Békés Megyei Hírlap, 1997. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-08-09 / 33. szám
Qi békéstáji képzőművészet Avagy: vizuális szellemkörök kölcsönhatásaiban Ruzicskay György: Növények A békési régióban az alkotó képzőművészet vizuális szellemkörének vizsgálatakor elkerülhetetlen, hogy a megye földrajzi-közigazgatási határán túlra tekintsünk. A hatvanas-hetvenes évek alkotói önképéről megállapíthatjuk, hogy azt a természetes közelségben lévő szolnoki és hódmezővásárhelyi művésztelepek által kisugárzott alföldi festészet realizmusa határozta meg. Ezen hagyomány hegemón stílusgazdagsága —• a hetvenes évek végétől — megtörik, és arányait tekintve már nem meghatározó módon van jelen a régió képzőművészeti szemléletében. A hatvanas évek kulturális közegében a „vásárhelyi iskola” az ország képzőművészeti életének irányadó központja volt. A kanonizálódó szemlélet „reflexei”, előképei szervesültek az életművekben. Mégis az első nemzedék utánérzéseiben nem azonosult a vásárhelyi festészet mítoszteremtő erejével, amit meghatározóan Németh József és Kurucz D. István festészete képviselt. A rokonság, az alföld morfológiájának (alaktani) látszólagos azonosságán túl a természet panteisztikus felfogásában volt tetten érhető. Kiemelten: Gaburek Károly tájszemléletű festészetében, Mladonyiczky Béla kucsmás parasztjainak megmintázásában, Koszta Rozália festett földanyag komolyságú kendős parasztasszonyaiban, Lipták Pál kasza- kalapálóiban, valamint Ezüst György lovakat idéző természeti teljességében és nem utolsósorban Molnár Antal végtelen horizontjaiban. Rokonítható (még) szemléletük szocializmus „képe” is, ami némiképp más volt, mint a hivatalos ideológiáé. Cuius regio, eius religió — „akié a föld, azé a vallás”. Csakhogy ezek a parasztok alkalmasint máshitűek voltak, mint az akkori földesúr. Harmadikutasságukkal aligha lehetett volna oly könnyen érvelni. Sugárzásuk tehát szűk körben maradt, tompa fényük messzire nem világított, de a művészettörténet őrzi majd. Annak ellenére, hogy művészettörténeti értelemben a vásárhelyi festészet és holdudvaráéi), alapvetően a „hivatalos nagybányai” posztimpresszionizmus stílusszemléletét árnyalták. Eredményein túl mesterségesen (ideologikusán) fenntartott hegemóniája — a szűkülő élettér ellenére — a valóságos folyamatokat tekintve, nem volt korának adekvát esztétikai (képzőművészeti) kifejezése! Vagyis nyilvánvaló „fáziskésésben” volt még önmagához képest is, ami természetesen nem értékszemléletet jelent, hiszen stílusirányzatán belül rendkívül kvalitásos alkotások születtek. Jól jellemzi a kor szellemi „mentálhigiénés” viszonyait olyan festőóriás mellőzése, mint Kohán György, akinek öntörvényű monumentális művészete — bár látszólag megfelelt — de etikai tisztasága, kínzó őszintesége, vulkanikus izzása elfogadhatatlan volt a hivatalos kultúrpolitika számára. Kohán túllépte a vásárhelyi lokális korlátokat, nem „illeszkedett”, nem hasonult művészete a „viselkedő” hagyomány és a kánon mintamodelljéhez. Lépték- és mértékkoordinátáinak meghúzásakor észre kell vennünk — ha csak jelzésszerűen is — a békési régióhoz kötődő alkotói letétek immanens értékű csúcspontjait, akik a magyar képzőművészet fejlődésének művészettörténeti értékei. Ilyen nagyságrendű alkotó a már említett Kohán Györgyön kívül Ruzicskay György, Schéner Mihály és Lóránt János is. Kohán már-már röghöz kötött- (erős)ségével szemben Ruzicskay György „többszintes” — helyváltoztató — enciklopédikus léptékű festőművész. Hatásmechanizmusában változatos formai megoldásai, ciklusívei, — a felvehető ellentmondások ellenére — az állandó alkotó keresés kifejeződésében: a testi és szellemi szabadság manifesztációja! A demiurgoszi Schéner Mihály világteremtő képző- művészeti szellem, akinek reneszánsz személyisége a fantázia „seprűjén” repül mélységen és magasságon át!, mint: Peregrinus Proteus (kóborló-jö vendölő). Művészetében eljutott az expresszív és szürreális önkifejezéstől a konstruktív, archetipizáló építkezésig. Képzőművészete rendhagyó úton jár. Alkotóművészetét filozófiai mélységű, rendszerezett bölcselet szervesíti. Lóránt János festészete is meghatározó módon alakította a kortárs magyar művészet új stílustörekvéseit. Akvarell- technikával készült művei: iskola- teremtőek a műfaj történetében! Szerzetesi