Békés Megyei Hírlap, 1996. november (51. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-02-03 / 256. szám
A szobrász végakaratát a város visszautasította m kell az örökség? A tavaly elhunyt Mladonyiczky Béla szobrászművész hagyatékának ügyével már többször foglalkoztunk lapunkban, szó esett az öröklés részleteiről, az özvegy és a gyerekek eltérő álláspontjáról. Ezúttal dr. Simon Mihály jegyzőt Békéscsaba Megyei Jogú Város Közgyűlésének határozatáról, az örökösödési igény visszavonásáról, illetve a műalkotások további sorsáról kérdeztük. Részlet Mladonyiczky Béla szobrászművész Piéta című alkotásából —Jegyző úr! Ott kezdjük, hogy volt egyszer egy érvényes végrendelet, amelyben a szobrász műveinek örököseként Békéscsabát nevezte meg! — Mladonyiczky Béla már 1977-ben végrendelkezett a város javára. Itt van előttem az a végrendelet, amelyet a művész annak idején a közjegyzőnél elhelyezett, majd egy későbbi alkalommal elhozott onnan, ez egy írásbeli magánvégrendelet. És itt kezdődik az üggyel kapcsolatban a baj. Mint közismert, egészen a rendszerváltozásig a városnak nem volt önálló vagyona, a magyar államnak volt, a város annak csak kezelője volt. Nagyon szakszerűen a művész akkor úgy rendelkezett, hogy a magyar állam örökölje a vagyonát, és Békéscsaba Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága kezelje ezt a vagyont. Telt-múlt az idő, és a művész visszavonta ezt a végrendeletét. 1986. október 13-án leírta, hogy közel tízéves végrendelkezése Békéscsaba felé érzett vonzalmát, ragaszkodását és bizalmát fejezi ki, ám ez a bizalom egy kicsit megrendült, a városban történt események elgondolkodtatták. Nem látja biztosítva munkáinak a megfelelő gondozást, ezért úgy döntött, hogy korábbi végrendeletét visszavonja. — Akkor most a végrendelet érvényes, vagy a visszavonása? —Ezt a kérdést a magyar öröklési jog viszonylag könnyen tisztázza, mivel az írásbeli magánvégrendeletnek szigorú, törvény által körülhatárolt kellékei vannak; ez esetben az, ha ezt az örökhagyó írógéppel írja, saját magának kell aláírnia és két tanúval aláíratnia. A végrendelet ilyen értelemben teljesen szabályos. A visszavonó okirat viszont hiányos, mert azon a tanúk nincsenek feltüntetve, tehát egyszerű, formális, jogi okokból azt kellett mondani, hogy a végrendelet nincs visszavonva. — S ki az örökös, a magyar állam, vagy a város? —Időközben történt egy rendszerváltozás, és a városnak ma már önálló tulajdona lehet, a végrendelet azonban nem így szól. Ilyen ügyben a képviselő-testület akarata a mérvadó, tulajdoni kérdésben csak a közgyűlés dönthet. A közgyűlés elé kerülő témákat persze elő kell készíteni, és ezt egy szakmai apparátusnak, a polgármesteri hivatalnak kellett megtennie. Mi, akik ennek az ügynek bizottsági, majd közgyűlési tárgyalásra történő előkészítését végeztük, abból indultunk ki, hogy a város az örökös, mivel az örökhagyó eredeti szándéka az volt, hogy a hagyaték Békéscsabáé legyen. Tehát azt mondtuk, hogy Békéscsaba város a megnevezett örökös, és nem a magyar állam. Természetesen konzultáltunk a magyar állam képviselőjével, a Kincstári Vagyoni Igazgatósággal. — A vagyonigazgatóság is eszerint nyilatkozott. — Igen. A végrendeleten alapuló öröklés mellett azonban van egy törvényes öröklés is; a művésznek egy özvegye és két gyermeke van, és a magyar öröklési jog szerint a törvényes örökösöket kötelesrész illeti meg. A