Békés Megyei Hírlap, 1997. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-04-05 / 3. szám
Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszélések (4.) Gyula főúr csele Csanád vezérért Hatalmas nagy úr volt I. István királyunk uralkodása idejében Ajtony vitéz. Birtokai a Tiszától az erdélyi hegyekig, a Köröstói az Al-Dunáig terjedtek. István királyunknak is ugyancsak meggyűlt a baja a hatalmas főurakkal, ezek közül nem egy még a keresztény egyházra is rátört. Némelyik ezt ürügyül is használta, mert féltette hatalmát az erélyes kezű királytól. De István egymás után legyőzte a fellázadt főurakat. Csak Ajtonyt nem támadhatta meg, mivel ez nem bántotta a keresztényeket, de meg nem is tagadta, hogy ő keresztény volna. Pedig szeretett volna a hatalmas kiskirállyal elbánni. Miután a többi hatalmaskodó főurat legyőzte, Ajtony ellen készült, de másfél évtizedig nem merte megtámadni, mert a görögök is szövetségben álltak Ajtonnyal. A görögök uralma dél felől—ez időben — Ajtony birtokáig terjedt. 1028. évben egy nő ült a görög trónra. István most már elhatározta, hogy leszámol hatalmas ellenfelével. Ajtonynak volt egy messze földön híres vezére: Csanád. Hatalmas, harcra termett vitéz férfi volt, akitől rettegtek ellenségei, midőn nagyszámú fegyveres vitézeinek élére állt, s hadba indult azokkal. I. István jól tudta, hogy Csanád vezér mellett Ajtonyt nem győzi le oly könnyen, sőt talán még meg sem küzdhet vele. A király sokat is töprengett azon, hogyan nyerje meg magának Csanádot. Volt a főurak között egy csalafinta eszű főúr. Gyulának hívták. Néki nem voltak nagy birtokai, nagyszámú cselédsége, jobbágya, ménese, nyája. Pedig nagyon szerette volna mindegyiket. Gyula egy szép napon így szólt a királyhoz: „Ha csak Csanád vezérre van szükség, hogy hadba menjünk Ajtony ellen, én ígérem: Csanád a mi táborunkat vezeti Ajtony ellen, s addig nem újul meg kétszer sem a hold.” A király fejcsóválással hallgatta Gyula szavait. Hihetetlennek tartotta az egészet. Gyula főúr eddig még nem mutatta meg vitézi voltát, pedig ugyancsak módjában lett volna, mert háborúskodás volt bőven. Azt azonban tudta a király, hogy furfangos eszű ember. Mégsem vette komolyan Gyula szavait. — Jó vitéz, ha azt megcselekszed, amit mondtál, akkor öt falut kapsz jobbágyokkal. A főúr roppant megörült ennek az ígéretnek, és nagy célja érdekében még aznap eltűnt a királyi udvarból. Nem tudta senki sem, hogy hová lett. Marosvárra, Ajtony udvarába egy napon néhány csatlós kíséretében egy magyar főúr érkezett. Ajtonyt kereste, vele kívánt beszélni. Ajtony vitéz éppen tágas, magas, boltíves, kényelemmel berendezett nagy lovagi termében mulatott töb- bedmagával. Ebéd utáni időben gyöngyöző bort iszogattak. Ekkor jelentették neki, hogy egy Gyula nevű főúr érkezett hozzá. Ajtony szívesen fogadta a látogatót embereivel együtt. Az új vendég csakhamar otthon találta magát, s olyan jól mulattatta a társaságot, hogy Ajtony vendégül marasztalta. Gyula szívesen maradt. Éppen ezt akarta. Egyelőre nem szólt semmit, hogy miért jött, csak a bizalmatlanságot akarta Ajtony szívében elhinteni. Nemsokára erre is kínálkozott alkalom. Egyheti ott-tartózkodás után egyszer csak így szólott hozzá Ajtony: — Még nem is kérdeztem: honnan jöttél, jó vitéz? Gyula minden meglepetés nélkül, közönyösen szólt oda: — A király udvarából. Ajtony meghökkenve tekintett rá. — Mit keresel itt? Nem tudod, hogy én és a király ellenségek vagyunk? — Éppen azért jöttem ide. — Tehát szöktél? Menekülnöd kellett? —Nem. Sőt, nagyon is kedveltek ott. — De hát akkor mi hozott ide? — Te magad... Ajtony kétkedéssel tekintett rá. Hiszen ő sohasem hívta ide ezt a vitézt. Hírből ugyan ismerte. — Igen, igen — folytatá Gyula — a te személyed hozott ide, mert téged még inkább kedvellek, mint a királyt... Tudd meg, a király udvaránál életedre törnek... * * * Az ármányos főúr úgy tudta intézni a dolgot, hogy Ajtony gyanakodni kezdett hű emberére: Csanádra. Majd pedig Csanád vezér barátságába is beszínlelte magát Gyula. Ezt meg Ajtony iránt tette bizalmatlanná a ravasz ember. Szerepét oly ügyesen