Békés Megyei Hírlap, 1997. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-22-23 / 45. szám
í?m mmm 1997. február 22-23., szombat-vasárnap Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszélések (11.) Rozgonyiné, a gyönge asszony Hősies tettekben gazdag korszak volt az, amelyben Rozgonyi Istvánná Szentgyörgyi Cecília élt. A török abban az időben egyre sűrűbben támadta hazánkat, és hódításaival egész a magyar határig ért el. A szerbiai Galambóc várába már befészkelte magát, hogy innen aztán be-beüthessen hazánkba. Zsigmond király elhatározta, hogy visszafoglalja a galambod erősséget, kiveti onnan a pogányt. Magyar, román, szerb csapataival az 1428. évben megjelent Galambóc előtt, és a várat ostrom alá vette. Nemes és vitézlő Rozgonyi István uram, Zsigmond király egyik kiváló vezére, egy napon fiatal feleségével, Szentgyörgyi Cecíliával beszélgetett, mikor hadi kürtszó hangzott fel a várkastély előtt. — A király vitézei! — szólt Rozgonyi, és kifelé indult a vitézek elé. — Mi baj hozta kegyelmedet, bajnok uram? — szólt Rozgonyi az érkező lovagot üdvözölve. — Most az ország követe vagyok — felelt amaz, az üdvözlést kézfogással viszonozva —, Galambócot akarjuk megvívni, azért küldött a király őfelsége, hogy hadba szólítsam kegyelmedet minden hadi népével. A gályá- sok vezetését bízza kegyelmedre a király. Rozgonyit, a jó vitézt meglepte a hír, s Zichy Mihály illusztrációja Arany János balladájához bár sajnálta itt hagyni ifjú nejét, azért örömmel sietett fegyveres házába öltözködni, mert mindeneknél előbbre való volt neki a haza. Talpig fegyverbe öltözötten tért vissza Rozgonyi nejéhez. —Hová mégy, édes férjem? — A csatába, Galambócra! Azért jöttem, hogy búcsút vegyek tőled. Rozgonyiné nem sírt, csak ennyit kért férjétől: — En szerelmetes jó uram, csak addig várj, míg kis időre bemegyek az öltözőszobámba. Nemsokára csakugyan jön vissza az ő szépséges asszonya, de a fegyveres házból. Fején sisak, mellét páncél fedte, oldalán nehéz kard. Rozgonyi ámultán nézett rá. — Mit akarsz ezzel az öltözettel? — Veled akarok menni a csatába! Rozgonyi a fejét rázta. — Azt nem teheted. Nem való gyönge asszony véres ütközetbe... Az asszony kérlelni kezdte. — Vigy el magaddal, mert itthon a bánat emészt el utánad! Ott, ha meghalok is melletted, a hazáért halok meg, mint urához és hazájához hű nő. Rozgonyi ennek már nem állhatott ellent. Bár aggódással volt eltelve, de beleegyezett abba, hogy vele menjen hűséges felesége, s szívét az elválás keserűsége helyett boldog érzés töltötte el. Zsigmond király tréfás gúnnyal fogadta Rozgony inét. — Mit keres itt, húgomasszony? Igaz, látom, nyilat hozott szép szemében. De ezzel nem lehet ám bevenni az erősséget! Rozgonyiné hasonló gúnnyal felel vissza: — Hajh, felséged fiatal korában a szemekben lévő nyilakkal lőttek, de most már ilyen nyíllal lövünk, ni! Zsigmond kiadta a parancsot, hogy a gályahad támadja meg a vár védelmére rendelt török hajókat, melyekhez a Moraván új had érkezett. Két csapatban támadtak. Az egyiket Rozgonyi, a másikat Rozgonyiné vezette. Az őrség már fel akarta adni a várat, amidőn a távolban lófarkos, zászlókkal sűrű tömegek tűntek fel. Zsigmond csakhamar megtudta, hogy százezernyi haddal maga a törökök császára, Murád jön ellene. A hirtelen természetű Zsigmond király erre beszüntette az ostromot, s alkuba bocsátkozott