Békés Megyei Hírlap, 1997. május (52. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-10-11 / 108. szám
mai 1997. május 10-11., szombat-vasárnap Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszélések (22.) Bajnoky honvéd kapitány és fia Kegyetlen hideg idő volt 1849 februárjában. A korotnoki országútra kiállított őrszemek a lobogó tábortűznél sem tudtak felmelegedni. Most néhány napi fegyverszünet állott be. A fősereg távolabb volt, míg egy kis töredék — egy század — tábort ütött Korotnokon, e kis hegyi faluban, közel Branyiszkóhoz. Branyiszkó, 1848—49 csikorgó telén — az őrszemek tábortűznél próbáltak melegedni, nem sok sikerrel fehéren A nemzet felemelése Újabb házi feladatot kaptam! Egy kedves olvasó, bizonyos Zsé arra szólít fel, verjem el a port a nagyvállalatokon, a vállalkozókon, úgy általában a felső tízezren, amiért a Televízió múlt hétvégi Aranyág műsorában alig adakoztak. Mint stréber diák, aki már előre kedvébe akar járni tanárának, mindjárt hétfőn megkérdeztem az ötödik születésnapját ünneplő magyar—holland biztosítótársaság vezérigazgatójától: ők mennyit utaltak az Aranyágra? Csöppnyi szégyenérzet nélkül vallotta be, bizony egy fillért sem. A nagyok általában saját támogatási (szponzorálási) stratégiával rendelkeznek. Ót magát naponta 10-30-an keresik meg különböző szponzorálási kérelemmel, s ha csak fele kérvényre rábólintana, a támogatásra szánt pénz látszat nélkül szétfolyna. Kétségtelen, látványos lett volna néhány milliót bemondani a Magyar Televízióba, de ők más utat járnak. Tízmilliókat költenek — talán kevésbé látványos körülmények között — a magyar oktatásügy, a kultúra és a szegények támogatására. Most nézzük a vállalkozókat! Nagyon őket sem bántanám, hiszen — ha emlékezetem nem csal — a tévéműsor nagy licitálásain ők vittek el jóval a valós ár fölött (majdnem) mindent. Ám, hogy ismeretlen tanáromtól mégse kapjak szekundát, ideírom: vállalatok, vállalkozók, magánszemélyek vannak ilyenek meg olyanok, s persze az Aranyág sem mérce önmagában. A kérdés, van-e bennünk belső kényszer mások megsegítésére? Hajlandók vagyunk- e — ha megtehetjük — jövedelmünk egy-két százalékával nemes ügyet támogatni? Belé neveljük-e gyermekünkbe, hogy ne essen neki jól a tízórai, hamellette osztálytársa reggeli nélkül ül be az iskolapadba? A polgárt az jellemzi, hogy másokon segít, hogy jó célra adakoz, hogy felemel. A polgár megmozdul, ha mellette bárki is bajban van. Ettől polgár, ez teszi azzá. Nincs jogom senki zsebében és lelkében kotorászni. De figyelmeztetni és felszólítani igen. Egy nemzetet csak a mások sorsa iránt is felelősséget érző polgárok sokasága emelhet fel. Árpási Zoltán A Gádoros és Vidéke Takarékszövetkezet Igazgatósága 1997. május 26-ától módosítja az alábbi betétek kamatait • • Lekötés nélküli vállalkozói számla évi kamata 5,0% Számlabetétek lekötése esetén 14—30 napra évi kamata 13,0% t hónapra évi kamata 14,0% 2 hónapra évi kamata 15,0% 3 hónapra évi kamata 16,0% 4 hónapra évi kamata 17,0% Lakáscélú betétek Ifjúsági, Otthonteremtő Lakástakarékossági betét — öt éven belüli, de egy éven túli felvét esetén 17,0% — öt éven túli felvét esetén 18,0% Takaréklevél - betét — egy éven túli felvét esetén 18,0% Értékpapírok Tákarékszelvény 1. hóra évi kamata 12,5% 2. hóra évi kamata 18,2% 3. hóra évi kamata 20,0% Lejáratkor kamatos kamatot fizet, mely 17,12% éves hozamnak felel meg. Lejárat után nem kamatozik. A többi betét kamata nem változik. I6I8IZJ Egy részük a helység korcsmájában gyülekezett össze és egy kis-borozás