Békés Megyei Hírlap, 1997. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-06 / 4. szám
1997. januar 6., hétfő MEGYEI KÖRKÉP Drágábban mérnek, (cs) A mérsékelt díjak miatt acsorvási mázsaház nyereséges volt. Tavaly azonban a szolgáltatást végző személy illetményének emelése következtében a végelszámolásnál veszteség mutatkozott. Az egyensúly helyreállítása érdekében a képviselők úgy határoztak, hogy a mérlegelési díjtételeket átlagosan 50 százalékkal megemelik. Január elsejétől a gazdák a hatósági mázsa használatáért szarvasmarha esetén 150 forintot, borjúnál 80 forintot, hízott sertésnél 50 forintot, míg a süldőnél, malacnál, juhnál, kecskénél 30 forintot fizetnek. Képviselet nélkül, (gh) Hosszú szenvedés után elhunyt Idul István, a battonyai települési önkormányzat képviselő-testületének korelnöke. Idul István 1990 óta képviselte a város cigány lakosait a testületben, vezetője volt a helyi cigány kisebbségi önkormányzatnak és a Békés Megyei Cigány Lakosok battonyai csoportjának. Az elhunyt képviselőt a battonyai önkormányzat saját halottjaként helyezték örök nyugalomra január 2-án Battonyán. Idul István távozásával a mintegy 400 battonyai cigány lakos kisebbségi képviselet nélkül maradt a városi önkormányzatban. Nem ellenfélként, társként jöttünk Korszerű sertéstelep Békéscsabán Aki néhány évvel ezelőtt járt Békéscsabán, a volt Szabadság Tsz sertéstelepén, az biztosan csodálkozna egy újabb látogatás alkalmával: szinte minden megváltozott. Az új tulajdonos, a Hajdúsági Agráripari Részvénytársaság (HAGE Rt.) az elmúlt évben több mint 140 millió forintot áldozott a telepre. Az átalakítás előtt 700— 750 kocás telepként működött a telep, majd a legutóbbi száj- és körömfájás után üresen maradt három évig. A HAGE képviselője, Mitla- sovszki Imre egy évvel ezelőtt járt itt látogatóban, majd február-márciusban köttetett meg az üzlet. — Nem ellenfélként, társként érkeztünk, és ezt az itt élők már tapasztalhatták is. Éppen ezért folyamatosan vettük birtokba a telepet: az itt nevelt pulykák leadása után álltunk neki a munkának. — Mennyire vették igénybe az itt élők segítségét? — Mindenben rájuk számítottunk. A telepvezetőt sem hoztuk Nádudvarról, vagy az ország másik végéről, hanem felkértük Jeszenszky Lajost, aki azelőtt is ezt a telepet vezette. Jó választás volt, hiszen a helybélieket ő ismeri igazán, és lassan a mi gondolkodás- módunkat is megismeri. Rajta kívül harminc embernek adtunk munkát, akik gyakorlatilag mindannyian munka nélkül éltek—és közülük húszán azelőtt is ugyanitt dolgoztak. — Milyen együttműködés van még ezen kívül a Szabadság Szövetkezettel? — A telepen keletkező hígtrágyát mintegy ezerhek- támyi szántóterületen lehet felhasználni — természetesen a szövetkezet területén. Ugyancsak ebből a térségből vásárolnánk fel a szemestakarmány nagy részét is, márpedig ez a mennyiség sem kevés: ötszáz vagon évente. — Manapság az a hír járja, hogy nem igazán érdemes sertéstenyésztéssel foglalkozni. Önök mégis beruháznak, nem is keveset... — Igen, ez a HAGE stratégiája: mi a jövőben gondolkodunk, márpedig a húsra mindig szükség lesz, ezért döntöttünk úgy: fel szeretnénk éleszteni a sertéságazatot. A békéscsabai telepnek pedig az országban az egyik legjobbnak kell lennie, és kiváló minőségű húst kell előállítania. — Gondolom nem titok, a Gyulai Húskombinát is az Önök tulajdonába került... — Természetesen így egész a kép, a telep mellett ott van a húsipari háttér is, és persze elsősorban azt szeretnénk ellátni hússal. Mindemellett tervezzük, hogy kihelyezzünk tenyészkoca-ál- lományt is, ezzel fellendítve a környéken ezt az ágazatot. — Milyen munkákat végeztek itt el eddig, és mikor érnek a végére? — Mindenekelőtt, éppen a régi fertőzés miatt kétszer fertőtlenítettük a telepet, és már 