a szultánnal, hogy a magyarok abbahagyják a vár ostromlását, csak hagyják békén elvonulni őket. A magyar sereg meg is kezdte az átvonulást László várába. Ekkor azonban a törökök azt gondolták, hogy a hitetleneknek adott esküt nem kell megtartani, s nekirohantak az utóhadnak, együtt volt Zsigmond és vezére: Rozgonyi is. gonyi csak nagy nehezen tudott Zsigmonddal utat tömi a Dunáig. A pogányság már egészen a Duna partjáig szorította a küzdő magyarokat. Rozgonyi hirtelen ölbe kapta a királyt, és egy csónakba ugrott vele. Mivel a törökök többen voltak, mint a magyarok, biztos volt Zsigmond és Rozgonyi pusztulása. Látva az egyre növekvő veszedelmet, Zsigmond kétségbeesve kiáltott fel: — Magyarok! Hát nincs, aki megmentse a magyarok királyát ? Hé, kié az a gálya? A király szavaira egy női hang felelt: —Én vagyok itt, felséges királyom, a gyönge asszony! Gyorsan lépjen át felséged, s jöjj te is, édes férjem! Mire ezeket kimondta, a gálya már a csónakhoz ért. A gályások a csónak körül a vízben küzdő törököket leölték. Zsigmond, Rozgonyi, s a még körülöttük lévő magyarok már biztonságban voltak. Zsigmond a gályán szomorúan nézett az összelövöldözött Galambóc vára felé. Nem szólt egy szót sem. Mikor biztos helyen a gályáról partra szállt, kezet nyújtott Rozgonyinénak, hősi megmentőjének, és csak ennyit szólt: — Isten áldja meg, húgomasszony! A magyar sereg Lászlóváron szétoszlott, s egész országban csakhamar híre futott a csatának. Fekete Sanyi néni, Mariska bácsi Több, mint egy hete élvezhetik egyes önkormányzatok a kormány nemes gesztusának hozadékát: végleg övék a területükön eddig csak „ideiglenesen állomásozó” egykori szovjet ingatlanok. Mint talán tudott, 27 településnek összesen 40 objektumot adott át a kormány 6,3 milliárd forint értékben. Vivát! Éljen a kabinet, a mostani is meg az előző is — lenne kedvem felüvölteni örömömben, ha nem itt éltem volna az elmúlt közel egy évtizedben. De itt éltem, sőt épp egy évvel ezelőtt sorsom úgy hozta, hogy hetente mentem Debrecenbe. S ha már mentem — ki nem kerülhettem — utam az egykor dicsőséges Vörös Hadsereg egykor dicsőséges tiszti lakótelepe mellett vezetett el. Először csak a málló vakolat és a betört ablaküvegek hívták magukra tekintetemet. Hetekkel később már potyogó cserepekre figyeltem fel, újabb hetek múltán a leszakadó esőcsatornákra, végül pedig arra a kegyetlen pusztításra, amit idő és emberi hanyagság együtt végzett. Szavamra mondom, sími lett volna kedvem. Zokogni, nemzeti vagyonunk szétesése láttán. Tekintsünk el attól, hányán kaptak volna kezükbe malteroskanalat, vittek volna oda üvegest, bádogost, hogy otthont teremtsenek maguknak a már-már romokból. Inkább számoljunk! Ha az egykori szovjet objektumok értéke — az idő vasfogának szorítása miatt — csupán évi kettő százalékkal esett, akkor bizony itt évente 120 millió herdálódott el, ami a rendszerváltás óta eltelt hét esztendő alatt pontosan egy Tocsikkal egyenértékű. Vajh, ezért a 840 millióért miért nem háborog senki? Miért kellett két kormány és hét év ahhoz, hogy ezt a fantasztikusan nehéz döntést meghozzák? A szomszéd utca Sanyi nénije, meg Mariska bácsija, akik minimálnyugdíjon naponta tapasztalták a pusztulását, az első szabadon választott kormány eskütételének napján megmondták volna mit kell tenni. Végezetül: kik a felelősek az elherdált százmilliókért? Sanyi néni és Mariska bácsi biztosan nem! Árpási Zoltán GUMICENTRUM Békés, Szent Pál sor 1. Tel.: 06 (66) 341-447, 341-798. lOéves az ALKOTÁS KFT. 1997. február 10-étől egész évben folyamatosan árengedmény a TAURUS, BARUM, OROSZ, UKRÁN mezőgazdasági gépjármüvek ás tehergépjárművek gumiköpenyeinek listás árából. 