Békés Megyei Hírlap, 1997. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-13 / 37. szám
1997. február 13., csütörtök MEGYEI KÖRKÉP Jézus-pantomim, (d) A Teljes Evangéliumi Gyülekezet pénteken 19 órától Szabadkígyóson a művelődési házban tart előadást. Zenés pantomimműsoruk címe: Jézus Krisztus Isten fia, megváltó. Színjátszókor Ványán. (i) Dévaványán —Gyányi Marianna vezetésével — irodalmi színjátszókor alakult általános iskolás tanulók részvételével. A kis csapat a nagyközönség előtt A róka karácsonya című mesejáték előadásával mutatkozott be a közelmúltban. Két támogatás, (i) Körös- nagyharsányban az idén két rendezvény finanszírozásával támogatja az önkormányzat a helyi nyugdíjasokat. Egyik eseményként az idősek napját rendezik majd meg, ezen kívül pedig egy kirándulást—amely valószínűleg a Hortobágyra lesz — támogatnak. Elismerés, (b) A Vöröskereszt eleki szervezete alkalmi ünnepség keretében elismerésben részesítette az önkéntes véradókat. A 79 véradó ajándékot kapott, Braun József és Bágy György 40, Komori Sándorné 30, Bozó József pedig 20 alkalommal adott vért, ők külön jutalmat vehettek át. Új ajtók nyílnak a régi szórakozóhelyeken Egy gázpalackos Szieszta kályha is „szolgálatban ” volt a szombat éjjeli diszkólázban. Apró szabálytalanságok vele kapcsolatban is felmerültek, a korrekciók — az ígéretek szerint —folyamatban vannak FOtó: kovács Erzsébet A rendőrök hétvégi razziájáról részletesen beszámoltunk lapunk hétfői számában. Mint jeleztük, a rendőrökkel tartott a vám- és pénzügyőrség, a munkaügyi központ és a tűzoltóság néhány szakembere. Kovács József őrnagy, a békéscsabai tűzoltóparancsnok helyettese még az akció közben megjegyezte, hogy egykét helyen szabálytalanságot talált. A részletekről is megkérdeztük a célellenőrzés vezetőjét, aki a következőképpen foglalta össze a tapasztalatokat: — A szombati akció után felkerestük a békéscsabai Csapda söröző és a Narancs klub vezetőjét, és részletes tűzvédelmi hatósági ellenőrzést végeztünk. Megtekintettük a tűzvédelmi utasítást, a tűzvédelmi tervet, és felhívtuk a figyelmét, hogy valamikor mire kapott engedélyt. Mindkét szórakozóhely esetében az ajtók átbocsátó képessége volt a kritikus pont. A Csapda 30 ember benntartózkodására kapott engedélyt, szombat éjjel pedig körülbelül 220 vendéget találtunk a sörözőben. A söröző vezetőjével megállapodtunk, hogy hét végére új ajtókat nyitnak, és így 180 főre kaphatnak majd engedélyt. A másik szórakozóhelyen, a Narancsban hasonló problémákkal találkoztunk, ott egyszerre 250 vendég tartózkodott, ez a megengedett többszöröse. Lehetőség van azonban arra, hogy kinyissák a hátsó bejáratot, az útban lévő gépészeti berendezések eltávolításával még egy ajtón keresztül távozhatnak az emberek. Egy biztonsági áramkört is létesítenek, amely áramkimaradás esetén az irányfény forrása. Szükséges még, hogy a jelenlegi bejárati ajtó kifelé nyíljon, a megbeszélések értelmében ezt is megfordítják. Ily’ módon a Narancsban 200—250 ember számára lesz biztosítható a benn- tartózkodás. Úgy gondolom, a szakhatósági állásfoglalásért mindezek után maguk a tulajdonosok fordulnak hozzánk a napokban. L. E. Olvasóink írják , ...................... . A z itt közölt vélemények nem okvetlenül azonosak a szerkesztőségével. Az olvasói leveleket a szerzők előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. Valami bűzlik