Békés Megyei Hírlap, 1997. február (52. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-15-16 / 39. szám

Kodály és a Tarhosi Énekiskola f *1 Tarhos iskola volt. Ez már közhelynek is számítana, de az emlékezet olyan gyorsan Ä fÜB ^ felejt, hogy jó újra elmondani. Vannak, akik tudják, hogy mi is volt az énekiskola. Ott tanultak vagy tanítottak Tarhoson. Mások csak utóéletéről tudhatnak. Apor Vilmos boldoggá avatásáért Győri püspökké szentelése előtt, 1918-tól 1941-ig volt Gyulának legendás hírű, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül, tisztelettől övezett, nagyrabecsült apát-plébánosa, aki mindenkinek a mindene akart és tudott is lenni. (9. oldal) 1997. február 15-16., szombat-vasárnap A nyugalom, a csend festője Szereday Ilona grafikus- és festőművész. Budapesten született, a Képzőművészeti Főiskola alkalmazott grafikai tanszakán szerzett diplomát. 1980 óta Békéscsabán él, azóta tagja a Művészeti Alapnak, ’93-tól a Magyar Képzőművészek Szövetsége Képgrafikus, ’95-től Festő Szakosztályának. Rendszeresen kiállít itthon, megyénkben, az országban és külföldön. Grafikáit és olajfestményeit megcsodálhatta a közönség Finnországtól Indiáig, Japántól Kolumbiáig. Plakátok, gobelinek, városcímerek, könyvborítók sora dicséri tehetségét. Számos díjat nyert, alkotásai megtalálhatók műgyűjteményekben Európától Amerikáig. Jelenleg a szerkesztőségi Folyosógalériában gyönyörködhetünk képeiben, április 5-étől a soproni Pannónia Galériában nyílik gyűjteményes kiállítása. Tanít a Békéscsabai Evangélikus Gimnázium művészeti tagozatán. Sokoldalú, sikeres művész és szerény, halk szavú, kedves egyéniség. Babi művésznő olajfestményeivel. A grafikus tehetségét rajzok, plakátok, címerek, könyvborítók dicsérik itthon és a nagyvilágban FOTÓ: SUCH TAMÁS —Babi, a szerkesztőségben azóta tavasz van; a virágjaid és a tanyaképeid bera­gyogják, felmelegítik az egész házat. ' — Örülök... Csak azt festem, ami tetszik, ami szép. Egy ismerősöm, aki élt tanyán, mondta, nem ilyen szép az, eső, sár, ott mindig dolgozni kell, min­den olyan szürke. A látvány az, ami engem megragad. Én azt látom, hogy ott süt a nap, ragyognak a színek. Nagy csönd és nyugalom. A tanyák nekem csendesek, zártak, nyugalmasak. Én is ezt a nyugalmat keresem, ezért nem festek ide alakokat. (Vannak figurák, aktok külön.) Azért én a tanyákban is érzem az embereket, attól függetlenül, hogy nincsenek a képen. —Csendéletek, virágok... — Ha kapok virágot, megfestem. Ezeket a csokrokat mind kaptam — mutat körbe. Hangulatos, ízléses ottho­nát rengeteg kép díszíti. — Egy-egy kiállítás után mint az őrült festek, hogy el ne hervadjanak a virágok. —Hogy is kezdődött? —Nálunk a családban mindenki raj­zolt, apukám, nagynéném, mindenki akvareílezett. Kezembe nyomták a fes­téket, négyéves lehettem, és hason fek­ve én is festettem. Általános iskolában a rajztanár felfedezett, beültetett egy mo­dellt, lefestettem, el volt ájulva, hogy milyen csoda született. Hivatásos festő volt a tanárom, Bakonyi Mihály. Jó módszerrel tanított, önbizalmat adott és hagyta, hogy az egyéniség bontakoz­zon ki, nem kényszerített ránk semmit, kedvet csinált.-— Mit festettél gyermekkorodban ? — Akkor inkább figurákat, embere­ket. —Az a legnehezebb, nem? — Igen. A Kodály-féle zenei általá­nosban tanultam, ahová Kodály bejárt, megsimogatta a fejünket, olyan volt, mint a nagypapánk. Megalakították a gyermekkórust és az apák kórusát. Mindenkinek az apukája énekelt, csak az enyém nem volt hajlandó. Simándyval is együtt énekeltünk! Az­tán készültem a képzőművészeti gim­náziumba, ötvös szakra jelentkeztem, ékszereket szerettem volna csinálni. Olyan jól sikerült a felvételim—rajzol­ni kellett —, hogy grafikára vettek fel. Akkor ismertem meg a reklámgrafikát: csomagolás, plakát. Nagyon tetszett, rengeteg ötletem volt. Amikor az első munkámat kinyomtatták — egy könyv­borítót —, eldöntöttem, mindenképp főiskolára megyek... Közben megszületett Márk, majd Babit felvették a főiskolára. Sarkantyú Simon festőművészhez került, mestere meg akarta tartani festő szakon. A grafi­ka és a festészet édestestvérek lettek — és maradtak mindmáig. Sok grafikai megbízás után, az Alföld hatására kez­dett újra tájképet festeni, bár