játszotta, hogy egy napon Ajtony vezér elrendelte, Csanádot fogják el és végezzék ki. E parancsot maga Csanád is hallotta, akit Gyula rejtett el a szomszéd szobában. Most már igazán hitt Gyulának. Tapasztalhatta, hogy Ajtony előtt kegyvesztett lett, és az halálát akarja. Nem csoda, ha örömmel fogadta álbarátja segítségét, hogy az Marosvárból kiszöktesse. Természetesen Gyula is vele szökött. Ajtony vitézei hiába keresték őket. Bottal üthették nyomukat. * ¥ # A király már egészen megfeledkezett Gyula főúrról, és annak tett ígéretéről, mikor egy napon, még mielőtt a hold valóban kétszer megújult volna, két vitéz érkezett hozzá Fehérvárra. Azonnal a király elé bocsátották őket... (Folytatjuk) I. István király és Gyulafőár. Geiger Richárd grafikája Fekete fehéren Történelmi toplista Ki a különb, ki a több, hányatott 1100 évünk történelméből? Erre kereste a választ az egyik közvélemény-kutató intézet. Ezer magyar megkérdezése során szerzett tapasztalatait most tette közzé. A kérdezőbiztosok arra voltak kíváncsiak, hogyan is ítélünk, mennyire rokonszenves néhány történelmi személyiség? Az élbolyt Mátyás vezeti, a király, 94 százalékos rokon- szenv-indexszel. Őt követik sorrendben: Szent István (93), Széchenyi (91), Kossuth Lajos (89), II. Rákóczi Ferenc (88), Hunyadi János (87), Zrínyi Miklós (86), Dózsa György (84), Deák Ferenc (83) és Wesselényi Miklós (80). A harmincas lista vége: Antall József (50), Kun Béla (49), Horthy Miklós (42), Gömbös Gyula (28), Rákosi Mátyás (23), Szálasi Ferenc (15). Érdekességként említsük meg: Nagy Imre 70 százalékkal a 13., Kádár János 63 százalékkal a 18. helyen áll. A toplistából nyilván sokféle következtetés levonható. Mindenekelőtt azt olvasom ki belőle: azért nem hülye nép ez a magyar. Az első tizenkét helyre a múlt században vagy korábban élt nagyságokat sorolt, vagyis nem hajlandó ítélni nagy súllyal a közelmúltbeliek felett. Vaskos üzenet ez napjainkra: lassabban kedves politikusék! Tessenek várni száz-kétszáz évet, hogy megítéltessenek. Ezalatt szobrokat emelhetnek önöknek, s le is dönthetik azokat. Száz év nagy idő! Azt is kiolvasom a listából, hogy szívesebben élne a magyar a reneszánsz Mátyás korában, ahol az álruhába bújt nagy király kíváncsi volt arra, hogyan is bánnak (el) vele, hogy aztán maga bánjon el az elbánókkal. Lehetne ebből is okulni, kedves Kormány! Végezetül jobban „díjazzák” honfitársaink a megfontoltságot, a kiszámíthatóságot, a bölcsességet (Mátyás, István, Széchenyi), mint mondjuk Kossuth lánglelkűségét. De a legfigyelemre méltóbb talán mégis az, hogy Szálasi „testvérre” mindössze 36 ember voksolt. Igazat kell adnunk azoknak, akik úgy vélik, ők 36-an vagy tréfálkoztak, vagy tényleg él köztünk egyszázaléknyi beszámíthatatlan ember. Csak annyit tennénk hozzá: ha nem tréfálkoztak is, ennyi selejtje lehet egy nemzetnek. Legyünk büszkék a kilencvenkilencre! Árpási Zoltán Vajda János Liszt Ferenchez Kit hord örök hír s diadal. Kiben szívünk ver s zeng a dal, Mit idő el nem öl: Honod, mely büszke rád s szeret — A Hunyadiak, Zrínyiek hazája — üdvözöl! Légy büszke rá, és ne feledd: E föld, mely szülte bűszered, Hősök, csodák hona, E népnek, mely hord néma bút, És örömében sírni tud, Nincs párja, rokona. Ó, jer közénk, maradj velünk, Kik még hiszünk, még szeretünk. Bár reményünk — titok. Zengd te nekünk a csodadalt, Mit nem mondhatnak el e szavak, Csak sejtnek milliók... Vagy ám, ha mégysz — hí a világ — Vidd a haza határin át E nép hírét tova, A nép, melynek dalaiban Nagy, halhatatlan búja van. Nem halhat meg soha! Postafiók: Erdély, 1997 A határon túl kezdődik Erdély. Közel kétmillió magyar otthona. Hogyan élnek, gondolkodnak, mi bántja őket, miként őrzik magyarságukat, arról szólnak ezek a levelek, amelyeket a Bukarestben megjelenő Romániai Magyar Szóból tallóztunk. Megfontoltan és határozottan Nemcsak reméljük, de hisszük, hogy véget ért a számunkra annyi keserűséget jelentő „hét szűk esztendő”. A „Kárpátok géniusza” által létrehozott aranykornak talán csak most lesz vége azok számára, akik az 1989. év végi eufórikus hangulat idején és azt követően