Békés Megyei Hírlap, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-24-26 / 300. szám
1996. december 24-26., kedd-csütörtök Margitka és nyolc unokája érdemes a segítségre Tucatnyi jó ember birodalma egy békéscsabai, lakótelepi panellakásban Ottjárttunkor toppant be a Mikulás a nyolc aprósághoz, Zsanett a pici gyanakodva méregeti a fehérszakállút... FOTÓ: kovács ERZSÉBET Csengetek a lakótelep két és félszobás lakásának ajtaján: — „Nyitva.” - Hallom a biztatást. „Ki vagy?” — Áradnak a csivitelő gyerekhangok. Belépek. Az előszobában kicsi, pici, apró cipőcskék, csizmák sorakoznak, a fogason kabát, kabát hátán. Nyolc gyerek tulajdona, 10 hónapostól a 12 évesig. A nyolc unoka életének gondját pedig az 51 éves nagymama vállalta fel férjével és 16 éves fiával. — Először nagyon örültem a kicsiknek — mondja a komoly tekintetű, korát meghazudtoló- an megfontolt, magas fiú, János. — Aztán derült ki, hogy bizony az ittlétük nem habostorta. Van velük dolog elég. Mégis nagyon szeretem mindet. Nemcsak állítja, látom, hogy törleszkednek hozzá a kicsik, leguggol hozzájuk, játszik velük, eteti, fürdeti, pelenkázza őket, melyiket hogyan kell. A család motorja mégis a filigrán nagymama, Margitka. Hihetetlen hogyan szorulhat ennyi energia ilyen vékonyka teremtésbe! Rendet tart a lakásban, a csapatban, hiszen a hatvanvalahány négyzetméteren tizenegyen laknak. Mindennek helye kell, hogy legyen, a ruháknak, az ételeknek, a tanulásnak, az alvásnak, a játéknak. O maga is négy gyermeket nevelt fel, Jani még itthon van, az egyik lánya kórházban, egy fia, egy lánya saját családja körében él. —A lányom harminckét éves — meséli a konyhában, ahol egy kis csendet keresve letelepszünk. — Kilenc gyermeket hozott a világra, egy nem él. A legidősebb lánya 12 éves korában agyhártyagyulladáson esett át, sohasem heverte ki. Kedves, szép gyermek, de fogyatékos maradt. A többi hál’ isten egészséges. Mint az orgonasípok: 10 hónapos, 4, 5, 6, 7, 8 és 11 évesek. Piacoztam, mielőtt hozzám kerültek, most nem dolgozhatom miattuk. A párom rokkant- nyugdíjas, asztmás, de a segítsége nélkül nem boldogulnék. Családi pótlék, rendszeres nevelési segély és a rokkantnyugdíj jelenti az állandó jövedelmünket. Addig mindig sok volt a barát, amíg nem vettük magunkhoz a gyerekeket, mostmár nemigen segít senki. Lehet, hogy látványosabban meghatja az embereket a szegénység akkor, ha a benne élők elesettek, szomorúak. Ebben a családban éppen az a csodálatos, hogy az ilyen helyzetben is van tartásuk, a gyerekek vidámak, egészségesek, az asztalra beosztással bár, de kerül ennivaló. A nagymama „bűvészmutatványai” egyelőre még felszínen tartják őket. — Amikor legutóbb szült a lányom, kiderült, hogy komoly beteg — Lapozgatjuk a kórházi zárójelentések kötetnyi sorát. — Februárban megállapította a doktor úr, hogy nagy a baj. Elkerült a lányom Szegedre, kicsit összeszedte magát, hazajött, októberben ismét a békéscsabai kórházba kellett mennie, azóta ott ápolják, gondozzák. Február 9-én hoztam el a gyerekeket, mert az édesapjuk nem tudta ellátni őket, hiszen még nagyon kicsik. Eljár ide hozzájuk, hoz nekik gyümülcsöt, zöldséget a háztartáshoz, de ő is munkanélküli. Amikor segítséget javasolt Bányai Marika néni, akinek a lánya hasonlóan beteg volt, támogatással próbálkozott a légzőszervi betegek itteni csoportja, alig hittem, hogy ilyen is van. Én ugyan szociális segélyért, ilyen-olyan