mellett lelkesedéssel beszélték meg teendőiket. A már hatvanéves Bajnoky kapitány is köztük volt. Egyedül ő nem érezte jól magát a zajos társaságban. Némán vonult félre egy sarokba, s az asztalra könyökölve, két tenyerébe hajtotta fejét. A tisztességtudó magyar fiúk látták öreg parancsnokuk keservét — talán tudták is, miért búsul —, halkabbra fogták éneklésüket. Egyszer csak apró, meg-megújuló roppanásokat hallottak messziről. Rögtön tisztába jöttek azzal, hogy az osztrákok rábukkantak hevenyészett táborukra. A felizgatott mulatozók örömrival- gásban törtek ki. Arra gondoltak valamennyien, hogy majd kedvük szerint garázdálkodhatnak az ellenség sorai között. Az elképzelt győzelem tüze is hevítette őket. Föl se vették a csikorgó hideget. Végre elérték a magaslatot, ahol óriási sziklák védték meg őket. Már baj nélkül lövöldözhettek volna a völgybe, de nem tették, mert Bajnoky megtiltotta. Ez a tapasztalt kapitány ugyanis megbízott egy futárt azzal, hogy a félórái közelben táborozó honvéd tartaft tannak mondatok (jámbor óha1/ jók), melyek soha nem veszítik el időszerűségüket. Például: „Elegáns kormányzatot szeretnénk, amelynek van stílusérzéke.” Az elmúlt száz évben ez min-dig aktuális kívánság volt nálunk, s ki tudja még, meddig lesz az. Egyébként Konrád György vetette papírra, még jóval a rendszerváltozás előtt. Akkor már kezdett alábbhagyni a bolsevik gőg, de azt nem gondoltuk (nyilván Konrád se), hogy milyen gyorsan föléled majd a neobarokk dölyf, pök- hendiség, pöffeszkedés. Hogy aztán.... De nem folytatom, hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy mennyire nem veszett ki közéletünkből az önhittség, a kérdés, a hencegés etc. Hány szinonima, s mind ül. Merthogy a gőg minden árnyalatának vannak hordozói nálunk. Azt hiszem, ezt viseljük el a legnehezebben. Nem szeretünk alattvalók lenni. De most hirtelen eszembe jut Feri. Legalább harminc éve nem gondoltam rá. Egyszerre csak itt volt, azaz én voltam mellette abban a régi Pobedában, amivel hajdan jártunk, ha éppen Ferit adta kölcsön a szerkesztőségünknek a pártbizottság. Szerettem vele utazni, nemcsak azért, mert úgy ismerte a megyének még a dűlőútjait is, mint a tenyerét, hanem azért, mert józan, természetes észjárású, egészséges lelkületű ember volt. Kevés szóval is sokat tudott mondani. Például mikor hírlett, hogy a megyei pártpotentátot miniszterei sorába emeli Kádár János, megkérdeztem Ferit, hogy melyik tárcát szánják a főnökének. lékszázadot is vezesse le a tisztásra, ahol bekeríthetik az osztrák felderítő osztagot. Majd ha megérkeznek, akkor fognak ők is velük együtt támadni, különben elvesztek. Ugyanis az ellenség jól felszerelt csapata a 250 főt is meghaladta, nem pedig a 150-et, mint ahogyan azt az őrszem jelentette. Ennek a taktikának meg is volt a kívánt eredménye. Bajnoky és bajtársai biztos helyen teljesítették harci feladatukat, s csak apró füstfellegek mutatták, hogy merre vannak. Odalenn pedig véres harcot vívott a két kicsiny sereg egymással. Egyenlő kitartással küzdöttek, s jó ideig még gyanítani sem lehetett, hogy kié lesz a győzelem. Azonban ez sem tarthatott örökké. Bajnokyék már-már kifogytak a lőszerből, és nem tudták, hogy mit műveljenek. Már csak egy-két durranás hangzott fölülről, míg lent a küzdők kard- és szuronyviadalra keltek egymással. Az osztrákok ez alatt észrevették Bajnoky kisded csapatának rejtekhelyét és megtalálták az oda vezető utat. Vagy húsz ember rögtön kivált az ellenség soraiból és fölfelé tartott. Bajnoky pisztolyából már az utolsó golyót