140 millió forintot költöttünk arra, hogy az ország egyik legkorszerűbb telepévé fejlődhessünk. Még további negyvenmillió forint szükséges a teljes befejezéshez, ezt aratás idejére tervezzük. Ennek ellenére már megkezdtük a betelepítést: törzskönyvezett, ellenőrzött, hármas mentes állományt — Cahib sertéseket — hoztunk ide. Az első malacok augusztus húszadikán születtek, és februárban már hízósertéseket tudunk leadni. Innen egyébként évente 12-15 ezer hízósertés kerül majd ki, és reményeink szerint öt-hatezer sertést a hozzánk csatlakozó kistermelők adhatnak le. Antal Gyöngyi Olvasóink írják ■■ • ........ A z itt közölt vélemények nem okvetlenül azonosak a szerkesztőségével. Az olvasói leveleket a szerzők előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. Tiltakozzunk az autópályadíj ellen! A Békés Megyei Hírlap decemberi száma „örömhírként” hozza, hogy karácsony előtt megnyílik az M5-ös autópálya új szakasza és a személygépkocsiknak csak 8,60 Ft-ot kell fizetni kilométerenként. De vajon melyik kilométerenként? Mert ugyanis ha az autópálya teljes szakaszára kell 8,60-at fizetni, akkor ez egyáltalán nem örömhír, hanem az adófizető magyar állampolgár ismételt becsapása. A vállalkozó— véleményem szerint—egy elkészült útalapra (további alapozási munkákkal), egy előre lefektetett sávra tett aszfaltot, s bár soha nem mértem, de gondolom 20—30 kilométeres szakasz lehet, amit ő készített. Vajon milyen szerződést köthetett ismételten (és biztos nem utoljáraI) a magyar kormány a nép garanciavállalása mellett, a nép nyakába? Egy kanadai ismerősömtől tudom, hogy például Kanadába 416 km-es autópálya-szakaszra 450forintnak megfelelő bérletet kell fizetni és ott az átlagórabér 14 USA dollár. Ez egynegyed része egy órai bérüknek. Vajon a magyar adófizető állampolgár, akinek már nem tudom hányadik sarcot kell a nyakába vennie, fizetésének hány százalékát kénytelen autópálya-használatra adni? Egyáltalán köthet-e a magyar állam olyan szerződést, ami egyértelműen az adófizetőket sújtja? Mint polgármester, aki tudja, hogy az ez évi költségvetés a sok előzetes ígérgetések ellenére még szorítóbb lesz; aki tudja azt is, hogy az állampolgároknak újabb adóterheket kell magukra vállaljanak annak érdekében, hogy az adott település, ahol laknak, megfelelő szinten működjön: teljes mértékben tiltakozom az ilyen fajta szerződéskötések miatt! Igaz, az országgyűlési képviselő urak, hölgyek fizetését 30%-kal az inflációhoz igazítják (ezért kevésbé érinti őket), mégis el tudnám képzelni, hogy kezdeményezzék az autópálya-használati díj ismételt felülvizsgálatát. Mert ha sokáig így megy, akkor az eddig bevett gyakorlat előbb-utóbb tragédiához fog vezetni. Nem szorul magyarázatra, de tény, hogy ebben az egyébként is elmaradott helyzetű délkeleti országrészben élő vállalkozók, vállalatok, kistermelők ezzel az intézkedéssel még hátrányosabb helyzetbe kerülnek. Azt hiszem a magyar nép toleranciája az elmúlt 40 évnek köszönhetően lényegesen nagyobb, de nem biztos, hogy egy sztrájk ma nem járhatna komoly robbanással. Felhívom minden Békés, Csong- rád megyei és minden érintett megye polgármesterének figyelmét, hogy tiltakozzanak az állampolgárokat és a térséget súlyos anyagi hátrányba szorító intézkedés ellen. Köszönjük az ilyen karácsonyi „ajándékot” a magyar kormánynak! Bakos István, Mezőkovácsháza polgármestere Egy óceánnal arrébb... Munkatársunk amerikai úti élményei I. *f» y* Ha valaki néhány éve azt mondja: „Marcsika, ezt a saját szemeddel fogod látni!” — biztos megkérdezem tőle, vannak-e elmebetegek a rokonságában... Ha pár évvel ezelőtt valaki azt mondja, nemsokára egy hónapot tölthetsz az Egyesült Államokban, valószínűleg megkérdezem, hogy vannak-e elmebetegek a rokonságában. Most meg itt tartom a kezemben a