támogatásért ritkán folyamodtam, akkor is ha kaptam 3 ezer forintot ennyi gyerekre!? Az a szerencsénk, hogy az óvodában, iskolában térítésmentesen kapják a napközit. (Időközben hallottuk, hogy a városi önkormányzat szociális bizottsága is gondolkodik a hatékonyabb segítségnyúíjtáson). A kicsi szobában apró ágy, ez a tíz hónapos Zsanett birodalma. Ugyanitt alszik a nagyi. A középső szoba széles ágyán négy gyerek pihen éjszaka, a család többi tagja a nagyszobában kap helyet, ágyon, matracon. A lakásban tagadhatatlanul felfedezhetők a gyermekhatások, a kikezdett tapéta, az összefirkált ajtó, de Margitka állandóan sikál, takarít, a nyomokat tünteti, próbálja őrizni a rendet, tisztaságot. A vasalót ugyan nemrégiben rántotta le, törte össze az egyik kicsi, összeragasztották (azért elég balesetveszélyes). Jó lenne egy használható automata mosógép a félóvodai csoportnyi gyerekhez, vásárlására nemigen van remény. Szekrények, használati tárgyak, porszívó, fotelágy, némi ruhanemű elkellene a háztartásba, hiszen ezek pótlására végképpen nincsen pénz. Az édesanya gyógykezeltetése, az utazások, gyógyszerek, egyebek költségének előteremtése nem olcsó dolog. — A lányomnak szinte naponta küldök hazait a kórházba, kívánja, szereti, persze, hogy teljesítjük a kérését — meséli Margitka. — A légzőszervi egyesület segített egy bécsi orvos igen drága teájához (nekünk ingyen adta), egy ígéretes gyógykapszulát is beszereztünk, hátha javít a lányom állapotán. Bármi történik, én ezeket a gyerekeket nem adom állami gondozásba. Nem engedem, hogy szétszóródjanak, neveljük, amíg bírjuk őket. Időnként persze kell a szigorúság, nem mondom. Nem is tetszik nekik, hogy sokat várok el, követelek tőlük. De hát milyen felnőtt lenne belőlük, ha mindent rájuk hagynék, nem igaz? Befogom őket, fürdetik egymást, segítenek, tanulnak. Nincs az a nagymennyiségű játék, ami itt el ne kellene. A négy fiú „fogyasztja” az autókat, a kislányok a babákat, egyéb játékszereket. Festék, ceruza, füzet, mesekönyv jöhet bármi ennyi gyereknek. Zajlik az élet egész nap, arra persze igyekeznek vigyázni a felnőttek, hogy ne túl hangosan „zsinatol- jon” a gyereksereg. Reggeltől több részletben végzik a teendőket, reggeliznek, iskolába, óvodába mennek, a kisebbek itthon játszanak, ebédelnek, délután alszanak, tanulás, játék, este nyolckor takarodó. Hetenként kétszer a nagylányt is viszik a speciális szakiskolába, ebben a családi környezetben, a testvérei, a nagyszülők szeretete hozzájárul, hogy képességeinek korlátái között, de fejlődik. A szomorú valóság: a nehéz anyagi körülmények, az édesanya betegsége, a családfenntartók véges fizikai lehetőségei mellett sem keserednek el tehetetlenül. Aki mégis segíteni tudna a riportban felsoroltakkal, kérem tegye. Tárgyi vagy egyéb adományait, felkaroló ötleteit Békéscsabán, a 10. számú idősek napközi otthonába, a Lencsési út 18. szám alá. Bede Zsóka Karácsonyi ünnep Jézuska varázslatában ...csak rövid ideig hittem a karácsonyi Jézuskában. Hogy most megint hiszek, hogy egyre inkább... Ez más kérdés. Talán erre is megpróbálok majd válaszolni. De a történet kezdetén még csak 6—7 éves vagyok, s máris tudom, hogy miként teremtik meg a felnőttek a karácsony misztériumát. A dolog nyitja, hogy egy fedél alatt lakunk az iskolával: apám „vásott tanítványai”, s szinte felnőtt magántanulói mindenféléről felvilágosítanak. Már első osztályos koromban