gyermekek kötelesrészigényt jelentettek be a várossal szemben, több milliós igényt. Az özvegy pedig életjáradékot kért a várostól Dr. Simon Mihály: Itt közpénzekről van szó! fotó: kovács Erzsébet arra az esetre, ha Békéscsabáé lesz a hagyaték. —Ezek után a közgyűlés az örökösödési igény visszavonásáról határozott. — A város közgyűlése más véleményen volt, mint amit az ügy előkészítői képviseltek. A közgyűlés hozott egy határozatot június 13-án, elég egyhangú szavazattal, és kimondta, hogy Mladonyiczky Béla hagyatéki ügyében az örökösödési igényt — illetéktelenség okán — visszavonja. A közgyűlés álláspontja az volt, hogy nem a város az örökös. —Ajándékot nem kötelező elfogadni? — A magyar jog ismer ilyen ügyeket, ezt úgy hívják: a hagyaték visszautasítása. Nem vagyok köteles elfogadni, ha úgy látom, hogy az azzal járó terhek túl nagyok. A közgyűlés visszavonta azt az örökösödési igényt, ezzel azt mondta ki, hogy ez az örökség nem kell, tehát az ügyben a város a továbbiakban nem érintett. —Ha nem a város, akkor ki az örökös? — Ha nem a város, akkor a magyar állam, mint ahogyan az a végrendeletben is írva vagyon. A vagyonigazgatóság a közjegyzőnél tett nyilatkozatot szeptember 16-ai dátummal, amelyben a Kincstári Vagyoni Igazgatóság, mint az állam képviselője azt mondta, nem ő az örökös, hanem Békéscsaba város önkormányzata, mivel ez áll a végrendeletben. De mivel a város így értelmezi, ő meg úgy, akkor a törvényes öröklés rendje szerint adja át a közjegyző a hagyatékot. Ha a város nem akarja magáénak ezt a hagyatékot a terheivel együtt (ezt hangsúlyozom!), az állam sem akarja magáénak a terheivel együtt, akkor a törvényes öröklés rendje lép érvénybe. Ami azt jelenti; hogy egymás közt egyenlő arányban a gyerekek az örökösök, a haszonélvezet pedig az özvegyet illeti meg. — A közgyűlés túl soknak találta a terheket, amit a hagyaték egybetartása jelentett volna. Mekkora érték milyen terheit ől van szó? —Készült egy szakvélemény, amelyben szerepel egy érték, nem szívesen mondom, hogy ez az érték a hagyatéki vagyon értéke, mert ezt ma már több oldalról megkérdőjelezik. Jelentős összegről van szó, és ehhez alkalmazkodik az örökösök kötelesrészigénye is. Az alapvető cél természetesen az lenne, hogy ezt a művészeti hagyatékot egybentartsák, hiszen egy ilyen típusú hagyaték akkor jó, ha kerek, egész, egy életművet tükröz. Szétforgácsolni annyit jelent, hogy csökken az értéke. — Békéscsaba olyan túl sok városias vonással, kulturális hagyománnyal és értékkel nem dicsekedhet, hogy könnyedén lemondhatna egy jelentős műgyűjteményről. Miután a város már nem érzi magát illetékesnek, a hagyaték sorsa az örökösök kezében van. A hagyatéki tárgyalások mindeddig nem vezettek megegyezésre, a követelések közelítéséhez sem, ezért a hagyaték egybentartására kevés a remény. Az is előfordulhat, hogy még a városból is elkerülnek a szobrok. — Ha valamilyen bölcsebb, megfontoltabb döntés, egyezség nem születik, akkor bizony komoly veszélye van annak, hogy széthullik ez a művészeti hagyaték. —A képviselők anyagi megfontolásból utasították vissza a hagyatékot? Azért, mert túl nagy volt az ár, a teherviselés? __ — Én ezt nem tudom. A döntésnél 21 képviselő volt jelen, és 19 azt mondta, hogy itt nem a város az örökös. Egyet tudok: a város várományosa egy igen nagy értékű művészeti hagyatéknak... — ...ez a Jankay-hagyaték. — Igen, a város törekvése