4LKOL4S. Röhög az osztály. Lehet, hogy kicsit szentségtörő dolgokat művelek, mikor felolvasom a hallgatóknak, miként vélekedett Szabó Dezső egyetemi oktatóiról. Irodalomtörténeti nevek röpködnek (Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Riedl Frigyes), s az osztály röhög. Tetszik a gyerekeknek az is, ahogyan Bárminek Géza, az Eötvös Kollégium igazgatója kapacitálja a renitenskedő Szabó Dezsőt, hogy időnként látogassa az egyetemi előadásokat. A század elején persze még nem olvastak katalógust a felsőoktatási intézményekben; az egyetemi polgár maga döntötte el, hogy kit, mikor hallgat. Aztán feliratkozott vizsgázni, s megtisztelve érezhette magát, ha mondjuk Horváth János fogadta. De ha netán nem, akkor másnál kollokvált. S ha otthonról jól volt eleresztve, akkor — akár tanulmányai közben, és sokszor szabad hallgatóként — kinn töltött néhány szemesztert Párizsban vagy Berlinben. Aztán vagy szerzett diplomát, vagy nem. Babits, Juhász Gyula, Szabó Dezső szerzett; Kosztolányi, Márai Sándor, József Attila nem. Ma más a helyzet. Ma mindenképpen illik, ajánlatos, sőt muszáj diplomát produkálni. De legalább egy közép- vagy felsőfokú nyelvvizsga-bizonyítványt. Az se baj, ha hamis; ha pénzért adták. A PAPÍR, aPAPÍR, PAPÍR! —azafontos. Dokumet? Dokumet! — sürgetett bennünket egykoron a félanalfabéta kirgiz altiszt. Aztán a nagyanyámnál lakó oficer csicskása (dörzsölt moszkvai vagány) írt olyan dokumentumot, aminek birtokában apámat akár a partizánszövetségbe is felvették volna. De hát az öregemnek se volt érzéke a bizonyítványokhoz. Elvégezte ugyan a kántorképzőt is, de nem vizsgázott. „Magának, miért nem kell az oklevél?” — kérdezte tanára kicsit megütközve. „Mert az se nem orgonái, se nem énekel helyettem” — hangzott a válasz tisztelettudó hangnemben. Mire a tanár (révbeli muzsikus, abszolút hallással) a kezét nyújtotta: „Nagyot nőtt a szememben, fiam!” Hozzá kell még tennem, hogy apám imádta a zene minden válfaját, s rendkívül tisztelte a muzikalitással megáldottakat. A merített papír, a címerek, csillagok, az öklömnyi pecsét — az egyre díszesebb diplomák! Ez volt, s egyre inkább ez lett nálunk a státusszimbólum. Legalább egy marxista szakosító! — akkor már beírhatja az ember önéletrajzába, hogy egyetemi diplomája van. Mikor a művészeti főiskolákat egyetemi rangra emelték, sokan rohantak a személyzetishez, hogy főiskolai végzettségüket egyetemi diplomává emelje. Az igazsághoz tartozik, hogy nem a legjobb művészek rohantak. Mert a jó művésznek, a jó szakembernek nem a papír a fontos! Mindez azért jutott eszembe, mert a minap Miskolcon járt a közoktatásügyi miniszter, s kezet fogott az egyetem rektorával, a színház igazgatójával, s bizonyára másokkal is. A Miskolci Bölcsész Egyesületben nem járt, viszont nyilatkozott vele kapcsolatban. így: „csak olyan esetben kerüljön sor felsőoktatási expanzióra, mikor ennek mind anyagi, mind szellemi feltételei adottak.” Sum- masummarum: mivel az egyesület nincs akkreditálva — nem tekinthető felsőfokú oktatási intézménynek. Nos, az