Békés Megyei Hírlap, 1997. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-01-02 / 27. szám
A Zách-család tragédiája Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszelesek (8.) Az Árpád-ház férfi utódainak kihalása után a francia eredetű Anjou-család egyik tagja: Károly Róbert lett sok viszontagság után a magyarok királya. Károly Róbert nól ágon rokona volt az Árpád-házbeli királyoknak, azért követelte magának a magyar trónt. Ezt azonban csak Vencel és Ottó királyainkkal való hosszas küzdelem után és csak 10 év múlva, háromszori megkoronáztatása után nyerhette el. Károly Róbert mihelyt legyőzte külső és belső ellenségeit, s trónját szilárddá tehette: fényes udvart tartott a visegrádi várban, ahol ez időben a magyar királyok laktak. így udvarába sokan sereglettek az előkelő urak közül az országból is, külföldről is. Ezek közt volt Zách Felicián, az előkelő, dúsgazdag Nógrád megyei nemes is. Egyetlen ragyogó szépségű leányát: Klárát is a királyi udvarba vitte, ott a királynő egyik udvarhölgye lett, ami nagy megtiszteltetés volt a főrangú nőkre nézve. Leányával itt ismerkedett meg Dénes Szörényi bán fia: Széchy Dezső, aki csakhamar megszerette a szép Klárát s eljegyezte, habár titokban. De ott volt az udvarnál Kázmér herceg is, a királyné: Erzsébet öccse. Ez is nagyon megszerette a csodaszép leányt. Klára azonban hallani sem akart róla. Neki volt már jegyese. Deli, vitéz ifjú, magyar főnemesi család sarja. Őt többre becsülte az idegen hercegnél. Kázmér herceget e tény szomorúvá tette. Feltűnt ez nénjének, a királynénak, aki egyszer megtudakolta tőle szomorúságának okát. A herceg hosszas unszolás után bevallotta, hogy miért olyan bánatos. A királyné erre nagyot nevetett. — Hát ezért érdemes szomorkodni? Ha akarod, tiéd lesz a lány! — Ó, de mennyire akarom — felelt örvendezve a herceg. S a ravasz királyné úgy eszelte ki, úgy intézte a dolgot, hogy a szép Klára akarata ellenére hűtlen lett vőlegényéhez... Most már Kázmér lett boldog, Zách Klára a boldogtalan... 1330-ban húsvét napján, mise után vőlegénye: Széchy Dezső látogatta meg jegyesét, Klárát. Feltűnt neki, hogy kevés ideig volt a templomban. Ugyanis a királyné intésére hazatért és oda nem jött többé vissza. Széchy Dezső aráját a szobájában az imazsámolyon imádkozva találta. Bár jókedvvel lépett be hozzá, de nem akarta zavarni imájában. Végre is odalépett hozzá: —- Én jegyesem, szép kedvesem — szólítá meg, jobbját a leány összekulcsolt kezeire téve... Zách Klára megszakítva imádságát, félretolta kezével az ifjút. — Menj, nekem nincs többé vőlegényem! Széchy Dezső meghökkenve hátrált. — Klára, kedvesem, mi ez? Miért teszed ezt? Talán nem voltam elég hű hozzád? A leány e szavakra felugrott, arca eltorzult a fájdalomtól és rekedten szólt: — Te — igaz — az voltál, de én nem lehettem elég hű. Nem vagyok méltó hozzád... Széchy Dezső elsápadt e beszédre. Klára nagy belső felindulással elmondta, mi történt. Dezső e szavakra mint bőszült tigris ordított fel: — Megbosszullak és mikor újra találkozunk, az a másik halott lesz, bosszút állok érted. Ezzel elrohant, otthagyta a leányt marcangoló mély fájdalmában. Az öreg Zách Felicián, ha lehet, még nagyobb haragra gerjedt, megtudván, hogyan gy alázta meg leányát Kázmér herceg. — Hah, tehát Kázmér, a nyomorult kalandor — s ezzel kardjához kapott, s indulni akart. — Atyám, ne menj! — szólt