az, hogy a helyi művészeknek állandó bemutatkozási lehetőséget találjon, szlovák festők képeit állandóan bemutassa. Én nem mondanám azt, hogy ez a város művészeti, közművelődési célokra nem szán és nem szánt a múltban is sok pénzt. Gondoljunk csak a Munkácsy Emlékházra! A kérdés az: mennyi terhet vállalhat ilyen célra ez a város? Magánvéleményem, hogy kellő súllyal jelentkezik ez a szándék. Évtizedek lemaradását nem lehet máról holnapra bepótolni és megcsinálni egy képtárat. A Jankay-hagyaték- kal szülessék egy nagy dolog, beleértve a helytörténeti múzeumot, a kortárs helyi művészek állandó bemutatkozási lehetőségét, a kortárs szlovák festőket! — Valószínűleg véletlen, hogy így egybeesnek a dolgok. Hogy a Jankay- hagyaték sínen van, azt anyagi okok is magyarázzák. Azzal a „hozománnyal" pénz is jön, ami a városnak nyilván megkönnyíti a dolgát. — Nem tudom, hogy most ez billentette-e valahova is a döntést. Egyértelmű volt már elég régóta az Amerikában elhunyt művész galériája, hiszen a Jankayé is majdnem tízéves végrendelet. Tény, hogy a halála után felgyorsultak a dolgok. —A kaliforniai ház eladásából származó pénzt is a város kapja. — Ez egyelőre szándék, akarat. Onnan készpénz is jön, pontosan nem tudjuk, hogy mennyi, néhány százezer dollárra számítunk. Azt gondolom, hogy az a pénz, amit az intézmény fenntartására is szánt a művész, ahhoz lesz elegendő, hogy meginduljon a beruházás. — Szegény Mladonyiczky rosszkor halt meg! Lehet, hogy más időpontban, amikor történetesen nincs napirenden egy jobb pozíciókkal érkező kincs, örömmel fogadja a város a hozzá haláláig hűséges művész ajándékát? — Természetesen Mladonyiczky Béla halála rosszkor jött a városnak, a családnak és mindenkinek, aki kedvelte, szerette és tisztelte, mert nagy művész volt. S az is eléggé kézenfekvő, hogy ha csak ez az egy művészeti hagyaték van, amiről most gondoskodni kell a városnak, ez feltehetőleg javíthatta volna a pozícióit. De van a városnak egy teherviselő képessége, és ezt figyelembe kell venni! Én ezzel nem mondom azt, hogy rontotta a Mladonyiczky-hagyaték esélyeit, hogy van Jankay-hagyaték is, de nem hiszem, hogy javította. —A hagyaték akár búcsút is mondhat a városnak, miután a törvényes örökösök kezében a döntés. A következő kérdés az, hogy a múzeumban, a Jankay-képtárban, vagy egyáltalán valahol Békéscsabán marad-e hely, lehetőség arra, hogy ha Mladonyiczky életműve egybetartva már nem is, de legalább valahány szobor otthonra leljen? — Szentül hiszem, hogy az üggyel kapcsolatos viták forrása nem az, hogy be tudjuk-e mutatni a Mladonyiczky- hagyatékot, vagy nem. Lesz is hely, nyilván nem önálló intézmény, de valamely intézményen belül. Amennyire ismerhetem a Mladonyiczky-féle hagyatékot, nem gondolom, hogy azzal volna baj. Itt azzal van a baj szerintem, hogy a város (talán háttérben az anyagi dolgok is állnak) nem vállal föl ilyen vitát. Itt végül is közpénzekről van szó; és ki az, aki állást mer foglalni abban, hogy x mennyiségű művészeti alkotás ennyi, annyi, vagy amannyi millió?! Különösen a mai világban, amikor a művészeti alkotások értéke annyi, amennyi; és most nem a művészeti értékre gondolok. Ma minden annyit ér, amennyit hajlandók fizetni érte, és a műalkotásokért ma nem nagyon fizet senki, mert nincs erre pénz. —De, ugye, nem akarja azt mondani, hogy kenyér meg kórház kell, nem a szobrok?! — A tárgyiasult vagyon előtérbe került