mindig is szerette a természetet. —Mi szép az Alföldön? — A nyugalom, a csend, amit egyre jobban szeretek. Többen mondták, fur­csa, hogy nincsenek figurák a képei­men. Lehet, hogy azért, mert a reklám- grafikában nagyon sok figurát megraj­zoltam, ha elvontan is. Menekülés a másik műfajba, amibe senki sem szól bele, mert a reklámnál azért a megbízó beleszól sok mindenbe, a témához al­kalmazkodni kell. Elkalandozás, visszahúzódás, teljesen szabadon. Az elején itt, Békéscsabán csak magamnak festettem, kikapcsolódásképpen, meg se mutattam senkinek. Aztán biztattak, fessek többet, kiállításra is. —Ösztönző vagy visszahúzó erő, ha a férj is festőművész? — Inspiráló, biztos. Nálunk így volt, megbeszéltünk mindent, de teljesen mást csináltunk, vigyáztunk is arra, hogy ne legyen semmi hasonlóság. — Közös műteremben kétfélét... — Igen. És nekem nagyon hiányoz­nak azok a beszélgetések. Manapság itt, ebben a megyében nem nagyon szo­kás a művészek között, hogy megbe­szélnék a dolgaikat, sajnos. Pedig sze­rintem fontos lenne... Én nagyon örülök más sikereinek is, szívesen elmondom, mi tetszik... — Ismerik a nevedet, kiállításaidra tömegek kíváncsiak, szeretik a munkái­dat, sikeres művész vagy. — Azt nem tudom, de tényleg sokan eljönnek a kiállításokra, és ez nagyon jó érzés. Előtte mindig félek, nehezen ál­lok ki, bár az ember szívesen megmu­tatja a munkáit. De én mindig többet várok magamtól... — Magas mércét állítottál, túl igé­nyes vagy? — Igen, mondják is a gyerekek: „Az igényességet a tanárnőtől tanultuk!” —A tanításról később! A grafika és a festészet két külön világ, mindkettő tel­jes embert igényel, de a Te életedben szépen megfér egymás mellett. A festé­szet művészet, de az alkalmazott grafi­ka részben praktikum, igaz? — Sőt, a computer még jobban elviszi a művészettől. Amit régen egy grafikus kitalált, megfestett ecsettel, tollal, arra ez a computer egyetlen gombnyomásra ötletek tömkelegét tudja megvalósítani. Nem kell grafikusnak lenni, csak ér­teni a számítógéphez és nyomogatni a gombokat. Ezt nagyon veszélyes dolognak tartom. A megrendelők el­mennek egy ilyen computeres szak­emberhez és elájulnak tőle, mert annyi minden vibrál ott, azon a cím­lapon, miközben teljesen elvész a lé­nyeg. Káprázatos dolgokat lehet csi­nálni, de az ötlet nincs benne. Az igényesebbek persze a grafikushoz mennek. —Melyik műfaj kedvesebb? — Mindegyik kedves. A városcíme­reket is nagyon szerettem csinálni, pe­dig hosszú folyamat; szigorú zsűrin megy keresztül, lektorátus, heraldikus vizsgálja meg, alapos történeti, szak­mai követelményeknek kell eleget ten­ni. Persze minden téma minőségi, egyé­ni megvalósítása komoly tanulmányo­zást, elmélyülést igényel... S a tanítás megintcsak teljes embert. Babi három éve tanít az evangélikus gimnázium művészeti tagozatán: fes­tést, reklámgrafikát és textilt, azon be­lül anyagtervezést és gobelinszövést, francia gobelint, azaz fali kárpitot, ami igen bonyolult, nehéz munka. Büszke, hogy erre is meg tudta tanítani a gyere­keket. Mivel tervezett már zárócímkét játékokhoz, aztán textiljátékokat, gon­dolkodik, hogy miért ne avathatná be a gimnazistákat a divattervezés és a já­téktervezés rejtelmeibe is. — Szeretném mindazt átadni, amit és ahogyan nekem tanították a legked­vesebb mestereim. S hozzáadni, amit szerettem volna, de nekem nem tanítot­tak. Meg még azt is, hogy ezek mai gyerekek, mások, mint mi voltunk, kor­szerűbb dolgokat igényelnek. Fontos, hogy érdekelje a gyerekeket a tantárgy, hogy élvezzék ezeket az órákat. — Művészként élni, megélni a mai világban nem könnyű feladat, különö­sen akkor, ha a művész ráadásul még nő is... — Az elején volt nagyon nehéz, meg amikor kicsi volt Márk. Én annyifélét csinálok, sok a munkám. A baj az, hogy a művészek többsége nem vállalkozó alkat, nem menedzsertípus, mégis bele­kényszerülünk ezekbe a dolgokba; a munkát megszerezni, az adminisztráci­.ót elvégezni, és mindent egyedül. Le­het, ha most kerülnék ki a főiskoláról, nem tudnék mihez kezdeni. A gimna­zisták tőlünk kérdezik: hogyan fognak majd megélni? És ezt mi előre nem tudjuk megmondani. Engem itt már is­mernek — ez sokat segít. Biztonságot, erőt ad—és örömöt. Niedzielsky Katalin

Next

/
Oldalképek
Tartalom