Békés Megyei Hírlap, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-23 / 299. szám
TÖRTÉNET 1996. december 23., hétfő Doki kezei között felsírt a gyermek... Az elbeszélés megszületésének is története van, ha a témája nem a teremtővé szépített képzelet mezejéről való. Az én áhítatos karácsonyi históriám például, ha jól emlékezem a vezetéknevére, a káromkodós Kovács tizedes szájáról, csakhogy amikor először találkoztam véle, a Kolomea—N advoma—Delatin frontvonal hullámzó térségében, 1944januárjának végén, ez a ragadványnév már nem illett reá. Régi bajtársai azt hitték, beteg, mert veleszületett indulatában legfeljebb a szája szélét, ha rágta vagy a tüdeje fenekéről sóhajtozott, a helybéli lakosok, az ukránokkal elegyes lengyelek pedig úgy tisztelték, mintha a békét ígérő ádventi csillagot is ő parancsolta volna fel az ágyúdörgést visszhangzó égre. Csiklandozott is az ez irányú kíváncsiság, csakhogy a hadihatalmasságok oly hamar elparancsoltak a közeléből más frontszakaszra, kiképzőnek, tiszti iskolába, majd a balsors hadifogolykenyérre, majdnem az Északi-sarkkör alá, hogy volt időm elfeledni a fel sem tett kérdést a következő három évtized alatt. Amíg a hetvenes évek derekán, valahol a Balaton badacsonyi oldalán, egy író-olvasó találkozó végén nevemen nem szólított az a Szent Péter-ábráza- tú, szép öregember: — Mondja, író atyámfia, nem vagyok ismerős magának? — Honnan, bátyámuram? — tántorogtam a talány kérdőjelei között. — A frontról? Hadifogságból? Vagy talán falurádiós koromból? — Egy században szolgáltunk Kolomeánál, a Lóth ezredes úr regimentjében. Én voltam káromkodós Kovács! — Kovács tizedes? Már akkor kérdezni akartam, mitől káromkodós, amikor még egy fene se fért ki a száján?! — Elmondom egy pinceszer árán, ha van elég papirosa, hegyes plajbásza hozzá! Reálettem. Lépteink alatt a békebontók vétkeit sírta az ádventi hó, az örvényke dombocskára hágott, a pinceajtó rozsdásan csikordult, a csikókályhában, a szemfüles unoka jóvoltából illatos lobot vetett a félig nyers venyige, az óbor karikákat rajzolt a poharak belső oldalára, s az én emberem a csendes misék halk mormolásával sorolta a sorsát, szinte úgy, ahogyan most iderovom... — Vélem csoda történt, uram! Csend. Parázsló cigaretta. Poharak harangcsendülése. Békés kortyolások, s vallomásra késztető sóhaj: — Mielőtt 1944január végén magukat, a pótezred debreceni hajdúbakáit hozzánk vezényelték, bizony, már jól megritkultak soraink. Hol állóharc, hol visszavonulás és járőrözés ina- szakadtáig, ami rendszerint apróbb csetepatékkal járt, a lengyel és ukrán partizánokkal. Hogy a figura szebb legyen, a lengyelek is kétfajták voltak. A „honiak”, akiknek a londoni kormányuk parancsolt, és a „lubliniak”, a vörösök. Az előbbiekkel szintehogy: „Lengyel—magyar két jó barát, együtt búsul s issza borát” cim- boraságban éltünk a tiszturak háta mögött. Olykor még lőszert is kölcsönöztünk nékik. De nem ettek meg nyersen a lubliniak sem. Szóval, hát járőröztünk ád- vent utolsó napján, karácsony böjtjén is. Én voltam a járőrparancsnok, vélem két más közember, a helyettesem pedig a Doki. így hívtuk Nyeste rangtalan karpaszományost, akit valami röpcédulázás gyanújáért negyedéves orvostanhallgató korában dobtak ki az egyetemről, hívtak be katonának, de egyetlen hullócsillag se talált a nyakára. Kevés beszédű, okos valaki volt, kálvinista nagygazda fia, és a háborútól úgy viszketőzött, mintha rühes lett volna. Nem unja még? — Eszembe sincs, csak úgy gondolom, hogy néha a prímás is gyantáz! Egészségünkre-egészségére, ámenezve két-három korttyal... — Mentünk! Omlott a hó! Istenkáromlást ökrendeztem, ha egy-egy ezüst-tűs fenyőág arcon csapott a viharlásban, s egyszer csak az egyik közember, úgy hívták, Janurik, izgatottan hátrakiáltott: „Tizedes úr, ott jobbra, mintha világolna valami!” S valóban. Parányi erdei menedék lapult hatalmas