Békés Megyei Hírlap, 1997. március (52. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-22-23 / 68. szám
MSSI 1997. március 22-23., szombat-vasárnap Az egri várvédő nők Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszelesek (15.) Az 1552. évet írták. A mi hazánk, amely 62 évvel azelőtt még dicsőséges Mátyás királyunk uralkodása idejében Európa egyik legnagyobb és leghatalmasabb állama volt, három részre szakadt a magyar, német és a török közt. 1552-ben II. Szulejmán török szultán azzal az ürüggyel, hogy Zápolya János özvegye és fia számára visszaszerzi a trónt, 100 ezer emberből álló sereget küldött Magyarországra. Eközben több erős várat elfoglaltatott hazánkban. Eger vára volt még hátra a várak közül. 1552. szeptember 10-én kezdődött el az ostrom. Dobó István várparancsnok az ostrom megkezdése előtt a vár piacára gyűjtötte hadi népét, s megeskette őket arra, hogy a törökkel nem beszélnek, tőle levelet el nem fogadnak. Aki ezek ellen vét: életét veszti. Mikor Dobó ellenállásra eskette népét, a fegyveres vitézeket, az egri nők is megígérték, hogy a várat utolsó csepp vérükig védelmezni fogják. — Erre mi nem hívunk benneteket — szólt a nők felé fordulva. — Bárcsak ne lennétek itt a várban! Kevesebb lenne a mi bánatunk miattatok. Ha már itt vagytok, ti majd gondoskodjatok a házi szükségletekről, a sebesültek gondozásáról. A pogánnyal való harcot csak hagyjátok ránk! Követet hoztak Dobó elé, az Ahmed basáét. Levelet küldött a basa, hogy adja át Dobó a várat. A követ alázatos módon közelgett Dobó felé, hogy átnyújtsa a levelet, de azt a várkapitány nem fogadta el. Ekkor egy parancsoló hang így szólt: — Megállj! Egy egri nő lépett elő. —Nem veszem el, mert nem szabad. Úgyis tudom, mi van benne. Én csak azt követelem: edd meg pogány, amit hoztál! Erre óriási éljenzés harsant fel a magyarok ajkáról. Mikora jámbor csausznak megmagyarázta a tolmács, hogy mit kívánnak tőle, előbb élénken tiltakozott, de mikor az asszonynép nekirohant, rátámadt, látva, hogy másként nem menekülhet, bár keservesen, de a nép hahotája közt megette a nagy pecsétes, kemény papírú levelet. Ahmed basa megértvén a követétől rajta esett csúfságot, megesküdött Mohamed próféta szakállára, hogy beveszi a „juhaklot”, s a vakmerő magyar nőt, ki követével az ő saját kezű levelét megetette, karóba húzatja. Esküje után nyomban megszólalt 100 ágyú a vár körül, s lőtte, rombolta éjjel-nappal, több, mint egy hónapon át Eger várának falait. Egyhónapi ostrom után alig volt ép ember a várban. Dobó István az ostrom végnapjaiban egyik este nagy sürgés-forgást vett észre a török táborban. Fenn virrasztóit lovagtermében. Egyszer csak nyílott az ajtó, s azon egri leányok, asszonyok léptek be. Igen kevés ideig pihentek, mert a vár összes asszonyát nemsokára felköltve, még hajnal előtt elkezdtek sütni, főzni, de nem a várvédő katonaság számára való ételeket, hanem amit a pogánynak szántak eledelül. Ólmot, szurkot olvasztottak, vizet forraltak nagy edényekbe. Október 13-án délelőtt került sor a török döntő, végleges rohamára. Százával, ezrével pusztult a pogány, de az meg sem érezte. Voltak elegen. De a magyar vitézek, kik még küzdöttek, kimerültek a küzdelemben. — Vizet! — szóltak le a várfalakról az asszonyok. — Bort! — parancsold Dobó. — A legjobbikból hozzanak! Mintha csak érezte volna, hogy e napon dől el Eger sorsa. S az asszonyok hordták a tüzes hegyi italt, mely a küzdelemben kifáradt vitézek izmaiba új erőt öntött, s közben folyt tovább a véres harc. De a török túlerővel szemben a védők már nem bírták a harcot. Itt is, ott is feltünedeztek a falakon a lófarkas, félholdas zászlók. Az egyik rés gerendái az irtózatos nyomástól leszakadtak. A kint álló törökök győzelmi ordítással rohantak be, a kevés számú védősereget hátraszorítva. A vár piacán álló asszonynép megrémült e látványra, s hangos sikoltásban tört ki. De csakhamar elhalt ajkukon a sikoly. Elhallgattatta egy még erősebb női hang. — Egri nők! Itt az utolsó pillanat! Aki nem akar becstelen lenni, ki mit tud, fogja és utánam! — kiáltá egy fiatal leány, jobbjában finom mívű kardot forgatva. — Éljenek az egri nők! — k'iálták a vitézek. — Előre, bajtársak! — ordította