Békés Megyei Hírlap, 1997. március (52. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-29-31 / 74. szám
Bocskai első győzelme Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszelesek (16.) Az 1604. évben október 14-ét írtak, mikor Bihar vármegyében, a Berettyó partján deli magyar vitézek ütöttek tábort. Bocskai István és fó'emberei a haza szomorú állapotáról beszélgettek. Most már odáig jutott a haza népe, hogy nemcsak az erdélyieket meg a protestánsokat üldözték, hanem azokat is, akik hívei voltak Rudolf császárnak és királynak is. Só't a kassai generális: Belgiojoso Borbiáno — Bocskai fogadott fia — haddal jött ellene, hogy az e hazában még egyedül független főurat is megsemmisíthesse. Bocskai célja az volt, hogy megnyerje a hajdúk segítségét a haza és a vallás szabadságának védelmére Bocskai a Bihar megyei sólyomkői sziklán épült várából 500 derék hajdú vitézzel jött ki, hogy fegyverrel szálljon szembe a haza ellenségeivel. Csakhamar csatlakoztak hozzá a németek által birtokaikról elűzött erdélyi és magyarországi nemesek is, meg a körösmenti hajdúk. Még így is kevés volt a serege ahhoz, hogy Barbiánóval megküzdhessen. A császári zsoldon lévő több, mint 10 ezer hajdú Diószeg alatt táborozott, várva Barbiáno parancsait. Ezek vezéreit: Lippay Balázs és Némethy Balázs kapitányokat hívta meg Bocskai országos fontosságú beszélgetésre, október 14-re a Berettyó partján lévő kisded táborába. Az volt a célja, hogy megnyeri a hajdúk segítségét a haza és a vallás szabadságának védelmére. Gyöngyöző borral telt serlegek mellett üldögéltek, de alig-alig ízlelték meg a jó érmellékit, annyira elfoglalta őket hazájuk és vallásuk szomorú állapota. Bocskai István nagy szomorúsággal beszélte el előttük, hogy milyen nyomorúságban van a haza, milyen üldöztetésnek van kitéve a németek részéről a hon népe meg a protestáns egyház. A hajdú vezérek sehogy sem akarták ezt hinni. Akkor Bocskai jelt adott a sátor ajtajában állóknak, és sorra jöttek a panaszosok. Legelöl az egyházukból elűzött protestáns papok és tanítók, majd a birtokaikról elűzött fő- és köznemesek, utánuk következtek a szegény jobbágybeliek, kiknek utolsó párnájukat, asszonyaikat és leányaikat is elrabolták. Most földönfutók. A hajdúkapitányok Bocskaival abban egyeztek meg, hogy éjféltájban Álmosd és Diószeg közt az Érpartján találkoznak, hogy közös erővel a háromezer gyalogos vitézzel meg 1500 lovassal Álmosd alá érkezett Petz generálisra támadjanak. Amikor Petz előcsapatai elérték az Ér folyót, hirtelen mindenfelől tüzek gyúltak fel. Meggyújtott szénaboglyák lángjai világították meg a mezőséget. Azok fénye mellett mindenünnen nagy lovastömegek rohantak harci kiáltások közben a meglepett németek felé. Petz a gyalogsággal kör alakú szekérsáncot alakíttatott, azt megrakatta ágyúkkal, védelmére a gyalogságot a szekérsáncba rendelte. Ebben középütt helyezték el a nőket, a gyerekeket, kik rémületükben sikoltozni kezdtek. Azalatt künn hevesen folyt a csata. A gyalogos hajdúságra nehéz feladat várt. A szekérsánc megostromlása. Roham után rohamot intéztek ellene, de Petz gyalogosai is vitézül oltalmazták magukat. Hajnalig, mikor a nap feljönni készült, nyolc nehéz ostromot hajtottak végre, de mégsem tudták a szekérsáncot bevenni. Hajnalhasadtával a hajdúk kör alakban állva, utolsó ostromra készültek. Petz emberei a sáncon kívül körös-körül puskaport hintettek el, hogy ha megközelítik a szekérsáncot, felrobbantják alattuk a lőport, s levegőbe röpítik a hajdúkat. A hajdúk folyton tüzelve közeledtek. Mikor már jól láthatók voltak az egyes alakok is, Petz ágyúi megdördültek. Ezt rettenetes robbanás követte, mely felülmúlta az ágyúk bömbö- lését. A szekérvárat óriási tűzgyűrű vette