hósüvege alatt, mint apróka Betlehem, annak ablaka leskelődött a hóomlás függönye mögé. Hanem ami világgá szökött belőle, az egészen másra vallott: Az a szakaszosan ismétlődő, egyre keservesebb asszonyi jajszó. Nős emberek voltunk mindahányan, hitvessel, aprócska gyermekkel — csak a Doki élte a magányos kangerlicék hol kerék, hol talp életét —, így hát kocogásra ösztökélt az a jajongás. Botladozó erőlködéssel odáig tiportuk a havat, feltéptük az ajtót, és csodálkozz, világ! Szőke, lengyel kinézetű asszonyka vajúdta a rongyos vacokágyon a Boldog- asszony áldott terhét, mellette mamóka tipegett-topogott, bozse mojozva idézte segítségül a Jóistent, s mint Janurik a csabacsüdi szlovákságával kihámozta, a Bábuska leányán, már az evilági létezést illetően legfeljebb az imádság, ha segít. Rosszul feküszik méhében a magzat, két napja kínlódik, a szülésznős falu járónapnyira. S mindezek tudtul adta után a halálbaménők litániájába kezdett. Mi pedig ilyesmiben járatlan férfiak, néztük, elszorult a szívünk, míg összebeszélés nélkül a Dokin állapodott meg a tekintetünk. De az csak topogott, bizonytalankodott, míg reá nem ordítottam: „No, mi lesz, maga majdnem doktor?!” Pedig őt is meg lehetett volna érteni. Orvosi gyakorlata semmi, eszköze se, felelőssége inkább, így hát csak karjait tárogatta. Én meg: „Lelkére venné a halálát, karácsony éjszakáján? Hát ember maga? Megparancsolom, s ha nem teszi, agyonlövöm!” Kínkeservesen vette át a komandót: „Vizet forralni! Ingeket széjjeltépni pólyának, pelenkának! Tizedes úr pedig fenje meg azt a híres bicskáját, de olyan élesre, hogy a hajaszálát is kettőbe lehessen hasítani véle!” S lehányta magáról a szerelvényt, kezet mosott, félretolta a vénasszonyt, az ágy fölibe hajolt, és újra kezdődött a jajongás. Én meg, aki ugyancsak áldottan hagytam otthon az asszonyomat, mit mivel segíthettem? Megfogadtam, ha az e napon született Jézus életre segíti a születendőt, sohasem káromkodom többet, inkább leharapom a nyelvem. De még ehhez a fogadalmaskodáshoz sem jus- soltam elegendő időt. „Tűz fölött izzítva ide a bicskát!” „Tűbe fűzni!” „Táncolásáig tömni a kályhát!” „Hátiborjúról szedni az összes kincstári takarókat!” „Bozse moj!” „Matuska Marija!” — keveredtek a parancsok, meg a jajok, míg egyszer— sose tudtam kiszámítani órára-e, kettőre-e, — a Doki kezei között felsírt a gyermek. A vénasszony kezébe nyomta, fürössze, pelen- kázza ingeinkbe, ő meg a láng fölött fertőtlenített tűvel összevarrta a kismama sebét, majd úgy roskadt a lábához, az ágy szélére, mint akiből kimángorolták a lelket. Csak a negyedik járőrtársunk, Keresztény honvéd, a parasztkántor Ugocsából tudta a dolgát, amikor a megszületett az élet forrására talált kínzott mosolygású édesanyja kebelén. S feslett virággá ajakán a hálaének: Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok, Hogy Betlehembe, sietve menvén, lássátok, lássátok... ...és zengedeztük az Úristen dicsőségével, s esett emberségünknek békevágyával egyetemben... Szép befejezés, a belvárosban heppiendnek mondanák, súgta a fülembe a gonosz, hogy megszégyenüljek érette, kétszeresen, mert jóemberem így folytatta tovább: — Hanem végig se énekeltük az angyalt, berúgták az ajtót, s az „ellenség” betódult rajta. Oroszok, lengyelek, kereszt- be-kancsik, vegyesen. Legalább tízen, és „Hőre ruki!” „Davajtye puski!” Alig győzte Janurik magyarra tenni, amit anélkül is cselekedtünk volna, csomóra hányva fegyvereinket, mennyezet felé lökve kezeinket. Csak a szoptatós asszonyka, meg a reszketeg nénike magyarázkodott még serényebben, a maguk sokmássalhang- zós nyelvén, míg a „fasisztázá- sunk” „kamerádságba”, parolába nem oldódott, s békét nem kötöttünk, ott, 1943 karácsonyának éjjelén, az istentagadó háborúskodás kellős közepén. Valami rangosabb ruszki vodkával kínált a kulacsából. Lengyel társai addig udvaroltak néki, míg bántatlanul, a