is kilőtte, mikor elhangzott egy — Hát művelődési miniszter aligha lehet — válaszolt a sofőr rezzenéstelen arccal... Napirendre tértünk a dolog fölött, volt érdekesebb témánk is — főleg a nők! Talán nem úgy emlegettük a gyengébb nemet, mint az angolklubokban szokás, de soha nem voltunk ízléstelenek. A mindkettőnk lelki magatartását meghatározó paraszti tartózkodás egyszerűen kizárta, hogy olyan szeméremsértő, durva kifejezéseket használjunk, melyek ma már (nemcsak a kocsmákban, de irodalmi orgánumokban is) közkeletűek. Éppen ezért meglepett, mikor Feri -— a sáros makadám úton lavírozva — váratlanul feltárta titkos vágyát: — Valami egyenruhást szeretnék egyszer... S ezúttal elhangzott az inkriminált ige. Igekötőstől természetesen. — Úgy mondod, mintha ez lehetetlen volna. — Nem értesz te engem — rázta a fejét a sofőr, majd belelendült a magyarázatba. — Úgy szeretném, hogy ne vesse le az egyenruhát, de még a derékszíját se. — Legyen pisztoly is az oldalán? — Akárhogy nevetsz, éppen erre gondolok. Igen, legyen rajta fegyver, gumibot, s mit tudom én. Teljes szolgálati fölszerelésben szeretném... — S milyen legyen a nő arca? közeli puskalövés, s a mellette álló őrmester halva bukott lábai elé. — Fölfedeztek! Utánam! — ordítá és nyílsebesen kezdett rohanni a hegyről lefelé, a felkúszó osztrákokkal ellenkező irányba. Huszonnégy fő lélekszakadva követte. A völgyben a harc már-már az ellenség javára dőlt el. Egy fiatal lovastiszt közülük végső erőfeszítéssel osztotta halálos kardcsapásait, s harcias bátorsága és daliás tartása révén a legjobban kivált az osztrákok közül. Mikor őt Bajnoky megpillantotta, felordított. Hangjától még a lég is megremegett. Arca elsápadt, lábai meginogtak, aztán hirtelen megrázkódva erőt vett magán, s villogó szemekkel egy pillantás alatt kikapta egy közlegény kezéből a töltött fegyvert és célzott. Á lövés után a lovastiszt — látszólag az ellenséges csapat vezetője —jajszó nélkül esett le lováról. Ez az eset váratlan fordulatot adott a küzdelemnek. A kimerült és felényire leapadt magyar század teljes dicsőséget aratott. Nem sokkal később a Hold sápadt sugarai kísérteties fényt árasztottak a csatatérre... A szanitécek serényen, csendben jártak-keltek sebesültszállító hordágy aikkal. — Hol a kapitány?! — kérdé egy őrnagy, és körülnézett az összetiport, véres hómezőn. Hamarosan megpillantotta a keresettet, ki egy halottra dőlve keserves könnyeket hullajtott. A tisztek megdöbbenve közeledtek feléje. — Az istenért, mi lelte önt, kapitány bajtárs?! — A fiamat siratom, kit én magam öltem meg! A kérdezők néma meghatottsággal vonultak tovább. Hagyták az apát a fiával... Csak ezután jutott eszükbe a történet, hogy Bajnokynak volt egy daliás fia, aki oktalanságból egykor átlépett az ellenség közé, mivel egy osztrák főtiszt leányát szerette... Másnap, amikor Bajnoky kapitány mellére feltűzték az ezüst koszorúba foglalt nemzetiszín szalagot, mint kitüntetést — katonai érdemérmet — a körülötte állóknak magába merülten, félhangosan mondta: „Igenis, előbb a haza, azután az apai szeretet”... A következő napon — 1849. február 5-én — a magyar honvédsereg — éspedig Guyon Richárd ezredes hadosztálya — kivívta a fényes branyiszkói győzelmet. A véres harc nyolc órán át folyt, s az csak naplemente után ért véget. Ebben a diadalmas áttörésben — végzetszerűen — maga Bajnoky kapitány is hősi halált szenvedett. — Nem az arc fontos, hanem a tányérsapka! Nem nevettem tovább, mert azonnal megértettem: Feri nem valakit — a fegyveres hatalmat akarta maga