magányában figyelemreméltó alanyi művészetet hozott létre Eyas Kovács József, amiben a konstruktív építkezéstől eljutott a kalligrafikus ikonográfiáig. Kialakított sajátos képrendszerében az elvonatkoztatás ilyen szintjét — ekkoriban — egyedül képviselte, ami hivatalosan elutasított, majd a tűrt kategóriába sorolódott. Az élmény persze ahhoz a helyhez, időhöz és állapothoz köti az alkotót is, ahol az élmény születik. Az itt élő alkotók művészetébe is „beleszólt” a szocialistának nevezett ideologikus elvárásrendszer, ami megjelent az alkotások képi-gondolati terében, nem ritkán sti- láris szerkezetében is. így jött létre „a realizmus szintjén” — az ismeretelméleti kiindulású, szolgálatetikát követő művek sora, ami nem a létezés személyes élményét közvetítette, hanem a megfelelés kényszerét. A művészet varázslata mégis magában hordozta azon létkiteljesítő igézetet, hogy voltak olyan alkotók, akik képesek voltak olyan energiákat felszabadítani a saját élmény izzása jogán, ami túllépett mindezen, műveik érvényessége töretlenül áll térben és időben. Szilágyi András Hangverseny, (n) Horgas Eszter (jobbról) fuvola- és Vígh Andrea hárfaművész ad hangversenyt február 10-én, hétfőn 18 órától a békési Zeneiskolában. Mindkét fiatal művész tanár, rendszeresen koncerteznek itthon és külföldön, szólistaként, illetve zenekari közreműköTalálkozó a film alkotóival „Nemeskürty tanár úrral együtt mindig is azt gondoltam, hogy a millecentená- riumi évforduló lehetőségét felhasználva talán nemcsak nekünk fontos, hogy a magyar filmgyártás és televíziózás történetében először emléket állítsunk történelmünk e kiemelkedő eseményének” — írta mozik, művelődési házak vezetőinek, pedagógusoknak címzett levelében Koltay Gábor a Honfoglalás című filmjéről. A rendező többek között hangsúlyozta, hogy szándékaik szerint az új film „érvényes és átélhető képet mutat fel” a nemzetünk történelmében oly meghatározó korszakról. Először készült tehát játékfilm a Honfoglalásról. A történet Anonymus Gesta Hungarorumát és más középkori krónikák részleteit felhasználva a honfoglalás szakaszait ábrázolja, az etelko- zi indulástól a Kárpát-medencébe érkezésig. Megjelennek a vásznon a legnagyobb magyar történelmi mítoszok, Az elsőjátékfilm a döntő korszakról Emese álmától és a Vérszerződéstől kezdve a pusztaszeri megérkezésig. A megálmodott történet középpontjában Álmos, Árpád és fia, Levente áll. Érdekes, hogy a főszereplő Árpád vezért nem magyar, hanem a világhírű olasz filmszínész, Franco Nero alakítja. Az alkotók célja, hogy a film segítségével a mai nézőkhöz, főleg a fiatalokhoz közelebb kerüljön ez a távoli kor, és a történelmi ismeretek nemzeti öntudatunkra is jótékonyan hathatnak. A Nemeskürty István forgatókönyve alapján készült filmet december 12-étől vetítik országszerte. A békési Korona moziban február 12-én, szerdán 15 órától lesz filmvetítés, majd 17 órától a rendezővel és Koltay Gergely zeneszerzővel találkozhat a közönség. Ebből az alkalomból, az ankét előkészítéseként Békésen január végén az István, a királyt, illetve a Juliánus című filmet is láthatta a közönség. N. K. s Bertalan Agnes: Azok a régi ízek! gyre több szó esik a modem étkezésről, az ilyen meg olyan egészséges étrendről... A rákkal töltött, borban pácolt harcsaszeletekről, meg a... sajttal töltött báránykarajról — csak hamarjában, emlékezetből. Persze, mind margarinnal készült, meg olajjal. Az utóbbi kettőt használjuk, de bizony, sok-sok mai recept hozzávalóját nem érjük el—árban. Az igaz, hogy elhíztunk — már aki, mert a hagyományos ételek mellett nem végzünk nehéz fizikai munkát, mint anyáink, nagyanyáink. Egy asszonynak valamikor nemcsak a ház körüli munkát kellett elvégezni, a mosást, kenyérsütést, de övé volt a vetemény gyomlálása, egyelése, kapálása, az aprójószág gondja, de a kender körüli munka is. Az ázta- tás, törés, tilolás, fonás-szövés, a határbeli munkából is kivette a részét, tengerikapálás, marokszedés, tengeritörés... És mindennap főzni is kellett. Abból, amit megtermeltek. Nagy dolog volt, ha két hízót tudtak vágni. Mik voltak azok az ételek, amik hamar is elkészültek, jól is lehetett velük lakni? Például a gombóta. Kicsik voltunk az öcsémmel, amikor egyszer azt mondja nagymamám: „Gyertek kis cselédeim, főzök nektek gombótát!” Míg