magukhoz ragadták a gazdasági és politikai hatalmat, hogy a maguk és elvtársaik uralkodási folytonosságát megtartsák, biztosítsák. Hogy mi mindenre volt képes, hatalma megőrzése végett, a régi bőréből kivedlett „demokratikus garnitúra”, nem kell különösebben ecsetelni, hiszen azt az ország lakosságának legalább 90 százaléka saját bőrén érezte, még azok is, akik fennmaradásukra voksoltak, politikai értetlenségüket bizonyítván ezen az őszön. Csupán a novemberi választási harcot kellett említenünk ahhoz, hogy tisztában legyünk a hétévi hatalmat gyakorlók módszereivel, eszköztárával. Tapasztalnunk kellett, bár tudtuk azelőtt is, hogy a rólunk festett, hirdetett mumusképet „legfelülről” táplálják, terjesztik, a naiv nép félrevezetésével, az irántunk érzett gyűlölet szítására, az ellenünk való összefogásra. Tették ezt azok a vezetők és pártok, akik meglovagolják immár 70 év óta a román nép hazaszeretetének érzületét, nemzeti öntudatát. Az utóbbi ötven évben, de főleg az eltelt hét év alatt voltak pártok és vezetők, kisebb-nagy óbb koncot rágok, újságírók, akik pusztán abból éltek, hogy szónokoltak, uszítottak a magyarság — s ezen belül a romániai magyarság —, az RMDSZ ellen. Ezeknek az elvtársaknak vagy uraknak a lába alól csúszik ki a talaj, mert az éretté, felnőtté vált román nép nagy része már nem hisz a gyermekijesztgető „mumus-mesékben”. Ez bebizonyosodott a választások alatt is. A nemzet- és országmentő szónoklatoknál, kisebbségellenes uszításoknál tovább nem jutó úgynevezett „politikusok”, szenátorok, képviselők és újságírók a jövőben sem fognak tudni más maszlaggal kábítani, új doktrínákkal előhozakodni. Éppen ezért, ennek tudatában munkába kell lendülnie a magyarságnak a remélt demokratikus Romániáért. Már annyiszor reméltünk és csalódtunk, talán most végre a becsület is szóhoz jut. Eddig nem tudtuk szellemi, fizikai, gazdasági, politikai, kulturális teljesítőképességünket kihasználni, érvényesíteni, gyümölcsöztetni nemhogy népünk, de még országunk javára sem, mivel minden energiánkat a támadások elleni védekezésre vagy a passzív tétlenségre kellett fordítanunk. Bízunk abban, hogy e századvégen és új évezred hajnalán olyan demokratikus Románia lesz európaivá, amelyben a béke, az egyetértés, a megértés, az egyház által hirdetett és gyakorlata által bizonyított szeretet lesz a mérvadó, vezető és uralkodó eszme. A Zsoltárok könyvéből vett idézettel fejezem be a fejtegetésemet: „Ügyelj a feddhetetlenre, nézd a becsületest, mert a jövendő a béke emberéé.” Dr. Ágoston Albert, Marosvásárhely Az érem másik oldala Gheorghe Baritiu 150 évvel ezelőtt a kisebbségi sorsban élő erdélyi románok jogaiért küzdők egyike volt. 1833-tól megjelentette a Gazetta de Transilvania folyóiratot, amely a románság jogainak követelése mellett az uszítástól sem riadt vissza. Több évtizedes tanítása, küzdelme lényegét az 1867 októberében megjelenő folyóirat jelentette, amelyben a románok parancsolatai voltak, íme e híres parancsolatok egy része: Minden román csak román nőt vegyen el feleségül! Minden román atya vésse gyermekei szívébe, hogy csak román lehet románnak igazi testvére! Minden román gyermekkel meg kell értetni, hogy csak ez a föld adhat boldogulást, és éppen ezért tántoríthatatla- nul ragaszkodjanak ősi földjükhöz! Ha fölösleges pénzed van, kizárólag román bankba vidd! Tiltsd meg gyermekeidnek zsidó kocsmák látogatását! Magad is kerüld őket, mint a gyehenna tüzét! Az Osztrák—Magyar Monarchia „nemzetiségelnyomói” írásai miatt nem idézték törvény elé, hisz sajtószabadság volt. A nemzetközi szervek szimpátiáját is élvezte. Sőt, a monarchia vezetői még Harmónia Alapítványt hoztak létre a románság tudatos beolvasztására. A történelem kereke egyet fordult. 1919 óta két és fél millió magyar él kisebbségben. Az eltelt időszakban íróink ilyen típusú tízparancsolatokat még nem fogalmaztak meg. Elgondolkodhatna minden egyes kisebbségben élő magyar Gheorghe Baritiu tízparancsolatának azon változatán, amelyben a román szót magyarral helyettesítenék! Ezért a nagyvilág mindjárt irredentának nevezne?! Bencze Mihály, Brassó