a megfoghatatlan értékű művészeti kinccsel szemben, ez benne van a mai levegőben. —Jegyző úr! Abban bízva köszönöm a beszélgetést, hogy békéscsabai polgárként nem kell majd a jövőben lelkiisme- ret-furdalást érezni hálátlanul elengedett értékek miatt! Niedzielsky Katalin Székek és fémek Gubis Mihály festőművész színházi tárlata A szentendrei Vajda Lajos Stúdió rendszeresen ad ki elsőkötetes, 40—50 év körüli verselőket, Békéscsabán mutatva be a könyveket. Még szerencse, hogy a pályakezdő irodalommal próbálkozók fényévnyi távolságra vannak a képzőművészet műfajában messzire jutottaktól. Gubis Mihály a stúdió tagja, és rangos alkotóként ismert a vizuális világban. Legutóbb a Borsod-Abaúj- Zemplén megyei Fonyban állították fel köztéri alkotását: egy széket. Ezzel a tárggyal már sokan fejeztek ki emberi karakterű gondolatokat. A gubisi művet (széket) befogadták a kis északi település lakói, de a forma, gondolat és a tovább izgatja, hiszen a legutóbbi békéscsabai kiállításán akvarellek és olajképek is erről vallottak. A Jókai Színháznál keresve sem lehetett volna jobb helyszínt találni a műfaji határokat ötvöző happening és a műtárgyakat jól láthatóan bemutató tárlat megrendezésére. Az alternatív alkotókat pártoló színház vezetője, Konter László egy rendhagyó megnyitót prezentálhatott. Gubis Sárospatakról egy kihangosított telefonon át utasításokat adott számára (ugyanaznap nyílt az említett városban bemutatója), mely szerint védőöltözetet magára öltve el kellett vágnia elektromos darabolóval egy fém kapupántos deszkát. Amikor a kettészelt anyagok elváltak egymástól — asszociálva a szalagátvágásokra —, megnyílt a kiállítás. A hétköznapi életben valószínűleg észrevétlenül megyünk el a kemény fémek és a melegebb tapintású fák mellett, olyannyira megszokottá vált együttes létezésük. Gubis éppen ebből az izgalom nélküli helyzetből akar feszültséget kiváltani. A falakon látható kompozíciók olyan műegyüttest alkottak, amelyen a fa és a fém esztétikája kapott frekventált hangolást. Mindkét anyag látszólag zárt rendszer, ám harmonikus formaelemként műteremtményekké válhatnak. A befogadói megérzés, az ősi (már- már vaskorszaki) dimenziók felsejlésétől akár kultikus hangokat idéző mitikus tartalmakig is terjedhetnek. A természetesség és a mesterségesség mozzanatai vilióznak, amikor természeti formák, alakzatok megidézésével vagy átformálásával találkozunk egy-egy cím nélküli darabon. Vas-fa szék—emberi gondolatok közvetítésére Emberamőba motívuma még egy opuszként megjelenik, de a szék már egy másik önálló nyelvezet horizontjának megjelenését sejteti. Különös művekkel találkozhat a tárlatlátogató, ha elfogadja ezt a világot és tágra nyitja odaforduló receptorait. S itt nem az elfogadáson vagy az elfogadhatatlanságon van a hangsúly. A természetben sok helyen találhatunk ember által alkotott fát és fémet, amiből akár korukat, gazdájukat is kikövetkeztethetjük. Amit utolsónak gondolunk, az az érvényes gondolat. Nyitott kérdések a publikum felé, zárt objektek a művész részéről. Ez az alkotói megformálás a kinyilatkoztatások igazságtartalmával nem mindig egybeeső értelmezési lehetőséget kínál. De éppen ez inspirálja az alkotó és a befogadó közötti dialógust. A laikus archaizálásnak ugyanúgy helye van a szándéktulajdonításban, mint a filozófiai bölcseletnek, vagyis a műfaj credójának megfelelően: minden ember művész. Cs. Tóth János
