Békés Megyei Hírlap, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-28-29 / 302. szám
In memóriám 1944- Olaj, vászon, 90x110 cm megfigyelhető tartalmi- és stílusréte- gek hatásrendszerének vannak maradandó darabjai. Második korszak stílus- és formaviszonyulásait a nagybányai hatás fauvizmusa, az expresszio- nizmustól is ösztönzött lírai színgazdagság, valamint a muralisták formalátása határozta meg. így Gaburek Károly kifejezésmódja és festett nyelvezete az alföldi hagyományokat követő neo- szecessziós expresszionizmusban jelölhető meg, ami tartalmilag rokonul a vásárhelyi festészet panteista törekvéseivel, de annak mítoszteremtésétől távol áll. A korszak bevezető időszakának festészetében gyengül a kifejezőkészség expresszív hevülete, megszűnőben a széles ecsetkezelés, s emyed az organikus formák színes, szecessziós igénye, elfordul az otthonos, meghitt tartalmaktól és nem kísért már a naiv népi formavilág ártatlansága, panteizmusa sem. Ezen korszak jelképerdejét elhagyva, Gabureket megérinti Kohán murális szemlélete, de a tér- és tömegszervezés arányait nehezen építi be a képtérbe, az elrajzolások visszafogják dinamikus erejét. Az önmeghatározás gyötrő kényszerét érhetjük itt tetten, amit személyiségének extroveltsága, nyíltsága sem tudott feloldani, ami az önsorsrontás, az alámerülés irányába sodorta életét. Egyrészről volt annyira szigorú önmagához, tudta, hogy a helyi és hivatalos közvélemény méltatása, elismerése csak a pillanatnak szól. Másrészről, a szakma kritikai értékítélete — kétségtelen elnagyolt közelítéseiben —r nem igazolta vissza alkotói törekvéseit. A barátok, a szőkébb pátria szeretete és otthonossága az, ami éltető közeget jelentett számára. Alakja, kis túlzással „városképi” jelentőségű volt, hiszen a hatvanas-hetvenes évek közvéleményében, ő volt: A FESTŐ!, aki magán is hordozta — a bohém művésszel szemben — a kivetített és elvárt szerepklisé minden jelzőjét. A megélt valóság társadalmi terében, a természeti kultúra értékeinek gondjaiban, a szocialistának mondott társadalmi formáció kezdődő válságában, a távlathiányt a hivatalos eszmények tarthatatlanságát érzékelhette — számára fel nem oldható ellentmondásként. A békési tanyák, szántóföldek a Körösök ártereinek világában feszülő lehetőségek és lehetetlenségek között kell és lehet boldognak lenni! Ez a pragmatikus életigenlő művészi szemlélet: a létező életek megvalósítható (néhol meseszerű) szépségkeresésére biztat. Festészetében a természeti erők sajátos játéka, egymásnak feszülése és kiegyenlítődése izgatta, azok belső hullámzására koncentrált, amelyek a természetet állandó mozgásban tartják. Ezen mozgásbeli folytonosság a képek dinamikája — expresszivitásának áradó kolorizmusa, természetfelfogása egyszerre szellemi tartalom és tárgyias- ság, ami kitör a zárt formából, s mint ilyen — lelki és szellemi tapasztalatok tárházává válik. A Gaburek-műveken megjelenő harmónia, a személyiség belső mozgásainak nyugalmi látszata, ami feltételezi — szálkás, pasztózus ecsetkezeléssel — a valósághoz való aktív viszonyulás szükségességét. A megtört pálya utolsó harmadik korszakában, alapvetően az expresszi- onizmussal dúsított alföldi piktúrát a tájszemlélet posztimpresszionizmusa oldja fel. A nyolcvanas évek kezdetétől uralkodóvá válik a harmóniát kereső ember és természet viszonyának lírai vallomása. Eletszeretetet sugárzó, napfényes színtelítettségű művek sora következett, elfordulva az expresszív stilizációtól, megmaradva a vibratív ecsetkezelésnél. Az 1984-ben liberalizálódott műkereskedelmi gyakorlat „kihívására” klasszicizáló, akadémikus szemléletű munkákat készített — ilyet is tud — szakmai megbízhatósággal, aminek finom naturalizmusa jelentős keresletet elégített ki. A festészetnél „csak” az életet imádta jobban, s egy alkotó ember számára ez, akár végzetes is lehet! Gaburek Károly festésmódjára mindig is hatottak a képzőművészeti múlt stílusjegyei, és ezeket a hatásokat „csak” legkiemelkedőbb alkotásain tudta karakteresre lényegíteni. Tudta, hogy korának „leszálló” képző- művészeti irányzatát képviseli — ami természetes mellérendelő viszonyban áll más megközelítésű művészi szemlélettel, tehát nem értékszempontot jelent. Mégsem (vagy éppen ezért nem) tudott, nem akart a magyar piktúra hivatalos élvonalába kerülni. Észrevehető, hogy országos tárlatokon alig-alig szerepelt — még a vásárhelyi lehetőségekkel sem élt. Ezen viszonyulással műveit bezárta a korlátozott nyilvánosság helyi „ketrecébe”, s a széles közönség (a szűk szakma) nemigen ismerhette meg átfogóan az alföldi festészet hagyományában, neoszecessziós szemlélettel egyénített posztimpresszionizmusát. Szilágyi András Téli vízpart. Olaj,farost, 60x50 cm A képzőművész kissé gyanússá válik, ha