Békés Megyei Hírlap, 1997. május (52. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-31-06-01 / 125. szám
illiB Wí 1997. május 31-június 1., szombat-vasárnap A költő tragédiája Az öcsödi tanácskozás emlékére Barátaimmal nemrég meglátogattam a Budapesten élő József Etelkát és gyermekeit. (Makai Ödön és Makai Zsuzsa József Attila élő unokatestvérei.) A budapesti lakásban megnézhettem a családi fényképeket. Közülük kettő különösen megragadott: az egyik a „Mamát”, Pőcze Borbálát ábrázolja, nem sokkal halála előtt. Egy meggyötört proletárasszony tekint rám, végtelenül szomorú tekintettel. Már nem látszik arcvonásán fiatalabb kori üdesége, csak az Életbe való be- lefáradás. A másik fénykép József Attila utolsó fényképe. Ez a felvétel a Szieszta-szanatóriumban készült a súlyos beteg költőről. Különösen le- soványodása és szemeinek zavarossága ragadott meg. Ilyen tekintettel csak egy élettől búcsúzó, beteg költő (neuraszténia gravisz) tekinthet az utókorra. Itt találtam utolsó kéziratainak egyikét is. A töredéket Flórának írta. „Talpig nehéz hűségről” beszél és „nehéz hűségről”. Minden bizonnyal igaza lehetett. És egy kései verstöredék is őrzi emlékét. Ezt barátainak hagyta hátra, így szólt: „Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal, nektek írok most, innen, a tűzhely oldala mellől, ahova elhúzódtam melegedni s emlékezni reátok. Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével bennem a lassúdon s alig oldodó szomorúság. Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva rám, aki közietek éltem s akit ti szerettetek egykor." Valóban „szép szavú” búcsúvers-tö- redék ez, méltó József Attilához. A költő 60 éve halott már. 1997- ben szerényen és csendesen meg kell emlékeznünk (sajnos) erről is. Az alkalom ürügyén ismételten átnéztem a korabeli sajtót, meg elolvastam a Szép Szó című folyóirat József Attila emlékének szánt számát is. A Népszava a „Mondd, mit érlel”... című verssel emlékezett rá, cikket írt az újságban Illyés Gyula is róla. Magáról a temetésről az 1937. december 7- ei, keddi szám imigyen tudósított: „Vasárnap délután a Balatonszárszói temetőben nehézszívű, könnyes szemű emberek álltak körül egy frissen ásott sírt. József Attilát, a fiatal, tragikus végű nagy magyar költőt temették. Néhány barátja és tisztelője volt ott, azok, akik Pestről leutazhattak. De gondolatban ott volt a sír körül az újat, szépet, jobbat akaró Magyarországnak minden olyan intellektuálisa, gondolkodója és dolgozója, aki valaha is olvasott József Attilától verset és megérezte ennek a fiatal, nagyszerű költőnek a zsenijét. Gondolatban ott volt Magyarország szegény és dolgozó népe, amely egyik legszebb szavú költőjét veszítette el benne.” Majd a felsorolás következik a kisszámú, lesújtott rokonság és Cserépfalvi Imre, báró Hatvány Lajosné és Hatvány Bertalan, Fenyő György, dr. Bak Róbert, Ignotus Pál, Rejtő Ferenc, Reményik Zsigmond, Faludy György, Németh Andor és a többiek. És ott voltak a fekete fejkendős parasztasszonyok és a kérges tenyerű földmunkások is. (Csak mellesleg jegyzem meg, szegény Attilának négyszer volt temetése. Balatonszárszóról Budapestre hozták, egy időben „végső nyughelye” a Kerepesi úti munkásmozgalmi panteonban volt, majd a család kérésére édesanyja mellé hántolták el újra.) Azt hiszem, ma már rendelkezünk annyi „történelmi távlattal”, hogy helyét a magyar irodalomtörténetben biztonságosan kijelöljük. Nemcsak a Szép Szó különszáma őrzi emlékét, benne a visszaemlékezések sokaságával, hanem a József Attilát követő költőnemzedék is. Berda József „Meghalt” című versében írja: ,.Nincs magyarázat. Akasztófára jut, vagy vonat elé veti magát, kit bántani mer a durva valóság! — Mint himporos lepkeszárny, oly érzékeny voltál Te, bátor barátunk. A dallam, az örök dal hevíté a finom hangszert: ideged, s mikor már csordultig telt a pohár: szörnyű áment mondtál ki magad felett. Itt nincs segítség már, hiába verjük a mellünk. Csak a szomorú szív dobog még, s tudjuk — nem kapunk tőled feleletet soha többé.” De Berda Józsefen kívül a magyar költők százait idézhetném. Hatvan éve halott József