nevettem a gólya-mesén, s mikor a falu fiatal káplánja — Mikulásnak öltözve — bejött az osztályunkba, a sok csodálkozó kisgyerek között én már kénytelen voltam viselkedni. Ám az szerfölött bosszantott, hogy az ifjú pap a magával hozott nagy misekönyvből „olvasta ki” viselt dolgainkat, tetteinket. Mert rendben van, játszunk, de tessék nekem valami illúziót nyújtani. (Máig is így vagyok mindenféle színházzal: a kóc- evés, az ügyetlenkedés, a későn vagy korán fellobbanó görögtűz, a gügyögés, a magyarázkodás hallatlanul bosszant.) Mindazonáltal nem voltam koravén. Miként a fentiekből a kezdő pszichológusok azonnal megállapítanák. Csak hát a gye- rekségünket, a fogékonyságunkat, az ártatlanságunkat nem akkor őrizzük meg, ha mindenféle bugyuta mesét elhiszünk. A húgom például — aki nagy családi védettségben élt — mindent hitt, elhitt, s később aztán rettentő volt a csalódás. Minden kedves játékát, ajándékát tűzre akarta vetni, merthogy azok nem egyenesen az égből érkeztek... O mindig hitt, én mindig kérdeztem, kétkedtem. Apám így szeretett, így fogadott el bennünket. Azt hiszem, tudta: nem okvetlenül a kérdezőkből, a kétkedőkből válnak a szkeptikus, a cinikus felnőttek. Ezért inkább mindig a húgom miatt aggódott... A nagy varázsló azonban az anyám volt! Tulajdonképpen nagy rögtönzőnek kellene neveznem, mert mindig a pillanat hatása alatt cselekedett, s akkor mindig meghökkentően. Jobb füle volt, mint a cigányprímásoknak: egyetlen — rádióból elkapott — dallamfoszlányból remek improvizációt csinált a zongorán, még nyolcvan esztendős korában is. S a meséi! Ugyancsak remek rögtönzések. De a legismertebb meséket sem tudta (mondta el) elejétől végéig, mit ahogyan egyetlen zongoradarabot sem volt hajlandó úgy betanulni, ahogyan az le van írva. Apám, aki maga volt a szorgalom és kitartás, sokáig nem értette ezt. Később már csak nevetett... Öreg barátaim, akik még ismerték szüléimét, olykor összevitatkoznak, hogy apám vagy anyám fia vagyok-e inkább. A válasz egyszerű: „Mikor mozdulok, ők ölelik egymást...” Szóval, nálunk már novemberben megkezdődtek az ünnepek. Mondhatnám: a Mikulás és a Jézuska varázslatában tartott bennünket édesanyám. Például találtunk a párnák alatt pár szem szaloncukrot vagy kinyílt a szomszédos szoba ajtaja, s begurult egy labda. Aztán — egy esti órán — karácsonyi dallamok szűrődtek be a lakással szomszédos tanteremből. De hát az iskola ablakai sötétek, ilyenkor nincs ott senki. Apa különben is itt van velünk. Anya meg a konyhában vasal... nem kétséges, hogy csak egy angyal ülhetett le a harmóniumhoz. A húgom égre meresztett szemekkel kezdett énekelni, de én is el voltam kápráztatva, noha pontosan tudtam, hogy Anya — a vasaló tüzesítése közben — átszaladt a tanterembe, hogy megörvendeztessen bennünket egy kis angyali muzsikával, ha úgy tetszik: éji zenével. Mert ha nem is volt éjszaka, a szobánk sötét (két petróleum lámpát lehetőleg nem égettünk egyszerre), csak akály- ha tüze világított, sejtelmes árnyékokat vetve a falra... Mondom: nem hittem a Jézuska-mesét, de az ünnep varázsát éreztem, élveztem. Meddig? Évtizedekig, hála legyen az Istennek. Anyám nemcsak unokái, hanem még dédunokái számára is képes volt varázslatot teremteni — mint azt videofelvételek is bizonyítják. Bár be kell vallanom: nincs erőm, bátorságom ezeket a felvételeket visszanézni... Az igazi, a legigazibb gyermekéveim, csak tízéves