alá gyűrni. Túri Daninak (Sárarany) sem a nő kellett elsősorban, hanem a grófnő. Nagy dolog a dominancia vágya. Annyira nem új dolog ez, hogy Szekfű Gyula (Három nemzedék) már a harmincas évek elején figyelmeztette a magyarságot a trianoni Magyarországon eluralkodott beltenyészetre. (Hivatalok, pozíciók a családban, a szűkebb rokonság körében osztattak meg.) A kultúrát hordozó birtokos nemesség szinte eltűnik ekkorra; szűkagyú hivatalnokok regnálnak, akik magyar urat játszanak (dzsentroid magatartás) műveltség és birtok nélkül. Nyilvánvaló, hogy ez a társaság alkalmatlan volt a magyarság sorskérdéseinek megoldására. Ady már a század elején észrevette az úgynevezett „sámedlis embereket”. Könnyű kitalálni, hogy azokról van szó, akik nem szerves fejlődés folytán jutottak hatalomhoz. Pedig figyelmeztetett Ady, intett Szekfű Gyula, aggódott Németh László és sorolhatnám tovább. És az elmúlt csaknem száz esztendő alatt sok víz lefolyt a Dunán, de könnyebb a folyók irányát megváltoztatni, mint a sámedlis embereket leparancsolni zsámolyukról — amit sokszor trónnak tekintenek, ahová Isten Kegyelméből kerültek. Ady — mindig őszinte — liberális újságírónak nevezi magát. Szekfű Gyula arról ír, hogy miként kapcsolja össze a liberális polgárságot a műveltség egysége, a mai ember pedig elsősorban lelki függetlenséget vár a liberalizmustól. De van-e lelki függetlenség anyagi stabilitás nélkül? Ezt is Szekfű Gyula kérdezte — hatodfél évtizeddel ezelőtt. Országgyűlésünk, kormányunk, közigazgatásunk úgy felel erre a kérdésre, hogy folytonosan — jóval meghaladva az inflációs rátát — emeli a képviselők javadalmazását. (Amit én — szemben némely kollégámmal — nem neveznék „apanázsnak”, vagyis rendszeres segélynek. Ámbár, ha segély a tehetetleneknek jár, akkor...) De nemigen van kedvem élcelődni, mert hajdan én is liberális újságírónak álmodtam magam, ám mire felcsillant a remény, már több a „hírgyár”, mint az olyan orgánum, ahol netán a társadalmi közérzetre, s a kortársak, polgártársak véleményekre kíváncsiak. A sámedlis emberek—Ferenc Józseftől mostanáig — mindig féltek az önálló véleményektől. Pedig: „A gondolat megfojtása a világ hátrafordulását jelenti”—írja Ady jóval az I. világháború előtt. Most néhány soros vendégszöveg következik. „A vezető réteg túlnyomó többsége szellemi életet alig él. Ide- jöket és erejüket leköti a reprezentálás, a hatalom birtokáért és megtartásáért folytatott harc számtalan változata vagy az öröm, amellyel előnyös helyzetüket élvezik [...] Irodalom és művészet iránt kevés az érzék és kicsi az áldozat- készség.” Ki és mikor írta ezt a szöveget? Weis István 1930-ban. „A magyar társadalom” című munkájából való idézetünk. Mintha nem vesztette volna el időszerűségét. De térjünk vissza a jelenbe. Vannak-e még megfojtható gondolataink? Vagy csak indulataink, szólamaink, frakcióink és játékaink vannak? Tán’ 1960-ban tudósítottam először a Parlamentből. Amíg forgott a magnótekercs, azt kérdeztük egymástól, hogy vajon mit szólna ehhez Mikszáth? Ma már ezt se kérdezem. De azért van némi bűntudatom. Mert ezeknek az uraknak — mi választók! — ácsoltuk a sámed- liket. Most rúgjuk ki alóluk? Semmiképpen, csak szállítsuk le őket — hadd látsszon valódi nagyságuk. Nem tudom, hogy Ferinek -— ennek a kemény, világos fejű szatmári fiúnak — teljesült-e valaha a vágya? Persze, könnyen teljesülhetett volna, mert főnökéből rendőrminiszter lett a szocializmusban. De Feri nem úgy gondolta, hogy majd valaki sámedlit tesz a lába alá. Gyarmati Béla A sámedlis emberek