felriadva a leány —, Dezső már elment, hogy megbüntesse. —Akkor meg a királynét ölöm meg! — kiáltá bőszülten Zách, s mielőtt leánya megakadályozhatta volna, elrohant. Egyenesen a királyi várba tartott. Dühtől eltorzult arccal lépett be az ebédlőterembe, s köszöntése az volt, hogy súlyos, nehéz kardját kirántva, először a királyra sújtott, aki azonban felfogta a fejére intézett csapást. Zách ezután a királynéra támadt, s annak jobb keze négy ujját levágta. Majd a királyfikra rohant, de Knézichi Miklós és Drugeth Miklós — a nevelőjük — saját testükkel védték őket. Ok halálos sebet kaptak, de a gyermekeknek egyéb bajuk nem történt, mint hogy hajfürtjükből és az egyiknek sarujából vágott le egy darabot a bosszúálló főúr. Többre már nem mehetett, mert Sándorfia János rávetette magát és tőrével nyakon döfte. A nagy lármára a testőrök berohantak és Záchot összekaszabolták. Rémes dolog volt ez, s csak a két nevelő önfeláldozásának köszönhette a magyar nemzet, hogy életben maradt nemzetünk későbbi nagy királya: 1. Lajos. Záchot, a különben szánalomra méltó, szerencsétlen apát, dühe egészen elvakította. A bűnös a királyné volt; ahelyett, hogy csak ezt az egyet büntette volna, az egész királyi családot ki akarta irtani. Dühe annyira elvette eszét, hogy azt sem tudta, mit csinál, így aztán nem tehetett eleget bosszújának. S nemcsak magának, hanem egész családjának is vesztét okozta, mert az ártatlan Zách-családbelieket harmadíziglen kiirtották. ZáchFelicián — Orlai Petries Somafestménye 1860-ban készült Fekete fehéren A nagy attrakció Lassan befejeződik a kárpótlás. Készül a mérleg, a nagy átlakulás mit hozott a konyhára és mit vitt el onnan. A kép enyhén szólva siralmas, távlatilag pedig kifejezetten tragikus: a földek zöme életképtelen méretű gazdaságokhoz került. Közel 1,4 millió hektár területen 1,2 millió egyéni gazdaság osztozik. Még drámaibb kép rajzolódik ki előttünk, ha a számokat tovább boncolgatjuk: egymillió egyéni gazdaság egy hektár, vagy annál kisebb földterületen próbál boldogulni, s mindössze 4 800 gazdálkodik 30 hektárnál nagyobb földdarabon. Tudni kell, harminc hektár, vagy annál nagyobb területen van esély korszerű, nyugati típusú, jól jövedelmező farmergazdaság kiépítésére. Alatta termelési sikerekről, jólétről, megélhetésről, életbiztonságról csupán csak álmodozni lehet. Egyre nyilvánvalóbb, sikerült a nagy attrakció: a keleti blokk gazdaságilag élenjáró országának, nekünk, a mezőgazdaság átalakításában az utolsó helyre „leküzdenie” magát. Nem én mondom, a nyugatiak, a hőn áhított Európai Unió agrárközgazdászai, hogy a volt KGST-országok közül a földtulajdon cseréje nálunk járt a legtragikusabb eredménnyel. Miközben a világban földkoncentráció megy végbe, s egyre nagyobb táblákon gazdálkodva igyekeznek versenyképesek maradni, nálunk fordított folyamatok zajlottak le. Ráadásul a művelhető területek jelentős része olyanok kezébe került, akik nem is akarnak rajta gazdálkodni, csak átmenetileg, spekulatív szándékkal licitálták ki azt maguknak. Egy francia gazdaságszociológus szerint a mezőgazdaság átalakulásának nagy vesztese a parasztság. Tegyük hozzá: fél évszázad alatt immár harmadszor. Nem a téeszrendszert sírom vissza, de a számok és az átalakulás végeredménye fölött meditálva fel kell tennem a kérdést: így kellett, így lehetett? Csak így, ilyen drágán? Ez most már örök magyar sors és átok, hogy itt mindent, de mindent az érzelmek és a politikai érdekek vezérelnek? Nem juthatna már egyszer „szóhoz” a gazdasági ésszerűség is? Árpási Zoltán Juhász Gyula Azt álmodtam... Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről Az ember, és a föld csak élt tovább. Tavasszal kicsíráztak a göröngyök, És kivirítottak a violák. A madarak vígabban énekeltek, És gondtalanul járt a szende őz, A gólyák télre ismét útra keltek, És százszor szebben múlt a csendes ősz. A börtönök küszöbét dudva verte, Kivirágzónak az utcakövek, Illat tömjéné szállt áldón az estbe, S örökre elhervadt — a gyűlölet. (1925) Kedves ajándékként került a minap birtokomba az 1955-ben megjelent Osvát- könyv; az összegyűjtött írások élén most ismét olvashatóm a Nyugat legendás szerkesztőjének aforizmáit. Az író Osvátnak ezeket a bölcseleti summázatait szeretem leginkább. Az ő tömör életigazságaira is vonatkozik, amit Juhász Gyula ír az aforizmáról: „...rövid akár a sóhajtás és kicsi, mint a bors.” Egyik-másik szinte szíven üt. Az aforizmákkal — miután a szakírók szerint velős alapigazságok és véglegességet éreztető formában jelennek meg — nemigen lehet vitatkozni. És én most mégis megpróbálok disputálni Osvát Ernővel, mégpedig egy nagyon szép aforizmája kapcsán. Sokszor elolvasom: „AZ IGAZI JÓSÁG — AZ IL- LÚZIÓENGEDÉLYEZÉS MŰVÉSZETE.” Nem, nem, Kedves Mester! Ez álhumanizmus. Az igazi jóság kérlelhetetlen. Nem engedi meg az önálta- tást, a csalóka ábrándot, a hiú reményt, hisz’ ezzel kárt okozna. Akár társadalmi méretekben is. Még egyszer elolvasom az osváti aforizmát, s kérdezem magamtól: Jóság-é az, ha engedélyezzük a hatalom illúzióját (mondjuk azt, hogy egy „percminiszter” államférfiúnak képzelje magát), a demokrácia illúzióját, s mire mentünk a szocializmus illúziójával? Na és a reform-illúziók? Réges-régen egy öreg pap mondta nekem: Fiam, ez az anyagelvűnek hirdetett társadalom több naiv hitet táplál (sulykol, erőszakol) az emberekbe, mint az összes vallás. Akkor csak hallgattam, de ma már kénytelen vagyok elismerni, hogy az örökkévalóság, a túlvilági boldogság ígérete szinte realitásnak tűnik a kommunizmus víziójához képest, amikor is mindenkinek szükségletei szerint... de hisz’ tudjuk. Persze, politikusaink nem azért szórják ránk az illúzió hódító permetét, mert az igazi jóságot akarják gyakorolni. Hanem mert meg akarják tartani, vagy meg akarják szerezni a hatalmat. Nem okvetlenül az emberszív felett, csak úgy... Ha már ennyire benne vagyunk, engedtessék meg nekem is egy aforizmaféle. Mit őriz a közéleti ember? A státusát. És most el kell viselni egy tanmesét is. Hol volt, hol nem volt, élt az ókori Rómában egy Cincinnatus nevű egyszerű polgár, akit (Kr. e. 458-ban) ekéje mellől hívott meg a szenátus diktátornak. Csak 16 napig volt hivatalban; ez alatt legyőzte a sabinusokat, s aequusokat, aztán letette méltóságát és visszament ekéje mellé. De hol vannak a magyar Cincinna- tusok? Bár ami a 16 napos hivatalvise- lést illeti, afelé a legjobb úton haladunk. Csak a győzelem marad el. Pedig volna mit legyőzni! Infláció... Munkanélküliség... s hálnak az utcán... De hát a harci kedv csak a parlamenti széksorokban dúl, ha dúl. Na meg itt-ott párton belül is. Igaz, ez is fárasztó. Főleg nekünk, választópolgároknak — akiknek egyre nehezebb az energia-utánpótlás. Lehet, hogy mégis kellene valami