körül: előbb kívül, majd pedig a sáncban is. A hajdúk veszedelmére elszórt puskapor robbant fel az ágyúk tüzétől, amely messzebb hatolt, mint gondolták. A puskapor tüze felgyújtotta a szekérsáncot, és a német gyalogosok nagy részét összeégette. Bár megindult ismét a harc, de Petz serege már gyengén védekezett, aki futhatott, menekült a Berettyó felé. Mikor október 15-re felbukkant a keleti látóhatár peremén a Nap tüzes tányéra, kivívták a hős hajdúk Bocskai első győzelmét. Belgiojoso Barbiáno úgy megijedt Bocskai ezen első győzelmétől, nem mert tovább Biharban maradni. Seregével sietve észak felé vonult. Bocskai meg mindenütt ment utána, s egyik várat a másik után foglalta el. S bár ezután is kellett még nehéz csatákat vívnia, de végre is győzött. A rendek Erdély s Magyarország fejedelmévé választották, a török császár meg királyi koronát küldött neki és magyar királynak nevezte, de Bocskai már ezt a címet nem fogadta el. Fekete fehéren Akik nem adják fel Négy és fél oldalas, apró betűkkel teleírt levél fekszik az asztalomon. Egyszuszra elmondott panasz, háborgás és zokogás egyszerre. Ötvenéves asszony írta, négy gyereket nevelt fel, három közülük már kirepült, a negyediket egyedül neveli. A semmiből. Munkája nincs, legfeljebb alkalomszerűen. Nem kér se cikket, se pénzt, utóbbit különösen nem, meg is sértenénk vele. Csak annyit remél, hogy elolvassuk sorait. „Valami nyomta a lelkemet és ezt el kellett mondani. Az életem úgy se lesz jobb ettől, de valakinek el kellett mondani”—írja levele végén. Én se vagyok másként, nekem is el kell mondanom, tovább kell adnom: „Nem értem, hogy 45-50 éves embereknek semmilyen munka nincs. Senkit nem vesznek fel sehova, mert utánunk már nem kapnak támogatást. Itt tengődünk 10 éves fiammal munkanélküli segélyen, meg a kicsike családi pótlékon. Nyáron ha kellek, alkalmi munkát végzek. Értek mindenhez, még a vályogvetéshez, építéshez is. Az összespórolt pénzből téli tüzelőre, meg keveset a gyerek nyaralására gyűjtök, legalább ő legyen boldog, ha már én nem lehetek. Nem tudom, hogy van ez, de látom, mások pár nap alatt elisszák a nyugdíjukat, aztán mennek segélyért, meg kapnak egy télen két-háromszor is fölvágott száraz tűzifát, aminek felét eladják, hogy legyen miből inni. Mondják meg nekem: hogy van ez?” Nem tudom. Mint ahogy azt se tudom, miért nem kellenek a 45 felettiek sehova. Hogy miért adnak segélyt, fölvágott száraz tűzifát olyannak, aki kocsmába viszi a pénzt, szintén nem tudom. Csak azt tudom, vannak asszonyok, s férfiak, akik nem adják fel, akik csakazértis, akik mindennek ellenére is — megpróbálnak élni, gyereket szülni és nevelni. Akik ha megkeseredetten is, de még hiszik: érdemes ebben az országban maradni. Akik remélik, hogy egyszer majd valamikor mégis jóra fordul minden. Nem kellene talán inkább őket segíteni? Nem kellene talán jobban odafigyelni rájuk? Ok aztán el tudnák mondani, mi a nagy titok. Politikus uraimék! Név, cím a szerkesztőségben. Árpási Zoltán Jó volna már egy kis kímélet, hogy ne kezdődjön elölről minden Másfél százada megoldatlan ellentmondások foglya az ország Az 1867-es osztrák—magyar kiegyezés után nekilendült kapitalista átalakulás sajátossága volt a kései indulásból adódott megkésettség, azután a függőség, elsősorban a külföldi tőkétől és piacoktól. Ezt tetézte a feudális színezet, ami az etnikailag meglehetősen „kevert” modem nagytulajdonosi rétegek, csoportok, továbbá a hagyományos uralkodó körök érdekösszefonódásában nyilvánult meg a családirokonsági kapcsolatok szintjén is. Ezt az 1918-ig tartott békekorszakot — a „boldog békeéveket” — mindvégig terhelték azok a régtől örökölt problémák, amelyek az utóbbi hét évtized alatt sem oldódtak meg. Csupán