művészete valamilyen jubileum alkalmából részesül méltatásban, s nem eredményeinek ismertté válását követi értékelés a közönség, a szakmabeliek részéről. Mégis, ezen fenntartás felemlegetése — a sors igazságtalansága okán — nem indokolt, mert Gaburek Károly festőművész (1936—1986) korai halála miatt, torzóban maradt életművet hagyott maga után. 1996-ban lenne hatvanéves, s már tíz esztendeje elhagyta e földi tereket. Valaki művészeti rangját—persze—nem a pálya hossza szavatolja, hanem mindenekelőtt az alkotások minősége, személyes hitele. A hátrahagyott életművet — az igaztalan vádak a kétes felmagasztalások útvesztőiből — csak az elfogulatlan és illúziómentes elemzés emelheti ki számunkra. Ezen emlékező — életművének eddigi legteljesebb anyagát bemutató —, retrospektív kiállítás lehetőséget teremt a léptékek és értékek koordinátáinak mértékhelyes meghúzására. Szembesülhetünk az alkotásokkal és feltehetjük kérdéseinket: Gaburek megkésett nagybányai, vagy posztimpresszionista, netán a romantikus, népies tartalom hordozója? Más megközelítésből: elfelejtett Siqueros, aki rossz helyre született, vagy a provincializmus „üvegházi kaktusza”, a hely szellemének finom ecse- tű lírikusa? Mielőtt a provokatívnak tűnő kérdésekre választ adnánk, vizsgájuk meg az előzményeket! A számára kijelölt rövid életút Békéscsabához kötötte, itt született 1936-ban. Már 1951-től a legendássá vált Mokos József pedagógus-festő szabadiskolájába jár, aki tanítványait — a nagybányai iskola módszertanával — nemcsak oktatta, hanem nevelte is. Ezen stúdiumok birtokában 1955- ben felvették az Iparművészeti Főiskola díszítő-festő szakára Mihátz Pál és Hincz Gyula növendékeként. A klasszikus reneszánsz technikák elsajátítására, archaikus volta miatt, alapos mesterségbeli tudást adott, de kevésbé volt használható a gyakorlatban, hiszen a hatvanas évekre a korszak nagy szocialista-realista megbízatásainak az ideje már véget ért. A képzés befejezését követően visszatér szülővárosába — rövid szentendrei periódus kivételével —, élete végéig Csaba városához, a békési tájhoz kötődik alkotópályája. A hitelesség bizonyossága, hogy Gaburek nemcsak kívülről, de belülről is ismerte ábrázolásának alanyát és tárgyát. A helyi jellegben nem kényszerűséget, hanem ihlető otthonosságot érzett a plebejus-kisvárosi életforma kitermelte szigorú, de vonzó mindennapi festészetnél csak az életet imádta jobban piságban a korhoz kötött szolgálatetika vonzásában. A hatvanas években induló, s az időrendhez kötött változásokat elkülöníthetően, művészete három korszakra bontható, megállapítva, hogy a torzóba maradt életpálya belső folytonosságát az emberrel összenőtt természet — ősi élményének korhoz kötött — időszerű (és időtlen) együttélése adja meg. Az alföldi festészet hagyományához való kapcsolódásában ez a Bádog Krisztus. Olaj, karton, 100x70cm közös. Gaburek Károly is „alföldi festő”, aki számára jelent ez a fogalom valamit, az a Gaburek-képek ismerete nélkül is — közelítéssel — be tudja határolni emberi és művészi paramétereit. Az első korszak munkáiban (természetesen) tetten érhető a mesterek stílus-szemléleti hatása. Természetfestésre rendelt hajlamaival itt még részletezően, anyagszerű pontossággal ábrázolta impresszióit, mint ahogy „befért” volna a kompozíciók finom naturalizmusába. Ugyanakkor a régebbi — különösen a posztnagybányai hatású remekművek szuggesztiója el-elgyen- gíti, de nem fordítja el az akadémizmus irányába, sajátos plein-air szemléletet érvényesít művein. A változás korszakhatára a hetvenes évek kezdetére tehető. Szellemkörébe vonja Ruzicskay György biofestészetét. A témaválasztásban megjelennek a balladisztikus tömörségű sorsszimbólumok, ahol a kompozíciók drámai színellentétekre épülve jelenítik meg — az életképek és föld-fáradt portrék —egy már sül lyedő életforma motívumait, valószínűtlen izzásban tartva — általánosítható érvényességgel. A fák motívumaiban a csonkolt ágak, a különbözőképpen átírt formák jelképes képépítő elemként jelennek meg, ahol a táji elem csak indíték, miközben a rejtőzködő gondolat önálló érvényességűvé válik. A hagyományosnak elkönyvelt természet elvű értelmezés képi jelei mögött a festő személyisége, stílusereje alakí- tólag hatott a formára, s így kontextusban, új feszültségekkel szólaltatta meg a régi gondolatot. A hetvenes évek közepétől, szemléletének posztimpresszionizmusát, egyénített neoszecessziós formaképzéssel dúsítja. A módosulások tetten érhetők a széles ecsetkezeléssel felvitt dekoratív színeffektusokban, az organikus, egybeszerveződő formák képépítési világában. Ebben a periódusban jut a „legmesszebbre”, az itt 1996. december 28-29., szombat-vasárnap tpletmű torzóban Gaburek Károly kiállítása a Munkácsy Mihály Múzeumban