repülőjegyet, amely Budapesttől Amszterdamig, onnan meg Detroitig szól. Nem álmodom, mert a jegyet másoknak is megmutatom, és mindenki határozottan állítja, hogy létezik. Kicsi téglalap alakú papírkákból áll, rajta mindenféle időpontok, betűjelek, kétség sem fér hozzá, ezzel át lehet repülni az óceánon. Szóval megyek! Gondolatok a bőrönd tetején Már az utazás előtti hetekben elhatároztam, hogy jól felfrissítem az angol tudásom, mielőtt felülnék a repülőre. Komolyan mondom, mindennap megígértem magamnak, hogy majd holnap előszedem a valamikori angol könyveimet, és tanulok, mint a kisangyal. Persze egyik nap fáradt voltam, másik nap vendégem volt vagy dolgoztam, szóval hamarosan rádöbbentem, hogy már csak egy szűk hetem maradt az indulásig, és még csak össze sem csomagoltam. Pedig ehhez nyelvtudás sem szükséges. Álltam karbatett kézzel a szoba közepén, körülöttem a ruhásszekrények tartalma szanaszét, és megkíséreltem nekilátni a lehetetlennek. Már ötödjére ültem a bőrönd tetején, próbáltam becsatolni, de nem csukódott. A nadrágok kellenek, a szoknyák is, a pólók is, a cipőkről nem is beszélve... Istenem, hát mit hagyjak itthon? Szerencsére a barátok nem hagytak cserben. Az egyik azt tanácsolta, csak sportcipőket vigyek, meg meleg holmit, mert Michigan állam, ahol tartózkodni fogok, ősszel rendkívül hideg. Talán még egy télikabát sem ártana. Átrendeztem a bőröndöt, mert én adok mások véleményére. Kiselejteztem a könnyű, nyári pólókat, bepasszírozom atélikabátom és a bakancsom. Teljes 24 óráig azt hittem, végeztem a csomagolással, amikor is lihegve felszaladt hozzám az egyik barátnőm. Figyelmeztetett, hogy előző nap tiszta véletlenségből megnézte a térképen, milyen szélességi övön fekszik Michigan, és hát sokkal délebbre van, mint a mi kis Kárpát-medencénk. Tegyek be tehát sok-sok nyári holmit, mert összesülök a melegtől. Hogy nekem hogy nem jutott eszembe ez a szélességi öv ügy?! Aznap is azt hittem, utoljára ülök a ruhatáramba ágyazódva a szoba közepén. Egy jóakaróm azonban arra késztetett, hogy a dolgot másnap is megismételjem, tudniillik elmondta, hogy Michigan rendkívül huzatos, gyakoriak a hideg kanadai szelek, és különben is, a sok tó miatt igen szélsőséges az időjárás. Egyszóval az utolsó hetem csomagolással telt. Ki és be, ki és be. Szinte már el sem hittem, hogy elérkezett az indulás előtti nap, és ezzel ha akartam, ha nem, pont került a csomagolásos korszakomra. Hanem amikor» először megemeltem a bőröndöm, bizony majdnem olyat tettem, amit az ember rendes körülmények között máshol szokott... repülőn majd rosszul leszel...” A következő nagy kérdés az volt, mit vegyek fel az útra. A környezetem ismét a segítségemre sietett. Anyukám azt akarta, hogy kosztümben és körömcipőben menjek, mert „abban legalább úgy tűnik, mintha nő lennék”. Volt, aki réteges öltözködést javasolt, és olyan is akadt, aki szerint a repülőgépen kell ünneplőről laza melegítőre váltanom. Az indulás előtti este a fekete bakancsom kihívóan tátongott felém: „engem vegyél fel az útra!” Sokáig néztem a kedvenc cipőmet, amit mindenki utált körülöttem. Végül hallgattam az ösztöneimre, és a szinte nulla órás alvás után boldogan egyesültem a hűséges lábbelivel. Legalább ez megnyugtatott, mert egyébként nagyon ideges voltam. Soha életemben nem ültem gépen, csak a barátaim százféle jótanácsa kavargón bennem. „A repülőn majd rosszul leszel — állította valamelyikük —, liftezni fog a gyomrod, de ne aggódj, ott a zacskó... és nyomd csak bátran a stewardes'kezébe, ha végeztél”. A másikuk elmagyarázta, hogyan kell elintéznie hátramaradt családtagjaimnak az örökösödési illetéket, ha lezuhanna a gép. Volt, aki arra biztatott, kérjek minél több whyskit a gépen, mert az segít legyőzni a talaj és a gép közötti távolságból adódó