elodá- zódtak, s újabb feszültségekkel gyarapodtak. A nemzeti függetlenségről, az agrárkérdésről, a szociális kérdésről és az akkori politikai rendszer működésének betegségtüneteiről van szó. Ezeket az ellentmondásokat a század különböző típusú forradalmai sem tudták feloldani. A hét évvel ezelőtti rendszerváltás idején pedig virulensek lettek, napjainkban is ezek állnak valamennyi érdekütközés fókuszában. Ez nem is lehet másként. A felsorolt alapkérdéseket ugyanis — amelyeket ma „sorskérdésekként” is emlegetnek — nem lehet örök érvényűén, abszolút módon megoldani, hanem „csak” viszonylagosan, magyarán időszerű érvénnyel és tartalommal. Ennek a felismerésnek a figyelmen kívül hagyásából, szem elől tévesztéséből vagy egyszerűen a nem ismeretéből fakadt a legtöbb rendszer- váltási illúzió és csalódás. Nem meglepetés tehát, hogy ezek az alapkérdések az asztalunkon vannak, hiszen azok mindig is ott voltak. Meglepő viszont, hogy sokakat bevallottan meglepetésként ért a tény, hogy péládul az „ajándékba kapott” nemzeti függetlenségünk ma sem lehet abszolút, sőt alig várjuk, hogy annak bizonyos részéről lemondhassunk az EU javára. Cserébe a csatlakozásért, annak áraként. Az agrárkérdéssel, a politikai rendszer működésével, de kivált a szociális kérdéssel kapcsolatban meg aligha kell meggyőzni bárkit is, hogy e területen is vannak még jócskán gondok, s azokat nem lehet egy csapásra — nemhogy véglegesen — megoldani, a reális szabadság beköszöntével sem. Mindezek után töprengeni érdemes azon, hogy mi az, ami tényleg újszerű, s ily módon valóban sajátos a mostani állapotainkban az egyszer már volt tőkés fejlődéshez képest. Tényleg egyedi jellemzője helyzetünknek, hogy ami most van, ahhoz a szocializmus nemzetközi méretű békés összeomlása következményeként jutottunk el. S ez bizony, főként a váratlansága miatt, még azoknak is meglepetést okozott, akik rendre megjósolták ennek az elérkeztél. Súlyos gond származott viszont abból, hogy a váratlanság felkészületlenséggel társult, ilyen állapotban találta a változások élére állt eliteket, akármilyen forrásvidékről érkeztek is. (Ezt minap a reformkörösök vallották be kecskeméti nosztalgia-találkozójukon. Kevésbé dicséretes, hogy Horn Gyula az elméleti kérdésekkel való „bíbelő- déstől” óvta pártja gréniumát, holott éppen e téren a legnagyobb az ínség.) Igazán egyedinek mondható a magántulajdon visszaállításának — a volt szocialista országok mindegyikében elfogadott—technikája, a privatizáció. Különösen annak a mezőgazdaságban alkalmazott, kifejezetten magyar változata, a kárpótlásos forma. Ez korábbi, s részben új helyzeteket konvertált va- gyonokká, s rendezte át felülről a társadalom egész tulajdonosi és szociális szerkezetét. Mindezt hallatlanul rövid idő, néhány esztendő alatt. (Az ezen változások majdhogynem „természetes” velejárói, az erkölcsi, etikai botrányok, már közel sem ismeretlenek; a boldog békeévek is telítve voltak ilyenekkel. És az akkori ellenzék sem volt elnézőbb, ha érdekeit látta sértve. Viszont összehasonlíthatatlanul hozzáértőbb kormányokkal kellett megküzdenie.) Mai kapitalizmusunk sajátosságai közé tartozik továbbá, hogy piacgazdaságnak becézzük, s hogy „építését” napjainkban a saját identitását máig kereső szocialista, valamint a részben ugyanezen forrásvidékről érkezett liberális pártok vezetik. Olyan „sikeresen”, hogy már-már félő, hosszú időre elfeledtetik mind a baloldali, mind a liberális értékeket. Közben akaratlanul is szállást csinálnak a politikai jobboldal egyes, közel sem minden ízében demokratikus csoportjainak, őket hozhatják kormányra mintegy gyógyításul az önkezükkel vágott sebekre. Jó volna már egy kicsi kímélet, hogy ne kezdődjön élőiről minden.