gyúrta a kemény tésztát —jó, ha egy tojással! — és reszelte a tésztareszelőn, mi harsogtuk: Gombóta! Gombóta! Amolyan gön- dören-nevető volt ez a szó számunkra. Mikor kifőtt a tészta, borsos zsírban megforgatta, kész. És a rozmaringleves? Nyárra már kevés maradt a füstölt húsból, egy-egy lapocka, oldalas. A húst megfőzni, tejfölös habarással sűríteni, kis ecettel ízesíteni, a rozmaringgallytól csodálatos illatú-ízű volt. Az én generációm már azt sem tudja, mi volt az a gubakenyér. Füstölt szalonnát kipergelni, jó fej vereshagymát felaprítani, megfonnyasztani a zsírban, kenyeret morzsáim — nem tördelni vagy szelni! — annyi vizet önteni rá, hogy ellepje, sózni, kanálnyi erőspaprikát bele, megrotyogtatni — kavarni nem szabad! Mikor készen van, kiborítani, darabokra lehet vágni, mint a tortát. A múlt század végén, a század elején juhászok jöttek le a hegyekből legeltetni. Ették a kását, puliszkát. Szájhagyomány szerint egyik évben rossz volt a tengeritermés, csak búzakenyeret tudtak venni. Egyik öreg román így sóhajtott fel nagy keservesen: „Istenem, Istenem, mire jutottam öregsígemre! ” Itt, a bihari részeken mi szerettük, szeretjük a tengeriből készült ételeket. A kását, puliszkát... Még a birkapörkölt mellé is puliszkát szoktam készíteni. Nagyanyáink nemcsak az „idesmálét” sütötték (ami olyasmi, mint a pite), hanem görhemálét is. Ami úgy készült, hogy a tengerilisztet sóval, zsírral összegyúrták, kézzel pogácsát formáltak, megsütötték, s jó kolbászzsírral meglocsolták, igen laktató, jóízű volt. Ma már azt sem tudjuk, mi volt az a derce, amiből a dercepuliszka készült. Nos, őrléskor a legfinomabb liszt, a „langliszt” volt, amiből a kalácsot sütötték, s a tésztát gyúrták. Aztán a kenyérnek való liszt. Kérés szerint a malmos darát — grízt — is vett és dercét, azután következett a korpa, a disznók moslékjának fő alapanyaga. Ez a derce szemcsés, bamásszürke színű volt. Úgy főzték sós vízben, mint a tengeri puliszkát. Az aratáson kívül a munka dandárja a széna-, lucemakaszálás volt, amikor is a „menü” a „kaszásleves” volt. Ennek is füstölt hús volt az alapja. Babérlevéllel, borssal, hagymával, kevés fokhagymával fűszerezték, kis ecettel ízesítették. Tojással, sós vízzel, liszttel sűrű palacsintatésztát kavartak. Vastagra sütötték, kockára vágták, a tányérokba rakták, úgy mérték rá a savanyú lét. Kislánykoromban édesanyám sok versre, rigmusokra, mondákra tanított bennünket. így arra is: „Tejfeles gombóc, az Alföldön igen jó / De van egy bolond a többi közt, aki a többit költögeti / Az nem jó...” Hogy mi összefüggés volt, van a rigmus és ama tejfeles gombóc között? Ma sem tudom, csak a gombóc receptjét. A lisztet sós vízzel, kevés zsírral összegyúrjuk, nagy gombócokat formálunk belőle. Sós vízben kifőzzük. Apróra vágott hagymát zsírban megpárolunk, vízzel felengedjük. Tejfeles habarást készítünk, kis ecettel ízesítjük. Ebbe a masszába — mártásba, avagy szószba — a felébe-harmadába vágott gombócokat beletesszük. Ha nem is a királynéja, de a hercegnéja volt a hurkatészta-leves. Egy nagy levél tésztát nyújtunk — Tiszántúlon vékony, hosszú nyújtófák voltak, olyan levelet lehetett vele nyújtani, mint egy szekérkerék. Zsírban apróra vágott hagymát fonnyasztunk, borssal megszórjuk, a tésztára kenjük. Két, két és fél ujjnyi széles csíkokra vágjuk. A csíkokat összehajtjuk, s kétízny i darabokra tépjük— nem vágjuk! —, a darabokat középen meg- sodorintjuk. A leve? Pergelt leves: dinsztelt hagyma, pirospaprika, só, felengedjük vízzel, ebbe főzzük bele a tésztát A „kőt-tésztákon” kívül a palacsintaféleségek „járták”. A pite is a palacsinta- tészta anyaga, csak élesztővel, s sűrűre kavarva. Tepsiben sütötték. A tarkedli— amit „úri” nyelven csehpimasznak hívtak —, és amit hivatalosan tarkellinek— sűrű masszájú palacsintatészta, élesztővel, s külön erre való alkalmatosságban, palacsintasütő formájú, kis, négy-öt mélyedésű edényben, zsírban, kanállal szaggatva sütötték. Még valamit a palacsintáról. Nagyanyám idejében tepsiben sütötték, hasított náddal forgatták, nem késsel. A massza addig folyt a tepsiben, ameddig futotta. ...Mindezek most jutottak eszembe, míg főzöm az ébédet. Köménymagos leves — kapormagból, mint nagyanyáink, palacsintát sütök, túróst, lekvárost, kakaóst — kinek-kinek a kívánsága szerint.