pánikot. (Természetesen az említett nedű csak a növekvő távolsággal egyenes arányban fogyasztva fejti ki hatását! — figyelmeztetett az illető.) A gépen már Budapest és Amszterdam között rájöttem: az embernek csak a saját tapasztalatai és ösztönei számítanak. A gyomromnak semmi baja nem volt, nem lettem rosszul, whyskiyel meg sem kínáltak, a gép sem zuhant le, sőt még az is kiderült, nem tudtam volna az ünneplőmet melegítőre váltani, mert a mellékhelyiségbe csak cipőkanállal fért be egyszerre minden testrészem. Terroristának néztek Hogy elindultam Amerikába, azt legelőször Amszterdamban bántam meg. A történet még otthon kezdődött, amikor az egyik kolleganőm nekem ajándékozott egy kis fémdobozkát, hogy abban vigyem ki a bizsujaimat. így legalább nem feledkezem meg róla—mondta —, hiszen a doboz által egy kicsit velem lesz ő is. Amszterdamban, mikor a röntgengép sípolni kezdett, a reptéri felügyelet legelőször ezt a kis dobozkát szúrta ki. „Miez?”—kérdezték szigorúan, én pedig elcsukló hangon, főleg pedig magyarul sorolni kezdtem, hogy ez csak a kolleganőm... szóval hogy így akar kijönni velem az USA- ba... amúgy meg a hosszú, a rövid és a közepes fülbevalóm található a dobozban. A röntgengéptől egyenesen egy férfi elé vittek. Mutogattak a csomagomra, s valamit mondtak neki. A férfi rám nézett, kérte az útlevelem. Nézte a benne lévő képet, aztán engem, majd megint a képet. Tudom, hogy nem hasonlítok, mondtam hangtalanul befelé, de azért még én vagyok. Csak régi a kép, és akkor még más volt a hajam, meg egyáltalán... Mit akarnak tőlem? A férfi megkérdezte, hogy beszélek-e angolul. Ez volt az utolsó mondata, amit megértettem, és ebben a pillanatban mintha kiradírozták volna az összes angol tudásomat. Csak a fejem ráztam, hol vízszintesen, hol meg kicsitkörözve, mikor mi jutott eszembe. Először azt gondoltam, nem vallom be, hogy van egy kicsi nyelvismeretem, mert most úgyse jönne ki hang a torkomon, aztán meg arra gondoltam, talán mégis rosszul teszem, ha nem vallom be. (Ekkor köröztem.) Miután kiderült, hogy Magyarországról jövök, elindultak tolmácsért. Negyedóra múlva, amikor úgy gondoltam, most már biztos lekésem a detroiti csatlakozást, visszatért a férfi egy idős asszonnyal, aki ragozott. A hölgy elmondta, hogy az úr elnézést kér, de a közelmúltban történt géprobbanás miatt mindenkit kifaggatnak, kiváltképp a gyanús elemeket. Rögtön ezután kérdéseket tettek fel. A rágózó asszony fordított. Mikor és hol csomagoltam be a sporttáskába? Ki segített? Hova megyek, milyen céllal? Hol fogok tartózkodni, tudok-e címet mondani, meddig akarok maradni? Tegnap csomagoltam be otthon a szobában, és Detroitba megyek, nem is tudom, miért, és persze van címem... — válaszoltam kicsit zavarosan el-elfúló hangon. Kérték, mutassam meg a címet. Felnyitottam az imént már feldúrt táskát, keresem a füzetet, ahová felírtam mindent. A legalján találtam meg természetesen, de legnagyobb meglepetésemre nem szilárd halmazállapotban. Valami kiömlött rá, és leginkább egy vízzel telt szivacsra hasonlított... Irány Michigan! Már nem tudom, hogy kerültem fel a detroiti gépre, de tény, hogy egyszer csak fenn voltam, és volt közel tíz órám, hogy átgondoljam, ki mivel búcsúzott el tőlem otthon. Az egyik barátom például azt mondta, Michigan Ámeri- ka legszegényebb állama, oda nem is érdemes elmenni. Valaki szerint a Grand Canyontól bepisilnék, olyan gyönyörű, úgyhogy ne cövekeljek le a Nagytavaknál. Megint mások Bostont és New Yorkot dicsérték, néhá- nyan Califomiát ajánlották, csakhogy pénzt senki sem adott a tanácsaihoz. Detroitban aztán már otthon éreztem magam. Néhány hórihorgas néger reptéri alkalmazott megkérdezte honnan jöttem, és mikor megmondtam, hogy magyar vagyok, minden kapu megnyílt előttem... (Folytatjuk) Magyar Mária
