Békés Megyei Hírlap, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-14-15 / 292. szám
1996. december 14-15., szombat-vasárnap Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszélések (1.) Kalandozó őseink Szentgallenben Zsolt, Taksony fejedelmek uralkodása alatt a kalandozó magyar harcosok — több kisebb-nagyobb seregbe csoportosulva — örökösen háborgatták a nyugati országokat. 926-ban egy részük a Bódeni-tó felé vette útját és a szentgalleni kolostorban is megfordult. Látogatásuk idejében a kolostor apátja egy Engilbert nevű főpap volt, aki biztosra vette, hogy a kalandozó magyarok az ő kolostorát sem fogják elkerülni. A vidék népét meg a Bódeni-tó félszigetén épült wasserburgi várba költöztette. Mikor mindezeket elvégezte, akkormeg szerzetes társait fegyverezte fel. Egy szép napon, kora délelőtt, rémes hírrel rontottak be az őrök a pamlagán pihenő apáthoz. — Lovas csapat közeleg, a pogány magyarok jönnek! Menekülve futott mindenki a magas hegyen épült kastélyba. Azaz nem mind... Visszamaradt közülük Heribald, akit a többiek féleszűnek tartottak. Hívták ezt is, rimánkodtak neki, hogy menjen velük, mert leöli a kegyetlen ellenség. Heribald erre csak nevetett. — Jöjj velünk! — kérlelte az apát Heribaldot. —Addig nem megyek, amíg a saruimra azonnal bőrt nem adtok — szólt dühösen, s kezét kirántotta az apátéból. A magyarok már döngették a nagykaput, és harsányan kiáltozták harci riadójukat: — Huj, huj, hajrá! Nemsokára egyikőjük átugrott a kőfalon, s kinyitotta belülről a vaskos kaput, erre a többiek lovukat megsarkan- tyúzták, és bevágtattak az udvarra. Heribald azonban erről nem vett tudomást, hanem amúgy kámzsásan, mezítláb, kezét hátratéve, le s fel sétált a kolostor udvarán. A magyar vitézek ámultán tekintettek az egyedül ődöngő barátra. Milyen csodabogár ez? Egyikőjük leugrott lováról, s a pap két vállát megmarkolva, megállásra kényszerítette. — Ki vagy? Mi vagy? Mit keresel itt? Nem félsz tőlünk? — rivallt rá, és szúrósan szeme közé nézett. Heriblad egy ideig bambán nézett rá, majd vigyorogni kezdett és megsimogatta a magyar arcát. — Hiszen ez bolond! — kiáltott fel a magyar vitéz, erre a lovon ülők nevetni kezdtek. Nem is bántották a jámbort. Mikor aztán jól kimulatták magukat a féleszű baráton, mindannyian leszálltak lovukról. Ezután a csapat vezére, egy vaskos vitéz vette vallatóra a barátot. A tolmács egy fogoly német pap volt; magukkal hurcolták, mert az tudott magyarul is. — Kérdezd meg tőle, hol vannak a kolostor kincsei! Az gyorsan engedelmeskedett a parancsnak. Erre Heribald egy rejtekajtóhoz vezette a kolostor nem szívesen látott vendégeit. — Menjetek, ott vannak a kincsek! — szólt, s ezzel hátravonult. A magyarok betódultak azon, de nemsokára nagy káromkodással jöttek vissza. Néhány gyertyatartót meg aranyozott csillárt találtak csak. Menten nekiestek a barátnak. —Hol a kincsetek? Mondd meg, mert összeverünk! — s ezzel kezüket ütésre emelték. A barát szemét az égre emelte és felsóhajtott: —Ott a mi kincsünk az egekben! — Ahá, csakugyan ott van a kincsük! — kiáltották többen, mert a torony csúcsán aranyozott keresztet fedeztek fel. Rajta csak, gyerünk érte! Az már színaranyból van. Két derék vitéz fel is mászott azonnal, hogy lehozzák a keresztet, melynek csak a színe volt arany. Azonban pórul jártak, mert lebuktak a magasból és szörnyethaltak. —No, nézzünk le a pincébe, hátha ott kerül valami! — szóltak egymáshoz a vitézek. A szerzetesek pincéje nem szokott üres lenni. Ide már Heribald is követte őket. Legelői ment a maga jószántából. A magyarok tréfálkozni kezdtek vele: —Mit keresel itt? Takarodj! Nem való barát a pincébe! — Hagyjatok — felelt mosolyogva Heribald —, előttem nyitva vannak akár a mennyország kapui is, de társaim ide sohasem eresztettek be, ahová most megyünk. Fösvény pincemesterünk sohasem hagyott innom. Mikor a tolmács ezeket lefordította, valamennyien hasukat fogták nevettükben. Kürtszó, kiabálás hangzott a közeli erdőből. A kiküldött kémek nemsokára jelentették, hogy közel az erdőben van egy kastély, tele fegyveres néppel. E híradásra talpra