Békés Megyei Hírlap, 1997. május (52. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-17-19 / 114. szám
Nőhonvédek a szabadságért Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszélések (23.) A magyar szabadsághősök régi „kuruc” neve után az 1848-i szabadságharc kitörésekor a szabadsághősöknek ismét új neve keletkezett: a honvéd. Ez a név akkor kelt életre, mikor a magyar nép az örökké dicső emlékezetű 1848. március 15. napján vérontás nélkül kivívta többszázados elnyomás után ősi szabadságát. Amikor a tisztán magyar nemzeti őrséget a magyar kormány felállította, arról gondolkoztak, hogy milyen nevet adjanak neki. Kisfaludy egyik versében találtak rá egy alkalmas szót, azt, hogy honvéd: S az 1848— ,49-i szabadsághősök a honvéd nevet kapták. Meg is feleltek neki becsülettel. Százával, ezrével, tízezrével gyűltek a honvédek a zászlók alá, a hon mentésére, s megindult a dicsőséges nagy harc. Ebben a magasztos küzdelemben nemcsak a férfiak, de a nők is részt vettek. A magyar szabadság egyik hős amazonja, Pfiff her Paulina, aki Mezőhegyesen született, és a gyulai sírkertben nyugszik Mikor még csak arról volt szó, hogy a nemzeti őrsereg felállítására pénz kell — mert az osztrák bizony nem hagyott telt kasszát az új magyar kormánynak —, ki-ki módja és tehetsége szerint adta oda a haza oltárára értéktárgyait. Ebből a nemes küzdelemből a magyar nők sem maradtak ki. Szívesen áldozta a magyar nő jegygyűrűjét, ékszereit a haza oltárára. Készséggel odaadta egyetlen fiát, küldte férjét — családja fenntartóját—a haza védelmére. A magyar nők hősiessége azonban még ezekben nem merült ki. Közülük sokan beálltak honvédnek, s a menetelések nehéz fáradalmait, a csaták küzdelmeit megosztották a férfi katonákkal. Ilyenek voltak a nőhonvédek, közöttük például Pfiffner Paulina, a szép Kiss Mária, avagy Lebskück Mária. Sokan voltak, vitézül is viselték magukat. „Fegyverbe magyar! A haza veszélyben van!” s végigzendült a hazán: „Kossuth Lajos azt izeni...” Megindult mindenfelé a honvédtoborzás. Bocskay hős hajdúinak utódai sem maradhattak tétlen. A hajdúkerület maga állította fel a Bocskay-lovascsapatot. Aki ebbe be nem jutott, ment gyalogos honvédnek, s puskával, szuronnyal szolgálta a hazát. A kerület székhelyén: Hajdúböszörményben szervezték a csapatot. Nagy néptömeg nézte állandóan a toborzást. Éljenezve, haegy-egy ismert ember felcsapott. Gúnyolva, akik nem váltak be, vagy pedig félrehúzódtak. De ilyen vajmi kevés volt. Csak ha gyermek vagy nyomorék volt, de ennek is ott volt az arcán a vágy, a lelkesedés a harcért, és a bánat, hogy nem mehet. Olyan meg nem is volt, aki félrehúzódott volna. De egy mégis került. Éppen, mikor a verbunk szünetelt, jött arra Mózer Pista, egy hatalmas, szép szál legény, ki a sváb földről került a Hajdúságba. Itt elmagyarosodott, és Kiss Péter leányának jegyese lett. Iskolát is végzett. Akár nótárius is lehetett volna, de volt vagyona elég, nem vállalt hivatalt. Mózer jegyesével, a szép Kiss Máriával ment arrafelé, ahol nagy néptömeg vette körül a fogadó előtt táncoló verbunkosokat. A verbunkos káplár tánclépésekben, fél kezében egy üveg bort kínálva ment Mózerhez, s jobbjával a vállára csapott. — Csapj fel öcsém, katonának! Mózer visszatolta az üveget. — A híres Kiss Mari vőlegénye nem mer felcsapni honvédnek! — zúgta gúnyosan a sokaság, s az asszonyok, a leányok nevettek. —Nem hát! — kiáltá most már ingerülten Mózer, s a mátkája keze után nyúlt, hogy elvezesse, de mátkáját már ekkor nem látta maga körül. Alig tudott szabadulni. A nép gúnyos megjegyzései kísérték, mikor tovább ment menyasszonyát megkeresni. De otthon sem találta. Eltűnt. A kétségbeesett szülők egy papírlapot mutathattak csak Mózemek a leány helyett. Arra se sok volt írva: „Ilyen embernek nem leszek a felesége soha. Pedig nagyon szeretem.” Az elhagyott vőlegény is nagyon szerette menyasszonyát: de a gúnyt, a szégyent nem bírta eltűrni tovább e városban, s egy napon eltűnt ő is, elébb pénzzé tette mindenét. Fényes, diadalmas csatákban tüntette ki magát a Bocskay-csapat, s végigharcolta a szabadságharcot. Nem