vonalaink közelébe kísérve, elengedett. S ezeknek előtte mindössze annyi történt, hogy a gyermekágyas asszonyka elkérte honi címeinket, a nagyanyja pedig szentelt vízzel hintett, amit a röpcédulás kálomista Doki* is elegendő fizetségének talált... Hát azóta nem vagyok én káromkodós, csak egyszerűen Kovács... Elemyedtem a venyige-melegben, álmosított a bor, s az órám is parancsolt. Szegtem volna tehát a pinceszert néhány barátságos szóval: — Szép, megható történet, Kovács bátyám. Köszönet érte, a szíveslátással együtt. A barátság póráza azonban görcsre bogozódott: — Csakhogy még koránt sincsen vége! — Hogyhogy? — Úgy, hogy a múlt karácsony böjtjén, délután minist- ránsgyereket küldött értem a plébános atya, hogy feltétlenül menjek el az éjféli misére. Majdnem meg is búboltam a fiúcskát: „Sose maradtam én idehaza ilyentájt, legfeljebb hadi időkben! „Hanem valami titokzatos sejtelem azt súgta mégis, inkább fényesítsem a csizmám, s induljak rögvest, amikor a harangok először szólítanak. Mentemben a régi lengyel karácsony is eszembe ötlött, s addig emlé- kezgettem, míg a templomajtóban az egyházfi belém nem karolt, és vezetett előre a kegyúri padba — szinte sapkámmal a fejemen —, ahol valamikor a méltóságok ültek...” ...s a többi, ami ezután történt, valóban olyan, mint a megvalósult álmok... — Nem a plébánosunk, hanem egy ifjú idegen tisztelendő mondta a szentmisét — harmatosodon az egykori káromkodós Kovács két szeme —, nem is magyarul, hanem a pápák nyelvén, latinul, a mi atyánk csak segédkezett, s szentbeszéd helyett ezen történetnek a vastagját mondotta el. Azzal toldva, hogy a misemondó czestochovai páter ezt a szentszolgálatot azért a Kovács János magyar katonáért mutatta be, aki harminckilenc esztendőnek előtte, egy erdőrengetegnek közepében, társaival a világra segítette őt, s akinek címét a haldokló édesanyjának imádságos könyvében találta meg... Itt el is hallgatott történetem hőse, és én sem faggattam tovább. Pedig megkérdezhettem volna a lengyel páter nevét, azt, hogy megtisztelte-é otthonában, s hívták-é Fekete Máriát látni? A kérdések azonban zsákjukban vesztek. A megbékélt ember el- szenderedett, érettem pedig fütyült a vonat, s nem kerültem a tájra azóta sem. Foga-hullatván különben is elbizonytalanodik az emberfia. Olykormagamtól is kérdem: valóban Kovácsnak hívták azt a tizedest és nem Szabónak? Nem a Velencei-tó volt az a Balaton? Mindegy... Bizonyos csupán az a hit bennem, hogy cselekedeteink ára vagy bére a létező világon mindenhol utoléri az embert, s számomra a kínban született és kínhalált szenvedett Jézus megváltásában bízni a legbiztosabb menedék. A végtelenből nyúlnak a hónunk alá, ha földre sújt a rossz, illesse érte örök dicsőség a mennybéli Istent, s a kegyelméből békesség a jóakaraté embereket idelenn a földön, akkor is, ha másféle felfogás ösvényén járnak. Tímár Máté Karácsonyi ének ’96 Mikor a magány szivemre talál, s erkélyem alatt gyász-szin varjú károg, ádventi árván arra gondolok, — tudom, most csak a kósza szellő jár ott—, angyal is voltam a Tóniszállás puszta szélén. Örménykút alatt, hol az endrődi s szarvasi határok mezsgyéje egy — árokba szakadt... Ótven éve? Elmúlt hatvan is, az egykori betlehemes-járás, az ablakokon bekiabálás: „Adnak-é a Jézuskának szállást?!” Mindig adtak, magyarok, szlovákok, sok szegények, kevés gazdagok, s megtiszteltek dióval, kaláccsal, kérdezgetvén, ki fia vagyok, s a társaim ki gyermekei? Láncos ebet nem engedve el indítottak a szomszéd tanyához: Adjon Isten, vagy Dobri Vecser! Olykor a magány a szivemre térdel, — havasfejű vénember vagyok—, hulló csillagokkal üzenem, ádventkor haza, hogy még megvagyok: Szép Karácsonyt szülőföldi népek, Újesztendőt szebbet, boldogot, Küzdelmes, lesz, tudom, sárnehéz, de egymást szeretni még szabad! „Parányi erdei menedék lapult hatalmas hósüvege alatt, mint apróka Betlehem... ”