ugrottak, s lóra pattantak a magyarok. Nem tartották tanácsosnak, hogy tovább maradjanak a kolostorban; meglephette volna őket az ellenség. A fogoly papra és Heribaldra ügyet sem vetettek, otthagyták őket a puszta kolostorban, s kürtszó nélkül, zajtalanul elvonultak Konstanz felé. Engilbert apát volt a hős, aki a magyarok utóhadát megtámadta. Megelégedett azzal a kis dicsőséggel, hogy egy embert megöltek. — Hogy tetszettek neked Szentgallen vendégei? — kérdé Heribaldot az apát komoly hangon. Heribald előbb megvakarta tarkóját. — Ej, nagyon is jól — felelte — , mondhatom, hogy kolostorunkban ví- gabb embereket még nem láttam. Ételt, italt bőven adtak, nem úgy, mint a mi fösvény pincemesterünk, aki csak nekem nem adott innom, ha kértem. De azt is meg kell adni, hogy garázda népség. A templomban és a kolostorban úgy viselkedtek, mint az ördögök. A magyarok még ez évben bekalandozták Elzászt, Burgundiát s Franciaország egy részét. Mindenütt győzelmes csatákat vívtak. Éveken át folytatták ezt az életmódot, mígnem később Géza fejedelem megtiltotta a kalandozást. Fekete fehéren Élet a végeken Ahogy távolodunk Budapesttől, úgy gyengülnek a fények, szűkülnek tölcsérszerűen az utak és keletiesednek az autómárkák — osztotta meg tapasztalatát velünk a sarkadi polgármester kedden, amikor a Hírlap-nap rendezvényén a városban jártunk. Nem kétséges, a megfigyelés szemléletesen fejezi ki azokat a különbségeket, amelyek a főváros környéke és vidékünk között húzódnak. Az állapotokat persze lehet, meg szokás is magyarázni: történelmi okokkal, az ipar húzó hatásával, a Nyugat közelségével és számos más okkal. Az is igaz persze, hogy az itt élőket ez a legkevésbé vigasztalja. Őket az érdekli, egyetlen élhető életük számára van-e kitörés ebből a helyzetből. Van-e remény arra, hogy legalább gyerekeink vagy unokáink — az életteret tekintve — egy sokkal kiegyensúlyozottabb országban élhessenek. Vagy marad egyetlen esélyként az elvándorlás, újrakezdés valahol másutt. Az ember hallgatja a polgármester szavait és egyre inkább rádöbben, valami nincs rendjén. Fogy az esély a megmaradásra itt a végeken. Megtudjuk: Sarkadon és környékén 20 és 30 százalék közötti a munkanélküliség. A megyei átlag sem sokkal jobb, ha a városokat kivesszük a sorból, akkor rosszabb. Ez baj önmagában és baj azért, mert csökken az önkormányzatok adóbevétele. Kell-e magyarázni, hogy a magas munkanélküliséggel küszködő, ipar és működő mezőgazdaság nélküli kistelepüléseknek alig van adóbevételük. Az állami újraelosztás valamit segít rajtuk, de nem sokat, hiszen nagyságrenddel nagyobb az idősek, az elesettek, a szociális támogatásra szorulók száma, mint az ország más részein. Nem nehéz belátni, ha így folytatódik, a fejlett térségek még fejlettebbek lesznek, a szegények még szegényebbek. Jobb esetben marad a mostani különbség, az itt élők iszonyú áldozata árán. Szabad-e belenyugodni, vagy kétségbeesve tőrbe dőlni? Aligha. Mindent lehet, csak feladni nem! Mi itt születtünk, itt élünk, ragaszkodunk ehhez a helyhez. Jogunk van ugyanúgy élni, mint másoknak, akik „jobb helyen” laknak ebben az országban. Arpási Zoltán KÉKES MEGYEI HÍRLAP orosházi városi szerkesztőségében ezüstvasárnap 8—12 óráig várja hirdetési ügyfeleit Kmetykóné Molnár Márta hirdetési tanácsadó. Orosháza, Könd u. 56. Telefon!fax: (68) 311-656. Önkormányzatok. 780 000 + 243 750 Ft összesen: 1 023 750 Ft Lízinglehetőség FM-támogatással! További részletes információ: Tradex Bt., Békéscsaba, Irányi u. 4—6. Telefon: (66) 321-985,322-003, 322-143,449-022. (4822i) Fizetendő 975 000 Ft + 243 750 Ft áfa visszaigényelhető FM-támogatás - 195 000 Ft kertészetek, kistermelők, figyelem! KÉSZPÉNZES VÁSÁRLÁS Cseppben a tenger E hónapban jelent meg a Szarvasi Krónika Kiskönyvtára sorozat második köteteként Kutas Ferenc Emberközelben című, publicisztikai írásokat tartalmazó kötete. „A kötet szerzője nem író, még csak nem is hivatásos újságíró. Gyakorlatban tanulta az újságírás mesterségét, s választott hivatása, a tanári pálya mellett folytatja ma is” — írja a könyv előszava. A szerző a Szarvas