kívánkozott el belőle senki sem, hiába szenvedtek rettenetes hideget, éhséget, nehéz fáradalmakat. Annyival inkább feltűnő volt, amikor egy Bocskay-hu- szár jelentkezett a magyar hadügyminiszternél, hogy bocsássa el a seregből haza, a városába. A hadügyminiszter éppen rossz kedvében volt. — No, te Szép időben akarsz hazamenni szopni, mikor mindenfelől gyűl a veszély a honra! S így szidta tovább a huszárt. A vitéz egy ideig hallgatta a hadügyminiszter szemrehányásait, míg végre még könnyezni is kezdett. Ez mód nélkül dühbe hozta a minisztert. Egy katona, aki sír! — Miféle mulya ember vagy te? Nem szégyelled magad, gyermekmódra sími! S izgatottan járt le s fel a szobában. Végre is megszólalt a vitéz síró hangon: — Hiszen én, hadügyminiszter úr, leány vagyok... — Látom, hogy az vagy, mert szökni akarsz a veszedelem elől, meg sírsz! Az vagy te, az anyámasszony katonája! Gyáva! No hiszen, büszkék lehetnek rád hajdútestvéreid! A vitéz, hős hajdúkból ilyesmi is kitelik? — szólt gúnyosan... De már e sértő szavakra elhagyta a vitézt türelme, s ledobva magáról dolmányát, mellényét, sebektől borított keblét mutatta meg a hadügyminiszternek. — Győződjék meg, hadügyminiszter úr, hogy csakugyan leány vagyok! Vőlegényem helyett álltam be a csapatba, mert az húzódott tőle. Nem volt hajdúfi, nem is volt hajdúszármazású, elhagytam tehát. Őhelyette, a haza jegyese lettem! Voltam tizenöt csatában! Adtam és kaptam sebeket, de tovább már nem bírom a tábori szolgálatot, csak nő vagyok én, nem férfi. Meg azt is hallottam, hogy szüleim is betegek utánam, az sem tudják, hol vagyok, mivé lettem. A hadügyminiszter egyik ámulatból a másikba esett, majd odalépett a vitéz lányhoz, s kezét nyújtotta neki. — Bocsáss meg! Maga a hadügyminiszter kér tőled bocsánatot, de azt hittem, hogy férfi vagy. Látom, hogy nem haltak még ki a Zrínyi Ilonák! Menj haza városodba, s idővel nevelj olyan derék, áldozatkész hazafiakat, minők nemcsak a hajdúfik, hanem a hajdúnők is! Hálás lesz érte a sokat szenvedett haza! Ezzel egy vitézségi érmet tűzött a mellére — aláírta az elbocsátó levelet. A fehérre meszelt, alacsony ereszű, apró hajdúházakban nemzedékről nemzedékre, szájról szájra száll e hagyomány is. A múlt hőstetteiről sokat regélnek a hajdúk utódai, a nép egyszerű fiai. fehéren A nagy leleplezés Na most akkor a Csehák Judit népellenség-e vagy sem? Mert kóc van a múltja körül. Átvilágították — no nem a tüdőszűrésen —, és találtak rajta egy picike foltocskát: egy időben, mint az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, megkapta a belbiztonsági jelentéseket. Azokból akár azt is tudhatta, ki, mikor, hol és milyen szövegű szamizdatot tekert le a stencilgépen. Csehák tehát bűnös, nem lehet képviselő a Parlamentben, meg egyéb fontos tisztségeket sem tölthet be, illetve ha valami nagy hazugságra hivatkozva mégis marad, akkor nyilvánosságra hozzák, hogy sáros. Hogy miért kellett ehhez hét évet várni és kutakodni, azt persze nem tudom, mert aki nem hülye ebben az országban, az tudja, hogy a polbiz. tagok hivatalból megkapták a szig. biz. jelentéseket. Az sem újdonság, hogy a képviselőasszony ott ült a párt legfőbb-legszűkebb testületében. Legfeljebb az írástudatlanoknak, akik nem tudják elolvasni a Ki kicsodát, mert abban maga írja magáról, hogy ő bizony ott volt. Csehák tehát fennakadt. De képzeljék el, ugyanígy fennakad a karhatalmista Hóm, a volt KB-titkár Szűrös és — ha itthon lenne — a volt KB-titkár Németh Miklós. Mit mondjak, jót röhög majd az ország, amikor leírják a közlönybe: az átvilágító bírák megállapították, hogy Hóm pufajkás volt. Miközben a nép ezt már a 94-es választás előtt naponta hallotta róla a tévében — s csak mellesleg —, ennek ellenére kellett neki miniszterelnöknek. De van egy nagyobb baj. Mennyire legitim az a köztársaság, amelyet az átvilágításon fennakadt Szűrös kiáltott ki? Mennyire törvényes az a rendszer — a ’90 utáni —, amelyet egy másik fennakadt, Németh Miklós miniszterelnöksége készített elő, s mi van a vasfüggönnyel, amit egy újabb fennakadt, Horn vágott át. Jól nézünk ki, a végén még