Hungáriában Mélypontra került az ország, a költségvetés egy hónap alatt megbukott, Magyarországot a Nyugat leírta, a hazudozás csillagászati, a nyomor terjed, mint a mocsárláz, a bűnözés tobzódik. Közben a felsó' tízezer hálózik. Emeli a saját fizetését, s mindent ellop, ami sűrűbb a levegőnél. Ezt nekünk, szociáldemokratáknak eltűrni nemcsak önmagunk ellen való vétek, hanem szégyen is lenne. Ezt nem tűrhetjük tovább. Ezért kell rámutatni ezen jelenségekre, amíg nem késő. A „hatalom” erkölcsi bukása bekövetkezett. A telhetetlen liberálisok és a minden szociális érzékenységüket elveszített szocialisták a legmélyebb kasszába való „belenyúlást” választották. Akkor, amikor az általuk képviseltekre a legképtelenebb terheket rakják. Most már valóban étkezés és fűtés között, hideg víz és meleg víz között kell választani a magyarnak. Ha választhatna. Mert már nem is választhatja számlákat kihozzák. Le kell mondani minden alapvető szociális kedvezményről. Közben folyik a „duma" az Európához való csatlakozásról. Az életünk meg elszivárog. Horn Gyula és Pető Iván egy „rakás anakronizmus”. A kis „drótvágó” egy húron pendül az ellenzék egyes „csoportjaival” . Amikor elérkezettnek látják az időt a liberális fiúk, kilépnek, az egész „szennyet” visszaborítják a volt társukra, és megkeresik azokat az „elemeket” az úgynevezett ellenzék soraiban, akik elfogadják őket. Igaz, a világon mindenütt düledezik a jóléti rendszer. Választani kellene a transznacionális világcégek mérhetetlen profilja vagy a foglalkoztatottak, és ebből következően a családok tisztességes bére között. De a mohó monopoltőke mindenütt a világon munkahelyeket szüntet meg és béreket farag le a saját nagyobb profitja érdekében, és mindenütt rá akarja tenni a mancsát a nyugdíjalapokra, és a szociális rendszerek számára eddig hozzáférhetetlen tőkéjére. A jelenlegi hatalom nemcsak hagyja, hanem még hozzá is segíti a tőkét, hogy a magyar nép a saját hazájában idegenek cselédje legyen. Kit érdekelnek most már a pártok, amikor enni kell és meleg szoba kell az egykének? Kit érdekel a Nyugat véleménye, amikor az életünkről van szó? Most ember- és pártpróbáló időket élünk. Örökre kijátszhatja magát a becsületéből és a nemzetéből akárki. Innen már nem ad „kegyelmet” és „nem bocsát meg" a nép. Botyánszki György, a Kéthly Anna Szociáldemokrata Párt országos alelnöke Szalagavatói emlék 1997-ből A szalagavató az idő múlásával változik is, de mint érzés, kedves marad fotó: such tamás udod, kemény hidegek voltak azon a télen, ami persze akkoriban egyáltalán nem volt fontos nekem. így, 30 év után számomra is meglepő, mennyire erősen emlékszem rá. Sokszor előfordult, hogy a járda mellett a felhányt, magas hóban jártam, s örültem, amikor a jeges hó reccsenve beszakadt alattam. Most mondhatnád, hogy a nagyok már nem szoktak ilyen gyerekes dolgot művelni. Picit talán én is szégyenlősen, de mégis jóleső érzésekkel telve ropogtattam a havat. Busszal meg vonattal jártam a városba, de azon a napon apa kocsival vitte be az egész családot a szalagavatóra. Furcsa szó- összetétel a szalagavató. Azóta se látja be az értelmem a helyességét, de ahogy fordulnak újra meg újra az évek, egyre pontosabban érzem, mit jelent. Vannak olyan dolgok, amiket nem kell érteni, vannak olyan dolgok, amiket nem kell magyarázni, de érzed és ez az érzés csak a tied, s elkísér mint a meleg tenyér, amely