és Vidéke című hetilapnak indulása óta munkatársa. Első sikeres interjúja is itt jelent meg Egy majdnem teljes élet címmel 1986-ban. Ugyancsak indulása óta munkatársa, majd felelős szerkesztője a Szarvasi Krónika című periodikának. A „nagy” interjúk többségét itt közölte. írásai megjelentek a már megszűnt Békési Életben, és megjelennek a Békés Megyei Hírlapban is. Tíz év terméséből válogatta össze a kötet írásait, nyolc ciklusba rendezte. Az elsőben országosan ismert művészekről, tudósokról, olimpiai bajnokokról tudhatunk meg érdekességeket. (Többek között Lakatos Menyhért íróról, dr. Jakucs László geológus-barlangkutatóról, Fábián László öttusázó és Farkas Péter birkózó olimpiai bajnokról.) Ugyancsak hírességek szerepelnek a második ciklusban. Ők életük egy meghatározó szakaszát Szarvason töltötték. Erről vallanak a beszélgetésekben. (Többek között Melis György operaénekes, Görbe Nóra színművésznő, Ruzicskay György festőművész, dr. Dankó László kalocsai érsek, dr. Fekete János bankár, Cs. Pataj Mihály, békéscsabai születésű festőművész.) Külön ciklusba kerültek a nagy történelmi események „hétköznapi” vetületét tükröző írások. Grófokról, közkatonákról, hadifogságról, meghurcoltatásokról szólnak a történetek. A résztvevők szavai hitelesítik a történteket. A Sorsok és emberek című ciklus darabjai érdekes életutakat mutatnak be, az Otthon és hontalanul írásai olyan embereket, akik megtalálták vagy éppen keresik az otthonukat és életcéljukat. Rejtett világokba vezetnek be a kötet riportjai: műtőkbe, a szórakozóhelyek éjszakai életébe, az erdélyi magyarok közé vagy az ufók világába. Ritka vagy kihalóban lévő mesterségekbe pillant be rövid írások sora. (A fazekas, A kútfúró, A mezőgazdasági repülő, Az aranyozó, A restaurátor, A forgalmista, A gátőr, A szódás, A gyógymasszírozó.) Ünnepek, évfordulók kapcsán gondolati kötet borítója tait, érzéseit, emlékeit tárja fel a szerző egy újabb ciklusban. A kötet záró fejezete irodalmi igénnyel írt írásokat, novellákat tartalmaz. A publicisztika változatos műfajait összefűzi, hogy az újságírót szenvedélyesen érdekli az EMBER. Ezt jelzi a kötet címe is: Emberközelben. Az írások nagyobb része egy kisváros életéhez, embereihez kötődik, mégis ott kavarog bennük közelmúltunk néhány évtizede, s tükröződik napjaink bonyolult, kusza világa — emberközelből. A kötet Békéscsabán is kapható a Csaba Áruház könyvesboltjában és a sétálóutca könyves-standján. * Következzék most egy rövid részlet az egyik beszélgetésből, amelyben „Találkozás egy Legendával” címmel dr. Jakucs Lászlót a sarkadi születésű tudós barlangkutatót szólaltatta meg a szerző. — Soha nem került életveszélybe? — Dehogynem. Egy szörnyű élményem van még egyetemista koromból. Egy antropológus barátommal, egy Izabella nevű egyetemi hallgatóval, akinek akkor udvarol- gattam, és az Aggteleki-barlang igazgatójának két kisgyermekével mentünk be a barlangba egy könnyűnek látszó túrára. Semmijei nem mutatott arra, hogy baj is lehet. Közben azonban egy langyos tavaszi zápor ömlött a vízgyűjtő területre, megolvasztotta a havat, és a roppant víztömeg bezúdult a barlangban. Valami rettenetes erővel, iszonyatos bömbö- léssel közeledett felénk az áradat. Nem fokozatosan emelkedett a víz, hanem pillanatok alatt. A beszűkült folyosókon szörnyen felgyorsult az ár. Annyi időnk még volt, hogy a két gyereket és Izabellt valósággal feldobtuk egy négyméteres szikla tetejére, de mi már nem tudtunk felmászni. Egy darabig kapaszkodtunk, de aztán elsodort minket a víz. Vaksötétben sodródtunk, úgy, hogy elvesztettük egymást. Időnként hozzácsapódtam egy-egy sziklához, időnként a víz alá forgatott az örvény. Csak arra törekedtem, hogy a fejem lehetőleg a víz fölött maradjon. Tehetetlen voltam, s szinte kívülről figyeltem magam, mikor fogok megfulladni. Körülbelül 800 métert sodródtam, amikor egy kiszélesedő kanyarban kisodort az ár, és lábra tudtam állni. Ugyanide sodródott ki a barátom is. Tehetetlenül álltunk. Ruhánkat az utolsó szálig leszaggatták a sziklák, testünk teljesen kihűlt. Reménytelen volt a helyzetünk. (...)