Pető, az egri vitézek egyik hadnagya. — Ne hagyjuk elveszni nőinket! S a katonák „Jézus” kiáltással, ádáz dühvei vetik magukat a betolakodott ellenségre. Nők és férfiak együtt küzdöttek most már. S mikorra leáldozott a nap: élő török nem volt a várban, sem a várfalak tövében. Aki el nem menekülhetett közülük: ott feküdt holtan.. A küzdelem befejezése után Dobó a vár piacára gyűjtötte a magyar nép hőseit, az egri férfiakat és nőket. Beszélni akart hozzájuk, de mély meghatottságában nem tudott többet mondani, csak ennyit: — Köszönöm a haza nevében! Másnap reggel, midőn Dobó a várfalakról letekintett a török tábor felé, túláradó örömmel tapasztalta, hogy az éj sötétjében a törökök felszedték sátraikat, ostromszereiket, s elvonultak a vár alól, csak a tömérdek török halottat hagyták hátra. Ekkor Dobó meghúzatta a vártorony harangjait. Ezek az egri várvédők örömmámora, ujjongása közben zúgták, hirdették a nagy győzelmet... Székely Bertalan Egri nők, 1867 Fekete fehéren Az illat varázsa Kérem, lazítsanak egy kicsit! Feledjék a politikai pofozkodásokat, az útelzárásokat, a parlamenti hazudozásokat, a NATO- bővítés körüli huzavonát, sőt az albán helyzet miatt se izgassák most magukat pár percig. Megkérem Önöket, üljenek le velem a képernyő elé. Fut rajta egy reklám, általában reggelenként. Egy fiatalember baktat a filmkockákon pöttyös kutyájával (továbbiakban: pötyikutya), amikor elviharzik mellettük egy szőke hölgy, nem akármilyen, szóval jól néz ki. Az embernek mindenféle dolgok eszébe jutnak róla, mondjuk, hogy kedves, kellemes lehet, jó illatú, satöbbi. Nem így pötyikutya, aki jó nagyot beleszagolva a levegőbe — jó szimatuk lehet ezeknek a pöttyös ebeknek —, odarohan a fához, felemeli bal hátsó lábát és zutty. A történtek láttán a hölgyben — szegényben — megáll az ütő. Hogy miből gondolja, hogy pötyikutya miatta..., azt nem tudom. De tény, a hölgy elrohan egy illatszerboltba, ahol csupa egymárkájú parfüm és kencefice sorakozik a polcokon, (nyilván) magára ken belőlük valamennyit és máris jöhet a második felvonás: ugyanaz a fiatalember, ugyanaz a hölgy, ugyanaz a pötyikutya. De nincs már fa, se felemelt balláb, se egyéb. Van viszont kutyanyakörvre fűzött fiatalember. Lám-lám, mit tesz az a bizonyos márka! Vagy ahogy a reklám megfogalmazza, kimondja: az illat varázsa. Kérem, keljenek fel a képernyő elől és válaszoljanak a következő kérdésekre. Ha nők (vagy azok lennének), kellene-e Önöknek olyan parfüm, amellyel kutyaszíjra fűzhetik férjüket, kedvesüket? Egyáltalán, kellene-e Önöknek ilyen férfi? Ha férfiak (vagy azok lennének), vennének-e feleségüknek, kedvesüknek ilyen parfümöt? Én biztosan nem. Még akkor sem, ha a reklámfilm készítői jó gegnek, tréfás ötletnek gondolták az egészet. Nem tudom, hogy vannak vele, én nem szeretek pórázon látni embereket, legyenek fiatalok vagy idősek, férfiak vagy nők, szerelmesek vagy leendő szerelmesek. Még egy geg kedvéért sem, még az illat varázsáért sem. Árpási Zoltán Hetényi György verse: Megy a költő Megy a költő 70 év feletti téli térben. Hetven vad nyár lohol utána, lihegő szélben. Szeme jól lát még jövőbe nézve, holdsugárba; Közben szövődik nyakán az élet, selyemránca. Mennyi történelmi dátum, és munkás konokság gyűlt össze benne, mint megtörtént tényvalóság. Mind ebben védeni kellett művét, s műnek elvét; míg folyton megalázta, hány butaság? — a lelkét. Mégis megy töretlen, s vele évek eljátszanak. Egy nép fájdalmai szívében, felkiáltanak. Gazdasági válság rázza, ország nehéz terhét: Új méltóságú rend viszi, vesztésre a népét. így halad hetven év feletti téli térben. Hetven elszálló tavasz, fényes szép ígéretében. De látja ott valahol, babéros mezők fáját; hol száz múzsa énekli a költészet imáját. Amit Arany János a múlt században még kipontozott Trombitás Kató színes szitkozódásai Kolozsvárról A káromkodások kutatása elhanyagolt területe a nyelvtudománynak. Gyűjtésükkel, magyarázatukkal kevesen foglalkoznak. Galgóczi László nyelvtörténész, a szegedi Juhász Gyula Tanárképző' Főiskola tanára viszont közel harminc éve cédulázza a lapokban, szépirodalmi alkotásokban olvasott, rádióban, televízióban vagy a buszon, villamoson, meccsen hallott cifra