvasi római katolikus plébánost nevezte ki ideiglenes cenzornak. Réthy Lipót a szabadságharc kitörésekor a békési nemzetőrökkel Arad megyében több hónapot szolgált, majd visszatért békés nyomdai foglalkozásához. A szabadságharc alatt a cenzúra szünetelt, ezért hazafias nyomtatványokkal szabadon eláraszthatták az Alföldet. Itt nyomták ki a Függetlenségi Nyilatkozatot magyar, szlovák, német és szerb nyelven, de több haladó szellemű szarvasi szerző munkáit is kiadták. A szabadságharc bukása után 1848/ 49-es kiadói tevékenységéért Réthy Li- pótot letartóztatták és féléves börtönre ítélték Nagyváradon. Fogsága alatt Vilmos öccse vezette a nyomdát. 1850. május 2-án szabadult. Ebben az esztendőben megházasodott, a gyulai származású Hoschke Jozefát (1835— 1876) vette el. Három gyermekük született. Feleségét 41 évesen elvesztette. Szarvason gyanakvásnak és zaklatásnak volt kitéve, ezért nyomdáját 1856. június végén áthelyezte Gyulára. Szarvason 1847—1856 között 112 db nyomdai terméket, kötetet állított elő. Gyulán a széles tömegek nyelvén nyomott történeteket és egyházi könyveket. Kiadta Mogyoróssy János „Gyula hajdan és most” című művét is. Hetilapot is szándékozott indítani, a vasárnap reggelenként megjelenő „Gyulai Hetilap”-ot. A lap helyi hirdetményeket, vegyes híreket és napi eseményeket tartalmazott volna, valamint adomákat és apró elbeszéléseket — a kérelem szerint. Réthy az engedélykérelmet benyújtotta, a főszolgabíró pártfogolta is elképzelését, a lap mégsem jelent meg. 1858 szeptemberében nyomdájával átköltözött Aradra. Munkásságának legjelentősebb része itt bontakozott ki 1858—1901 között, ahol mintegy 200 kötetet nyomtatott ki. 1860-ban Aradon a Bettelheim Vilmos és testvére megyei könyvkiadóval megegyezett, hogy „Alföld” címmel indítanak egy magyar nyelvű napilapot, amely 1861—1898- ig állt fenn. A lapnak mindvégig Réthy maradt a nyomdásza, sőt egy ideig a szerkesztője is. Halála előtt néhány héttel ünnepelte nyomdászi munkásságának 70. évfordulóját szerettei és tisztelői körében. Egy szorgalmas munkásélet ért véget a rózsáskertű Batthyány utca 19. számú házban 1903. július 23-án. Réthy Lipót az aradi Felső temetőben nyugszik. Fejfáján igazmondás áll: „Élt a munkának és a közjónak”. D. Nagy András lé ;> Réthy Lipót értesítése nyomdája megnyitásáról (MjSjjhéren Egy fekete zongora Él Békéscsabán egy kisfiú. Helyesebb lenne talán azt írni: Mester. De az embernek nehezére esik egy 13 éves, istenáldotta tehetségű gyereket mesterezni. Pedig a szakma ujjong érte, a közönség pedig szűnni nem akaró vastapssal üdvözli fellépéseit. Ez a fiú zongorázik. Nagy fekete zongorán kalapálja a billentyűket, úgy, olyan szenvedéllyel és átéléssel, mint annak idején Liszt Ferenc tette. Ezt nem egy habókos lapszerkesztő állítja róla, hanem német kritikusok. A közelmúltban egy nemzetközi versenyen, Deutschlandban is fellépett a kislegény és sikert sikerre halmozott. Produkcióját, tehetségét a helyi lapok a nagy Lisztéhez hasonlították. Korai lenne persze még ennek ellenére is azt mondani, hogy a huszonegyedik század legnagyobb magyar zongoravirtuóza nő fel a szemünk előtt. De van rá esély! Pontosabban lenne, mert a gyereknek pillanatnyilag nincs hol gyakorolnia. A zeneiskolában ■— ahova jár — van ugyan egy minőségében tehetségéhez illő zongora, de egy iskolányi gyerek vár arra, hogy mögé ülhessen. A mi zongoraművészünk napi két órát nyúzná a zongorát, ha hozzáférne. Kézenfekvő a megoldás: venni kell egy zongorát. Az ember azt hinné, azok a nagy fekete Bösendorferek, amelyek az utóbbi évtizedekben bagóért vándorolnak családtól családig, lakótelepi lakásból családi házba, épp jók lennének a mi Mesterünknek. Ám a szakmabeliek hamar helyrerakják a laikust: egy igazi zongora 2—3 millió forint, a menőért pedig húszat is elkérnek, szintén millióban. Könnyű belátni, szülőknek, iskolának nincs kétmilliója zongorára. Ha pedig nincs, Liszt sem lesz. Elsüllyed a pénztelenség mocsarában. Ha felnő, majd fellép bárokban, szalonokban, jómódúak partijain mint házizongorista. S közben két szelet lazac között, amit — köszönetből vagy szánalomból — majd elétesznek, arról ábrándozhat, ha nem itt élt volna ezen az istenverte, nincstelen vidéken, akkor talán minden másként alakul. Kellenek-e ennek az országnak a tehetségek? Kell-e ennek a vidéknek a hírnév? Kell-e nekünk az érték? Van-e valakinek, városnak, megyének, országnak pénze egy fekete zongorára? Arpási Zoltán iumvbíRzáil; KERESKEDELMI . részvénytársaság^ ÁGYNÉMŰVÁSÁR! JUNIUS 9-ETOL14-EIG Ágyneműgarnitúrák Lepedők 1800 Ft 2250 Ft 720 Ft Megvásárolhatók: BÉKÉSCSABÁN: 1. sz. Cipő-Lakástextil Kisáruház, Andrássy út 20. OROSHÁZÁN: 10. sz. Ruházati Bolt, Győri V. tér 1. GYULÁN: 22. sz. Méterárubolt, Városház u. 16—24. 