egyesület most 7—8 éves. Nem is tudom, hány miniszter volt azóta a tárca élén. Egy azonban biztos: Glatz Ferenc óta szó sincs itt sem a kutatás, sem az oktatás, sem a művelődés expanziójáról, azaz terjeszkedéséről, térhódításáról. És nem is lesz, mert —- miként olvashattuk — „Magyarországon a munkavállalók túliskolázottak.” (Ez — Szécsi Éva szerint — egy Pesten tartott nemzetközi oktatási fórumon hangzott el. Lásd! ÉS—december6.) Kérdezhetném, hogy kikhez képest vagyunk mi túliskolázottak, s kikhez képest fordítunk mi jelentős összegeket a tudományokra és az oktatásra? Fölösleges. A miniszter nyilatkozott s elment. Távozása előtt azonban picit mintha aggodalmaskodott volna, mondván: „Az egy elég problémás helyzet, hogy egy egyesület nehezen meghatározható státusú bizonyítványt ad ki hallgatóinak.” Hát, mondhatta volna szebben... mindazonáltal nem „problémás a helyzet”, mert az egyesület egyesületi végbizonyítványt ad ki. Az okmány nem különösebben díszes, nincsenek rajta sem angyalok, sem csillagok, nem írja alá serp rektor, sem dékán (mert az egyesületben nincs ilyen), szóval a bizonyítvány az — ami. Azonos önmagával. A távozó hallgatót senki nem fogadja sem tanárrá, sem doktorrá. De általában „felfogadják” őket, mert tudnak japánul, héberül meg mindenféle más nyelven. Értenek a szociológiához, alapos művészettörténeti ismeretekkel rendelkeznek, ki lehet őket próbálni színházban és szerkesztőségben. Van, aki beválik, van, aki nem. De hát ez a dolgok természetes rendje. A miniszter persze — ezt hangsúlyozza — semmiféle utasítást nem ad. Tényleg nem! Eddig csak néhány javaslatára emlékszünk. Például az állás nélküli pedagógusoknak azt javasolta, hogy menjenek el biztosítási ügynöknek. Mi lett volna, ha azt javasolja, hogy állásukat elvesztve is tanítsanak, mindenáron tanítsanak. Mindegy, hogy milyen keretek között. Apám egy földes, kemencés tanyai szobában kezdte a tanítást. 1931-ben megengedték neki az urak, hogy iskolát alapítson. Még támogatták is valamelyest. Az egyházmegyei főtanfelügyelő legalább Isten áldását kérte hajdan, arra a kis iskolára. Művelt, fiatal miniszterünktől viszont csak afféle kincstári (lélektelen, bürokratikus) szöveget hallhatunk. Közben eszembe jutott valami. Nem, nem az, hogy miként lehetne akkreditálni a Miskolci Bölcsész Egyesületet, hanem az, hogy adómnak azt az egy százalékát szívesen adnám az egyesületnek, s bizonyára nemcsak én... És nem azért, hogy megmaradjon (megmarad az a mi egy százalékunk nélkül is), hanem azért, hogy EGYESÜLET — szabadmellű diákok, és a magyar progressziónak elkötelezett tanárok — oktatási komplexuma maradhasson. Az osztály már nem röhög. Ki-ki följegyzi, hogy mely mű elemzését várom tőle. Mikor Szász Imre könyvének címét kimondom, az egyik ifjú hölgy felkiált: De hisz’ én a Ménesi úton lakom! A kislány Pesten érettségizett, de a híres gimnáziumban nem mondták meg, hogy miről nevezetes a Ménesi út. Azt meg pláne nem, hogy 1985-ben született egy azonos című regény is — 150 oldalnyi függelékében páratlan dokumentumokkal. Mesélni kezdek. Az Eötvös Kollégium mostani épületének helyén nagy- nagy gyümölcsöskert volt valaha. Ebben a kertben tanította francia nyelvre a kollégista Szabó Dezső az egyik Bartoinek kisasszonyt. Az órának régen vége, de itt nem csengetnek. Gyarmati Béla Végbizonyítvány, ami azonos önmagával