illúzió? A tehetség illúziója... A legveszélyesebb. Elhitetünk valakivel (valakikkel) valamit; valami olyan képességet, ami nincs — amit nem lehet előhívni. A következmény az egyénre nézve akár tragikus is lehet, de csalódik, becsapottnak érzi magát a közösség is. És ezek csak a lélektani meg az erkölcsi vonatkozások. Van konkrét ráfizetés is az oktalanul, felelőtlenül felkeltett illúziókra. Itt érzem Osvát idézett aforizmájának és szerkesztői gyakorlatának nagy ellentmondását. Mert a szerkesztő Osvát Ernő — noha nem volt tévedhetetlen ő sem! —esztétikai ítéletei ellen lehetetlen volt fellebbezni. Ezt még a Nyugat vezérkarának tagjai is csak a legritkább esetben kísérelték meg. Nincs mit szépíteni: hosszú, hosszú ideig (még a szocializmusban isj elsősorban az számított írónak Magyar- országon, akit a Nyugatban hitelesítettek. Nos, éppen humánus szigora miatt volt Osvát jó ember, aki nem átallotta a divatos toliforgatókat figyelmeztetni: „Mit ér az író az életismeretével, ha ezt az életismeretet nem képes életté visszaváltoztatni.” Vonatkozik ez a színészekre is. Págerről a parasztok elhitték, hogy paraszt, a vasutasok, hogy mozdonyvezető. — Mert jól fogtam a gyeplőt meg az ostort? Mert az olajos rongyba természetes mozdulatokkal töröltem a kezem? — kérdezte tőlem, tekintetével egy pillanatra sem elengedve, a művész utolsó éveiben. Feleletet persze nem várt. Nem azért kérlek! — emelte meg a hangját. Hanem ezért! — s a szívére bökött. Egyszóval: az áltatással, öncsalással konstruált (felfújt) tehetség illúziója szertefoszlik, de az igazi tehetség tud illúziót teremteni. S aművészetben—szemben a politikával — szükség van az illúziót teremtő emberekre. De hát hogyan van ez a civil életben — ebben az elidegenítő közegben? Nem érzem kompetensnek magam — öreg vagyok. Szakértőül egy harminchoz közeli urat kérdezek, akit — műveltsége, szakmájának gyakorlata, munkahelye okán — méltán minősíthetünk européernek, bár most éppen Amerikába szólították feladatai. — Csak egy csöppnyi illúziót! —- sóhajt a fiatalember. — Tudod, a légkondicionált luxuslakásomban Krúdyt olvasom szinte fájó nosztalgiával. Mit nem adnék itt egy adag tányérhúsért! Aztán legyűröm, ami éppen előttem van, s a gyomor már nem is követelőzik. De van másféle éhség is! Krúdy a század elején említi, hogy milyen jó volna 50 év múlva végigsétálni az Andrássy úton. Én meg a századforduló Pestjén szeretnék élni. Istenem, a suhogó alsószoknyák, a kivillanó bokák, az emlékül kapott harisnyakötők, meg a tárcába rejtett hajfürtök. Ki fogsz nevetni, de én még nem találkoztam nővel, aki harisnyatartót hord. Ezeket a lányokat mintha futószalagon gyártották volna, mint a Barby-babákat. Semmi rejtély, semmi izgalom — semmi egyéniség. Te szeretnél levetkőztetni egy Barby-babát? — Na jó, ez ott van a tengeren túl, de most éppen itthon vagy... —És feleséggel szeretnék visszatérni. Össze is hoztak egy kislánnyal. Jött csaj, hatalmas bakancsban, bőrbe kötve, s az orrába meg a fülébe belőve valami csillogó izé. Javasolta, hogy menjünk hamburgert enni. Hát ő legyen a nagy ő? Szóval semmi illúzió! Tudod mit mond Osvát Ernő? Az igazi jóság — az illúzióengedélyezés művészete. — Neki van igaza, öregem... Hallgatok, csak hallgatok. Pedig — na, ebben tényleg igaza van Osvátnak — A GONDOLAT RESZKET AZ IGAZSÁGÉRT. Gyarmati Béla De hol vannak a magyar Cincinnatusok?