simogatja a fejed, mint az anya által készített születésnapi torta, s az ahogy körülültük vasárnap, mikor meggyújtottuk rajta a gyertyákat, mint a naplemente a hegyen vagy a vízparton, ahova apa vitt el bennünket mindig, amikor ölünkbe hullott az iskolai szünet, mint a csengettyű hangja karácsonykor, a csengettyűé, amelyről még sokáig elhittem, hogy a Jézuska rázza a jó gyerekeknek, s még jobban örültem, amikor kiderült, hogy apa az, aki kelti a csengőhangot nekünk, a gyerekeknek. Hát hasonló érzés a szalagavató is. Az benne az érdekes, hogy az idő múlásával változik is, de mint érzés, kedves marad. Tudod, nekünk nagyon szép szalagavatónk volt. Persze mi is szépek voltunk, éppen 18 évesek, fehérek, tiszták, s ekkorra már jól éreztük magunkat. Az osztályban társak voltunk. Tanultunk, lógtunk is, nevettünk, szerettünk — sokan cigiztünk, amiről apáék többnyire nem tudtak. Cseh Tamás dalait imádtuk, azt a fájó nosztalgiát, amit — mint egy francia parfüm — csak ő árasztott. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy rá kell gyújtanom egy cigire, ami akkor az iskolában nem volt szabad. Persze, ha kimentünk a gimnáziummal szembe, a gödör túloldalára vagy a garázs mögé, akkor már a tanárok nem jöttek oda szólni, hogy hagyjuk abba. Akkor azt hittem, lusták kicsit. Ma biztosan tudom, hogy noha nem értettek egyet vele, de elfogadtak minket, s gyerekes viselkedésnek tartották volna, s méltatlannak, ha e miatt leskelődtek volna utánunk. Finom dolgokat tanultam tőlük. Emlékszem, óráról kéredzkedtünk el a próbára, pedig az délutánra volt megszervezve. Akkor örültünk, hogy úgymond átvertük a tanárunkat, aki készségesen elengedett. Ma már pontosan tudom, hagyta, hogy meggyőzzük, s jót mosolygott rajtunk. Tudod, a szalagavatónk nagyon ünnepélyes volt. Mi, több mint százan megtöltöttük a színpadot, osztályonként, fegyelmezetten, abc-sorrendben állva. Én akkor sírtam—olyan volt a hangulat. Tudtam, bár nem láttam, hogy anyáék lenn ülnek a nézőtéri homályban és várják, hogy én lépjek előre a szalagért. Izgultam kicsit, de nem tudom miért, anya mondta, ők is nagyon szorítottak, nem tudták, miért. Az iskolának mindig fehér-kék színű volt a szalagja. A fehér a tisztaságot, a kék az igazságosságot jelezte, mondták. Ennek mi nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Örültünk, hogy jól illett a ruhánkhoz. A fiúkat persze ez sem foglalkoztatta. Én örültem és fájt valami — hát sírtam, de ez a sírás valahogy az örömömet erősítette. 18 éves voltam, és ekkoriban léptem ki a gyerekkorból. Örültem ennek, de féltem tőle. Anya, mikor hazaindultunk ugyanezt mondta a kocsiban: örül neki, de fáj is neki, hogy hamarosan elveszít mint kisgyereket, s félt attól, ami a felnőttséget jelentheti. Persze, hogy mikor válunk felnőtté? Az kevésbé az évektől, jobban a történésektől függ, s kicsit attól, mennyire őrizzük magunkban mindazt, ami egy kicsit gyermeki. Apa mondta ezt nekem másnap, amikor az ünnepi ebéd előtt beszélgettünk. Én felnéztem apára. Volt akkor valami fájdalom és sok simogatás a hangjában, s ma is inkább arra emlékszem, ahogy a szavakat mondta, mert érteni kevésbé értettem abban az időben. Később, amikor előfordult velem, hogy visszavágytam a gyerekkorba, értettem meg szavait. Minden embernek forrása a gyermekkora. Tudod, szépek voltak a beszédek. Persze semmire sem emlékszem belőlük, csak a