Attila. Emlékét megőrizni immár a mi kötelességünk! Dr. Takács László Fekete fehéren Szemben Bizánccal Túl szép a menyasszony — mondják azok közül sokan, akik figyelemmel kísérték köztársasági elnökünk romániai útját. Mások keményebben fogalmaznak: „Annyi évi hazugság, beváltatlan ígéret és álnokság után lehet-e hinni a románoknak?” Kétségtelen, nem alaptalan a félelem. Annyi sok ellenségeskedés után, miért változna meg egyik pillanatról a másikra, mintegy varázsütésre a helyzet? Mitől kezdi majd el hirtelen egymást szeretni magyar és román? Mi meg miért nyilatkoznánk másként Erdélyről, „ősi jussunkról” holnap, mint tettük tegnap? S miért hinnék el a románok, hogy holnaputántól már nem vágyjuk vissza „édes Erdélyt”? Néhány nagy formátumú politikus a garancia arra, hogy őszinte az akarat a megbékélésre. Köztük is elsőként a jogász-geológus- egyetemi tanár Constantinescu. Egy igazi européer, akiről a Göncz látogatás kapcsán a francia sajtó okkal állapította meg: a nyugati polgár megtestesítője. Aki csapatával együtt felismerte: nincs helyük Európában, ha gyűlölködnek és magyar-láttán farkast kiáltanak. A megbékélés útja ennek ellenére nem lesz rövid és rögöktől mentes. Mert nem csupán elhatározás kérdése egymás átölelése. Mondhatnám, többről van szó, mintha Gyulánál egy román és egy magyar páncélos ezred nézne egymással farkasszemet. Persze az se lenne egyszerű helyzet, de a harckocsikat egyetlen vezényszóval vissza lehet parancsolni. Ám egy bizánci típusú rendszert és mentalitást európaivá átalakítani jó esetben is évtizedek, ha nem századok kérdése. Megértetni emberekkel, hogy szabadon gondolkodhatnak, hogy polgárok lehetnek, elfogadtatni politikusokkal, hogy az uralkodói mentalitásnak az élet minden területén vége, elhitetni az ortodox egyházzal, hogy nincs miért tartania Vatikántól és a lutheránus egyházaktól, hosszú időbe telik. A békesség, a kinti magyarság sorsa nem egy ember kezében van. És legfőképp nem szándék kérdése. Bár az lenne csak. Hanem hosszú, kemény harcé. Szurkoljunk, hogy legyen hozzá erejük azoknak, akik e napokban az első lépéseket megtették ezen az úton. Arpási Zoltán Újra itt van Békés megye legnagyobb eseménye: a Csaba Expo ’97. Ötödik alkalommal öt nap, ami a kiállítók, üzletemberek és vállalkozók bemutatkozására szolgál. A jubileumi Csaba Expo Nemzetközi Kiállítás és Vásár 1997. június 11—15. között kerül megrendezésre a városi sportcsarnok belső és külső területén. A vállalkozás sikeréért — Csaba Expo! Mi felkészültünk, várjuk Önöket, látogasson el hozzánk, így eldöntheti, valóban azt kapta, amit ígértünk. Az Expo színpadon sokszínű kulturális programokkal várjuk kedves vendégeinket. A kiállítás idejére a MÁV 50%-os utazási kedvezményt biztosít. Minden látogatót szeretettel vár a Csaba Expo szervezője és lebonyolítója: ai Expo Team Itciulcztéin szervező Kft. Kapitalizmust „hornizmus” nélkül?! Akinek nincsenek előítéletei a mostani magyar kormányfő, az MSZP elnöke iránt, az elismeri, hogy ez, a térben és a pályaívét nézve egyaránt nagy utat megtett, az emlékezetes, demonstratív határnyitás óta nyugatszerte is megismert politikus, aki az egykori Nyers, Pozsgay, Németh, Szűrös csapat igazi „befutója” lett, tulajdonképpen világos, egyértelmű, következetes, egészében korszerűnek mondható politikát csinál. Meggyőzően konok, sőt némelykor makacsnak tűnő módon esetenként már-már flegmatikus stílusban. Ennek a „vonalnak” a hangszerelése mentes az „agitpropos” beütéstől, a lírai sallangtól, tetszőlegesen értelmezhető üres metaforáktól. Egyenesen prózai, sőt unalmas, mint — lehet mondani — a legtöbb miniszterelnöki sajtótájékoztató. Nem tagadható viszont, hogy Horn Gyula abszolút pontosan érti, megértette „a” lényeget, s erről bárki meggyőződhet itthon és külföldön. A miniszter- elnök, a Szocialista Intemacionáléban teljes jogú tagságot elnyert MSZP elnöke szemernyi kétséget sem hagy atekintetben, hogy igazából ő érti, ő tudja, ő teszi, és meg is cselekszi, itt és most, amit megkíván, megkövetel tőle, kormányától a mostani, történelmileg egyedüálló vállalkozás. Aminek programja rövidre