22/1. sz. Lakástextilbolt, Béke sgt. 12. jól jót ha nálunk jár Vniverzál a: ön stabil partnere! Megszólalt a nyertesek, a felülre kerültek csapata Nagy Imre nem ködösít. Világosan, egyértelműen, tisztességesen és — lehet mondani — igen jó stílusban ír. Tudja mit akar. Mint a KISZ utolsó első titkára, hozzáértéssel, munkával és nem kevés szerencsével lett a hazai nagytőke egyik reprezentánsa, a Caola Rt. vezérigazgatója. Annak a „képződménynek” a tagja, amelyről — bár sok szó esik — mégis keveset tudunk róla. A szerző tehát — felvilágosító céllal — fontosnak tartja legalább megvilágítani csoportja lényegesebb társadalmi forrásait. Érdekes információkat közöl. Ám az egész oldalas, egyik napilapunkban közölt cikknek nem ez a lényege. Hanem az — miként néhány éve Széles Gábor, a GYOSZ mai elnöke az MDF kormánynak üzent híres, „kézfogóra” felszólító írásában —, hogy most Nagy Imre teszi ugyanezt vélhetően az MSZP-nek címezve mondanivalóját. A gondolatgazdag Nagy Imre-cikk- nek itt csupán az alapvetéseire szeretnénk ráirányítani a figyelmet, mert azok minden kétséget kizáróan közérdekűek vagy legalábbis közérdeklődésre tarthatnak számot. Nagy Imre első tézise, hogy már létezik magyar nagytőke, amely szerves tartozéka, attribútuma, elválaszthatatlan része a piacgazdasági pályára tért hazai gazdaságnak és társadalomnak. Ez az alakulat — szól a második tézis — ugyan még nem eléggé szervezett és polgári, de súlyánál fogva magától értetődően formál jogot arra, hogy érvényesítse befolyását a politika irányban tartására a törvényhozásban, valamint a kormányzatban. Közben igényli ez utóbbi aktív szerepvállalását a nálunk most végbemenő bonyolult folyamatok mederben tartására. Továbbá nélkülözhetetlen ez a partnerség — hangzik a harmadik tézis—ahhoz is, hogy a hazai nagytőke képes legyen betölteni nemzeti, valamint emelkedett erkölcsi értelemben vett polgári küldetését a modernizációban. Akként, hogy egyenrangú részese legyen, lehessen az erőfölényénél fogva fölé magasodó inter- nacionális tőkének, s hogy idehaza vállalni tudja a társadalmat stabilizáló, felelős polgári funkcióit, például a szociális, valamint a jogállami viszonyok erősítése terén. Ha szerencsésen alakul a csillagzat felettünk, unokáink még meglátják mit végez, mire jut, milyen Magyarországot „formáz” ez a „különös raj”, képes lesz-e jól, eredményt hozóan kiaknázni azt az egyedülálló esélyt, amit a rendszerváltás nyitott előtte. S meghallják - e, jól értik-e üzenetét azok, akik a politikai felszín csobogását tartják a természetes állapotnak, s azt, ha hallgat a mély. Szokatlan ez a tárgyilagos, racionális, kendőzetlen nyíltság; új és önérzetes. Egy másfajta burzsoázia készül itt országolni, mint a dualizmuskori elődje volt. „Különös” abban, ahogyan s ahonnan jött, s ezzel, iskolázottságával, tapasztalataival érdemes számolni mindenkinek. Meg abban is, hogy — láthatóan — nincsenek komplexusai, amelyek fékezik, gátolják, függőségben, félelemben tartják, zsarolható- vá teszik, védekezésre késztetik, majd mindennek dacára „kiiktatják”, később pedig maradékait „mint osztályt” is felszámolják, mielőtt betölthette volna „történelmi hivatását”, amelyre most másfajta vonásokkal, de csak részben másfajta természettel újra vállalkozik. Nagy Imre üzenetében megszólalt tehát a mai magyar társadalom egyik része, a nyertesek, a felülre kerültek csapata. Cáfolhatatlanná téve, hogy a piacgazdaságnak becézett kapitalizmus társadalma már ma is tagolt, mint tegnap volt, és holnap még inkább az lesz. Mert hogy ez a rendszer tipikus állapota. Aminek az alapja, az oka, a végső forrása ugyanaz, mint mindig és mindenütt volt, illetve maradt: a vagyonból való részesedés nagysága. S ez idáig, mondjuk így, rendben is volna. Csak egy kicsit még féloldalas a dolog. Hallgatnak a vesztesek légiói, csöndes a kórus. Ideje volna tán megszólalnia, ugyanilyen tisztán, világosan és önérzettel, miként most Nagy Imre tette. S akkor derül csak ki, milyen a társadalmi összhangzat, mi hallik, a harmónia-e vagy a zavar. R- L.