hangulatukra. Azóta többször megfigyeltem, a beszédek nem értel- mükkel, mondanivalójukkal, hanem azzal a pillanattal hatnak, amelyben egyesül a hely. idő s hangulatteli emberek sokasága. Egyszeri és megismételhetetlen műfaj ez, mert csak akkor és csak ott hatnak, később már nem, vagy nem úgy. Ezért átéljük inkább azokat. A diákok emlékezése a 4 évre tele volt szellemességgel és vidámsággal, s valami állandóan visszafojtott érzéssel, amit akkor talán nem is tudtunk, de stréberségből nem is akartunk megfogalmazni — mi szerettünk a gimibe járni, s éreztük, a tanárok is sokra tartják, sokat várnak az évfolyamtól. Az igazgatónk beszédére sem igazán emlékszem. A forrásokról beszélt, a gyerekkorról, a szülők örömteli sírva-vigadásáról és az iskoláról. Kosztolányi egy novellájáról szólt, ami „Vissza a gyermekekhez” címet viselte. Később elolvastam és már tudom, mit is mondhatott. Egy fiatal, alig huszonéves és nagyon tehetséges tanító érkezett a faluba, vagy kisvárosba. Megtartotta az óráit. „Ásítozott. Unta magát. Maga is gyerek volt még. (...) Küzdött a sorsával. Félt attól, hogy élete egy bárgyú pásztorkölteménnyé laposodik, s neki is az lesz a végzete, ami atyjáé, déd- és ükapjáé volt, kik mind mint jámbor református lelkészek haltak meg zöld tomá- cos, fehér, falusi házukban. Valami nagyot akart. (...) És egy reggelen a gyerekek hiába várták őt kis sárga padokban. Nem jött. A faluban széltében- hosszában arról beszéltek, hogy a fiatal tanító Párizsba ment és kanállal eszi a tudományt. (...) Sokat olvasott és tanult. A vacsorapénzén színházba járt. Keményen küzdött a kegyetlen élettel. Ha olykor ellágyult, s hazasírt a lelke, jeges gúnnyal kinevette magát. Majd hazajött. Színész lett. Hamarosan elismerték. A lapok pár év múltán csak dicsérni tudták már. Nagy és komoly sikerei voltak. Las- san-lassan megtanulta, hogy az élet pirosságát hogyan kell pótolni a művészet festett pírjával. Kávéházba járt, és későn feküdt le. Bohém akart lenni. A lelke mélyén ugyanakkor mindig naiv, gyerekes maradt.” Évtizedek múltával eljutott sikerei csúcsára, s érezte, nem született bohémnak. „Egy este kávéházban ült. Vidéki lapot olvasott. Megtudta, hogy falujukban az öreg tanító meghalt. Egy gondolat villant át az agyán, elfehére- dett.” Sietve összepakolt, vonatra szállt. Húsz éve nem látta a faluját. Ő közben megőszült kicsit, de „Minden a régi volt még: az iskola, a templom, a korhadt harangláb. És belül ő is. (...) A falu népe alig akart hinni a szemének. Tanítványai később nagyon szerették a mozgékony arcú, tüzes szemű férfit. Gyönyörű hangon szavalt nekik, és olykor, mikor jó kedve volt, bámulatos tündérmeséket mesélt távoli, ragyogó városokról.” Elkezdett újra .tanítani. Megnyugodott, visszatért a forráshoz. Erről beszélt nekünk az egykori igazgatónk. Tudod, amikor elindulunk, amikor kilépünk a gyermekkorból, nem kell, hogy hátra nézzünk, de érezni jó, s tudni kell, hogy hol vannak a forrásaink. ekem szerencsém volt. Forrás eredt apa és anya meleg tenyeréből, a gyermekkor álmaiból és meséiből. És... így utólag — ha nem is 30 éve — érzem, hogy az volt a gimnázium. Talán ezért maradtam, tértem ide visz- sza, s úgy érzem, ma is itt a helyem, mert miként Hölderlin mondja: „Nehezen költözik az, aki a források közelében lakhat”. Dr. Kereskényi Miklós a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium igazgatója