szitkokat. Ha valaki tudja, őbiztosan: —Miért káromkodunk? — Többnyire a tehetetlen düh váltja ki az emberből a káromkodást. Amikor az egész világra haragszunk, és ennek hatására sokszor olyat mondunk, amit a mindennapokban soha. — Egyáltalán mit nevezünk káromkodásnak? — Köznapi értelemben: káromkodás az, amikor valaki durva, trágár szavakkal szitkozódik. Például a káromkodások közé szoktuk sorolni a „fene egye meg” kifejezést is, ami valójában átkózódás, mégpedig azt kívánjuk vele, hogy a szifilisz nevezetű betegség jöjjön rá valakire. A régi korokban az egyik legszigorúbban büntetett káromkodás volt az adta-teremtettézés — ebadta, ördög, ördögadta, kutya teremtette —, az ugyanis a hivatalos egyházi felfogás szerint az isten mindenhatóságának kétségbe vonását jelentette, azaz istenkáromlást. A lelkeződésnek nevezett káromlások közös jellemzője, hogy díszítő jelzők kíséretében emlegetik valakinek a lelkét, például: „beste lélek”, „kutyahitű lélek” vagy a „fene a lelkit”. A káromkodások további típusa a míveltetés, amikor a nemi életre vonatkozó kifejezéseket használnak: például számos XVI-XVIII. századi írott forrásban olvasható a „mívelem a lelkedet”, és az „eb mívelje meg a lelked” formula. A „mível” tulajdonképpen a b-vel kezdődő durva ige enyhébb hatású szinonimája volt. Gyakran mondtak káromlásátkokat: „vigyen el az ördög”, „verjen meg az Isten”. A régi korokban az ebbel, kutyával való gyalázkodás — példáu 1: „bestye eb” — a szidalmazottra nézve egyet jelentett a boszorkányság vádjával, hiszen a népi hiedelemvilágban tartotta magát a nézet, hogy a boszorkányok kutyává változnak. — Van a káromkodásnak “kultúrája” ? — Hogy miként káromkodik az ember, elsősorban kulturális hagyományok függvénye. A magyarokról azt szokták mondani, Európában talán a legocsmányabb a szájuk. Mi pedig azt mondjuk, déli szomszédaink, a szerbek tudnak éktelenül szitkozódni. A melanéziai bennszülött férfiak között vért kívánó káromkodásnak számít, ha valakinek azt mondják, hasonlít a nővérére. Ezzel ugyanis az illető férfiasságát vonják kétségbe, valójában homoszexuálisnak nevezik. Nálunk pedig az „anyázás” a vért kívánó formula. —Vannak ma divatos formulák? — Kevés új káromkodás születik, inkább a régieket variálják az emberek. Erre szép példa, hogy a régi „fene egye meg a szíved gyükerit” átkozódást nemrégiben új változatban is hallottam: „a rák hálózza meg a szíved gyökerit”. Régen azt mondták, „egy poltúrás (egy krajcáron vett) édesanyádat”, ma egyszerűen csak a „k... anyádat”. —A káromkodásokat kutatva vállatára fogott sok írásos nyelvemléket. A régi korok cifrázásai közül melyik a kedvence? — Több XVI. századi kolozsvári káromkodási pörben szerepel egy bizonyos Trombitás Kató, aki rendkívül színesen szitkozódott, utcahossza kurvának, nagy seggűnek, aszú valagú- nak nevezte asszonytársait. Nem ezek a kifejezések tetszenek, hanem az, hogy el tudom képzelni, milyen lehetett ez a nő, akiből ilyen szavak törtek elő. Ezekből a periratokból az is kiderül, hogy az isten szidalmazásáért nyelvkivágás, a szomszédasszony szóval történő megbecstelenítéséért megvesszőzés járt. A régi korokban úgy hitték, az átkok teljesülnek, ezért a hatásosság érdekében igyekeztek minél hosszabb, minél cifrább átkokat szórni. —Hogyan vélekedik a káromkodáskutató a mai színdarabokban, regényekben hallható, olvasható trágárságokról? — Szerintem az irodalom nem a valóság, hanem annak égi mása. Akár korfestésre, akár kömyezetfestésre vagy jellemzésre használja a szerző, nagyon csínján kell bánnia a káromkodásokkal. Ha már mindenképp szükség van rájuk, a trágár kifejezéseknek jelzésértékűeknek kellene lenniük. Égyébként Móricz és Veres Péter is sokszor használt írásaiban akkor még nagyon trágárnak ható kifejezéseket. Arany János a Bolond Istókban a fenét még kipontozva írta le, azaz abban a korban még nagyon durva káromkodásnak számított. Ma a polgárpukkasztás is lehet írói szándék, de akkor a szerzőnek fel kell készülnie, hogy nagy felháborodást okozhat. Én inkább azt tartom veszélyesnek, hogy bizonyos filmek, színdarabok — amelyekben eltúlozva szerepelnek a káromkodások — sokak számára követendő példát jelenthetnek. Hollósi Zsolt