kezdhetjük élőiről. Tiszta emberekkel. Ha akadnak persze még tiszták, akik nem vettek részt egyetlen ápmegyedikei, vagy novhetedikei ünnepségen, nem vonultak fel májelsején, nem szólították a másikat elvtársnak, nem énekelték az Intemacionálét és nem vettek át egyetlen kitüntetést sem akkoriban—természetesen a most fennakadtak kezéből. Árpási Zoltán H_ A Welding 300 Fémfeldolgozó Kft. felvételi hirdet az alábbi munkakörökbe: ________ — gépgyártástechnikus. Alapfeltétel: német vagy angol nyelvtudás. — CO-hegesztő. Időpontegyeztetés 1997. május 20-án 8—ló óráig: Rankecz Zsuzsanna. Telefon: 441-286, vagy személyesen a cég telephelyén: Békéscsaba, Berényi út 134. (62508) Takács Mari családtag volt Fekete zászló leng a Televízió Szabadság téri székházán: Takács Marikát gyászolják kollégái. Osztozik gyászukban sok millió tévénéző is, akiknek otthonában szinte családtagnak számított. Milyen volt Marika magánemberként? Mi volt a titka, hogy ismeretlen ismerősként is közel került mindenki szívéhez? A kérdésekre azok segítségével próbáltunk választ találni, akik tragikusan rövid életútjának egy-egy szakaszában baráti és munkakapcsolatba kerültek vele. Mari nem csupán bemondónő volt, hanem mindeddig a legtökéletesebb hazai televíziós háziasszony Hivatalosan csaknem négy évtizeden át dolgozott a televíziónál: 1958. július elsején állt munkába, s 1996. március 15-ével nyugdíjazták. Mindenki szerette, mindenki gyászolja Rapai Nándor főosztályvezető, a bemondók főnöke, aki '68-tól dolgozott együtt Takács Marival, így nyilatkozott: — Marikát mindenki szerette, s most mindenki gyászolja. Jómagam egyszer már szomorúan búcsúztam tőle. Akkor, amikor a létszámleépítések miatt Marit is nyugdíjazták. Tudtam, tudtuk, hogy a kényszerű isten- hozzád nagyon rosszul esett neki. Nyugdíjaskéntugyan dolgozhatott volna továbbra is^ de ekkor már sokat betegeskedett. Ő volt a legtökéletesebb televíziós háziasszony. A televízió hőskorának másik nagy egyénisége, Vitray Tamás így emlékezett Takács Marikára: —- Mari nem csupán bemondónő volt, hanem mindeddig a legtökéletesebb hazai televíziós háziasszony. Talán azért is szerette őt családtagként az egész ország, mert olyan volt, mint a képernyő másik oldalán ülő emberek. — Szépsége és kedvessége mellett mindvégig képes volt megőrizni egyszerűségét, úgy is mondhatnám: emberi esendőségét. Még amikor hibázott, akkor is szeretni kellett. Gyönyörű nő volt, de soha nem hivalkodó. Éppen ezért nem „hódításainak” sora, hanem a szolid bája tette híressé. Egy éve találkoztunk utoljára. Szerettük egymást, de nem jártunk össze. Halála számomra is újabb figyelmeztetés, hiszen az elmúlás gondolatával szembesülök magam is mindannyiszor, amikor nálam fiatalabb kollégát veszítek el. :— Megbízható volt és mindig figyelmes — mondja róla Kővári Kati, a Fővárosi Operettszínház menedzsere, aki korábban, mint az Országos Rendező Iroda (ŐRI) műsorszervezője szoros munkakapcsolatban állt Marikával. Nem voltak soha „művésznős” allűrjei. O soha nem „hisztizett”, miatta nem kellett izgulni: a fellépésekre mindig pontosan és mindig felkészülten érkezett. A visszaemlékezéseket illusztráló valamennyi képet Keleti Éva készítette; az ismert fotóművész már a televíziós próbafelvételeken lencsevégre kapta Takács Marikát: — Férjem, Mátray Mihály operatőr szólt 1958 tavaszán, hogy feltűnt a próbafelvételeken egy nagyon szép kislány. Ekkor készítettem róla az első képeket. — Emlékszem, hogy a televíziós próbafelvételen újságcikket kellett felolvasnia. Sokat hibázott, de elbűvölő volt. Jó kapcsolatba kerültünk. Amikor Kazimir Károllyal összeházasodtak, láttuk, tudtuk, hogy mindketten révbe értek. Marika nagyon szeretett volna gyereket, de nagy dilemmát jelentett számára a hivatás és az anyaság közötti választás. Viszonylag későn született meg a kislányuk; „Ba- buka” ma 17 éves és olyan gyönyörű, mint az édesanyja volt. — Visszatérve Marikára, nagyon- nagyon jószívű volt, mindig kívül maradt a munkahelyi civódásokon. Félt az öregségtől. Gyakran kérdezgette: hogyan fogok öregen kinézni? Sajnos ez örök titok marad!