koromig tartottak. Pár nappal azután, hogy betöltöttem a tizet, már egy internátusbán, illetve egy nagy rideg gimnázium falai között kellett élnem. Apám ezt tartotta az emberré — az értelmiségivé — válás útján az első lépésnek. Mikor a szüleim meglátogattak, anyám mindig megfürdetett, megfésült, mint az egészen kicsi gyerekeket szokás. De arról szó sem volt, hogy hazavigyenek. A szabályzat szerint csak a karácsonyi, meg húsvéti vakációt tölthettük otthon. Kell-e mondani, hogy mennyire vártuk. így hát számomra — az idők folyamán — mintegy felértékelődött a karácsony. Egyszer aztán nem volt hová hazamenni. Itt új történet kezdődhetne, de nem nagyon akarom... Megpróbálom rövidre fogni. Már az ötvenes évek elején járunk: családunk tagjai internálva, kitelepítve. Én véletlenül megúsztam, de az ÁVH szemmel tart; igyekeznek rábírni igazgatómat, hogy távolítson el az iskolából. Ő nem áll kötélnek. Az első emberi bátorság! Sorsdöntő az életemben... Van mit ennem, ruhám is úgy, ahogy, s év közben van fedél a fejem fölött. De hová menjek a karácsonyi (pardon, téli) szünetben? A meghívás az utolsó pillanatban érkezik Pátyodról. Nagybátyám görög katolikus paptársa szívesen lát családja körében. A papiak tágas, de még egy személy, még egy éhes száj nemigen hiányzik. Mert ott él V. György lelkész feleségével (az asszony tanítónő, de nem taníthat), s három kiskorú gyermekével, továbbá az ő kenyerét eszi az após, anyós, s velük él a dédnagymama is. Megérkezésem után kilencen ülünk asztalhoz miden áldott nap. Igyekszem magam hasznossá tenni: cigarettát töltök, de főleg a főzésben segédkezem — a nagymama és a dédi kedvelnek, dicsérnek. A gyerekek túl kicsik hozzám, a plébánoshoz meg én vagyok fiatal, de azért felnőttként kezel. S a papné? Természetes, kedves, anyáskodó. Vele szemben mindvégig félszeg vagyok, mert... mert nagyon tetszik nekem. Erotikus álmaim vannak. Keményen harcolok az ördög in- cselkedése ellen. Szerencsére a karácsonyi gyónásom senki nem forszírozza. Különben sokat olvasok, jól érzem magam — készülünk az ünnepre. A szentestén befűtve a legnagyobb szoba, s mind a kilencen ott vagyunk a fa alatt. Az ajándékok között azonnal felfedezem a Petőfi összest — ezt kapom tehát. Istenem, hogy ráéreztek a vágyamra, hogy eltalálták... Nem találták el (egy szép s jó minőségű jégzoknit kapott), s egyszerre vigasztalhatatlan leszek. Hagynak sími, van is rá okom ugyebár, hisz’ enyéim a Hortobágyon, Kistarcsán. De nem miattuk sírok: a karácsonyi varázslat hiányzik. A fenyőfa te- lis-teli van szaloncukorral, de én a párnám alatt szeretnék legalább egy szem szaloncukrot találni. Kamasz érzékenység? Meglehet. Próbáltam kialudni. A történetnek azonban még nincs vége. Másnap, alighogy asztalhoz ültünk a déli harangszó után, az ajtónyílásban (a papék soha, semmit nem zártak) megjelent egy rendőr. Karácsony szent napján — remekül időzítve — jött a hatóság, hogy lesöpörje a pap padlását. Hogy ez hihetetlen? Vannak tanúim. Az eset 1952-ben történt a Szatmár megyei Pátyodon. „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van... tányérban és pohárban, az ott van az orrban-szájban, világban és homályban, szabadban és szobádban...” A zsarnokság megrabolta a családi karácsonyokat is. A lelkek pici gyertyafényeit azonban nem sikerült kioltania. Hát ezért igaz a Jézuska-mese, felebarátaim. Gyarmati Béla Molnár-C. Pál —Karácsonyifametszet 1934-