zártan is kristálytisztán érthető, jelszótömörséggel megfogalmazható, nevezetesen: „ahol kapitalizmus van, ott kapitalizmus van”. Az kell legyen, a hozzá tartozó valamennyi jellemzővel, az egymást szorosan feltételező sz'eretem-nem szeretem ismérvekkel. Hóm a mi fiatal, nyers, va- dóc, netán még brutális piacgazdaságunkat mindenekelőtt fölnevelni, fejleszteni akarja, hogy hatékonyan működjön; csak igen mértéktartóan és a lekevésbé sem próbálja „kicselezni”, hiszen tudja, éppen ezt nem lehet. Vélhető, a választók jó része ’90-ben még nem gondolt erre. A legkülönbözőbb utakat megjárt, ilyen-olyan irányzatot, áramlatot, a gyakorlati politikába beemelni akarók egykor tekintélyes csapata sem, voltak bár állampárti reformerek, a diktatúrát „kidekkolók”, vagy éppen olyanok, akik hirdették, érintetlenek, szüzek maradtak a „nagy átkossal” kényszerűségből vállait együttlét kemény nyoszolyáján... Ha eltűntek, a saját illúzióiknak lettek az áldozatai. Pedig valamennyien változást akartak. Csak hát nem, vagy nem igazán tudták, hogy a nagy ügybuzgalommal, lelkesedéssel, versengve, elszánt lendülettel sikerre vitt bontás után „mi is a teendő”, mit kell tenni, mégkevésbé pedig, hogy miként. Mutatta ezt, hogy a békés átmenettel, a felzárkózással, az Európa Házzal, a demokratikus szocializmussal, a soha, sehol nem volt szociális piacgazdaság teóriájával, meg más „effélékkel”. Nem különben a sorskérdésekkel, ki-ki a magáéval, no meg egymáséival. A „hitelesség” kedvelt jelszavából kisejlett: a „ki kit győz le” az igazi tét. S csak e hadakozás átmeneti eldőlte után jött, mert csak akkor jöhetett Horn s vele a fokozatosan körvonalazódó „hornizmus”, a semmilyen metakommunikációra, összekacsintásra nem kapható a racionális pragmatizmus. Ez a lényegében azóta töretlen ívű kormányzati vonal a '94-es választások, a földcsuszamlásszerű szocialista párti győzelmet követően, a kicsit hosszúra sikerült kezdeti bizonytalankodás és botladozás után alakult ki. Lényege: itthon akként kell cselekedni, hogy meggyökerezzen—röviden szólva — a piacgazdaság, vagyis a kapitalizmus, és hozzá a jogállamiság, a többpárti polgári demokrácia, s intézmény- rendszere, szokásrendje, erkölcse satöbbi. Olyan berendezkedésként, amely helyet talál magának az adott, domináns nemzetközi környezetben, az EU-ban és a NATO-ban. Az nem, vagy nem is az a kérdés, hogy ez a szemlélet, felfogás, s a hozzá rendelt gyakorlat, mint politikai stratégia alkalmas-e, jó-e, hiszen ezekre a bonyolult kérdésekre éppen ennyire bonyolult válaszokat lehetne csak adni — idővel. Horn amúgy sem „bíbelődik” az efféle prognosztikával. Pártja grémiumának sem javasolja az ilyen foglalatosságot. Mert hogy, kivált mostanában, mintha ingerelné a szocdem platform fontoskodása, a szocialista liberálisok igazodni magukra mutogató sértettsége, akár csak a baloldali tömörülés népi demokratikus duzzogása. A miniszter- elnöknek ugyanis az lehet a szilárd meggyőződése, hogy amit kormánya tesz, az történelmileg érvényes és aktuális. Alighanem ebből is táplálkozhat a következetessége meg a gyakorlatisá- ga. Valamint az eddigi életútjának a tanulságaiból, illetve tapasztalataiból. Ismereteink szerint soha nem tartozott a vesztesek közé. Mindig akkor lépett elő, amikor éppen kellett, s pontosan á szükséges fegyverzetben, mint legutóbb, például a drótvágó ollóval a kezében vagy éppen vaskoronával a fején. Sem itthon, sem külföldön nem vádolják azzal, hogy következetlen, vagy bártortalan. Lép, ha úgy véli, eljött az ideje, légyen szó privatizációról vagy alapszerződésekről... Érzik ezt néhá- nyan pártja vezetésében, továbbá azok a „mezei” képviselők is, akik úgy hihetik, Horn magával ránthatja őket, még időnap előtt. Mert hogy a pártvezető és miniszter- elnök a szemükben mintha túlságosan is jól megértette volna: „Nincs más hátra, mint előre”. És ez nem is csak az ő személyes problémája. Hanem olyan paradigma, amely mindenkié volt és lesz is, aki nálunk országolt vagy orszá- golni akar. Hívhatják bárhogyan, amiként az itt tárgyalt jelenséget magát, most éppenséggel akár „homizmus- nak” is. R. L.
