Békés Megyei Hírlap, 1996. november (51. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-02-03 / 256. szám
Nem kell az örökség? Hollywood legerősebb asszonya A tavaly elhunyt Mladonyiczky Béla szobrászművész hagyatékának ügyével már többször foglalkoztunk lapunkban. Ezúttal dr. Simon Mihály jegyzőt Békéscsaba Megyei Jogú Város Közgyűlésének határozatáról, az örökösödési igény visszavonásáról, illetve a műalkotások további sorsáról kérdeztük. (8. oldal) Demi Moore imád provokálni. Akár tanfolyamot is tarthatnabelőle, annyira hozzátartozik az életéhez. Az a legkevesebb, hogy közönséges szavakat használ és azt is jó hangosan mondja. De az már közbotrányt okozott Amerika-szerte, amikor nyolc hónapos terhesen anyaszült meztelenül állt modellt az egyik női magazin címlapjára. (10. oldal) Kádárok, ha találkoznak A legutóbbi teljes magyar lexikon, az „Új magyar” meg sem említi a kádár fogalmát, csupán ilyen személynévből található benne négy, hadd ne mondjam, melyikről ír leghosszabban. Amúgy az Értelmező Kéziszótár sem kényezteti el olvasóit kádár-témában. „Hordókat, kádakat, dézsákat stb. készítő iparos. Szláv eredetű szó.” Pedig illene többet tudni erről az ősi mesterségről a mai fiataloknak is, hiszen az egyik kihalófélben lévő mesterség nálunk, lassan csak csak a néprajzosok tudják, mi fán is terem. No, nézzük a Pallast! Az már valamivel bőkezűbb. Eszerint a kádárság az az ipar, amely folyadék és szárazáruk tartására szolgáló edények készítésével foglalkozik. Ilyen edények a hordó, a kád, a bödön, a csöbör, a vödör, a puttony, a dézsa, a kupa, a káforka, a töltike, a csöbör stb. Nevezett edényeket a kádár keményfából készíti, a pintér pedig puhafából. A régiek még hasították, a maiak már fűrészelik a fát. Tudni lehet még, hogy a müncheni kádárok évente egyszer ünnepi körmenetet tartanak az 1817-es döghalál emlékezetére. Ennyi. A kádár élete sem csupán a hordókészítésből áll. Önmaga menedzsere is egyben. Ne szépítsük, piacozik minden kora őszi hét végén. Pénteken délután rakjuk fel a bérelt utánfutóra a vadonatúj hordókat Boros János gyulai kádármester műhelyében. Ő korábban elment, hogy már aznap kipakoljon. A kádárok is általában többnapos utakon próbálnak szerencsét, főleg az alföldiek járnának rosszul, ha naponta kelnének útra. Kisebbeket, nagyobbakat vegyesen rakunk fel, szám szerint tizennyolcat, gondosan hullámpapír közé, mert minden apró sérülés elcsűnyíthatja a mester munkáit, ő pedig nagyon háklis erre. Jut az autó hátsó ülésébe is a szépen kongó mestermunkákból. Luxus lenne a kéthetenkénti szekszárdi nagyvásárra úgy elmenni, hogy fémé még a sátor alá, aztán meg mit lehet tudni, hátha éppen „azt” keresi majd valamelyik tolnai borász. Este kilencre érünk a vásártérre. A kádároké az autósmozi melletti gyep, ahová koromsötétben állunk be. Boros autója mellett nagyobb teherautónyi el- adnivalóval várja a hajnalt a kecskeméti Gál János, meg Mócza Lóránt, utóbbi harmadéves tanonc. Ő is ugyanazokból a tankönyvekből tanul, amelyeket mestere is forgatott harminc évvel ezelőtt... Már a platón rakosgatja a nagykabátokat, aludni készül, nehezebben bírja a Boros mester: „Lassan ennek a szezonnak is vége ” A SZERZŐ FELVÉTELE gyűrődést, mint az idősebbek. Ő kivételesen kádárságra adta a fejét, egyedül Kecskeméten. Azért bevallja, nem ez vonzotta, legfeljebb a faipar. Testvére as/talos, innen az „ihlet”. Az sem megvetendő manapság, hogy a kádárnak aránylag kevés szerszám kell — teszi még hozzá. Mestere, Gál János tölt egy kispohár kecskeméti kertaljait és mesélni kezd. — A hatvanas évek téeszesítése tönkretette a kecskeméti borvidéket is, pedig az egyik legbővebben termő volt. Kecskeméten a második világháború előtt huszonnyolc önálló kádár kisiparost számláltak. Most pedig én vagyok egyedül. Látja, nekem is el kell jönnöm ide, hogy eladjam a hordóimat. Ha egy- kettő elmegy belőle, már szavam sem lehet. —Csak ilyen nagyokat készít? —Én csak 5—600 litereseket. Szakmán belül ez mindig is megoszlott, ki melyikre állt rá. Ugyanígy van az eladással is az ember, már ami a vásárokat illeti. — Csak nem azt akarja mondani, hogy jól megférnek egymással és soha nem lépnek a másik lábára? —Pedig azt. Kialakult a szokásrend. — Mennyit kell dolgozni szezononként ahhoz, hogy megérje? — Már karácsonykor a jövő évre készülök. Fűrészeljük, szárítjuk az anyagot. Ez a szeptember—októberi hóforduló a bevétel időszaka, tizenegyet meg készülünk rá. De mondhatom magának, az utóbbi évek nagyon gyengén alakultak. Akár hiszi, akár nem, a kilencvenkettes árak hetven százalékát tudjuk csak hozni. A vásárlók meg azt mondják, még ez is sok. Sajnos a bornak sincs ára. Minden gyenge, láthatja, ha széjjelnéz az országban. De muszáj csinálni, nincs más választás. Mire váltsak én már ötvenhárom évesen? Szükségből folytatjuk már csak, kádárok, borászok. Pedig egy ma is keringő történet szerint a hírős városi híres kádárhoz, Juhász bácsihoz ’37- ben odaállított egy ismert, híres zsidó borkereskedő és azt mondta, kéne neki 500 darab ötszáz literes tölgyfahordó, de nincs egy fillérje sem. Gond egy szál se, így a mester, egy kis előleg elég lesz, oszt viheti. És mindenki fair volt. Na próbálja meg most... * Az 1955-ös számú helyjegyet vásároljuk meg. Ember ember hátán a vásárban, de mi tagadás, a hordók környékén csak néhányan érdeklődnek. Boros János ősei valamikor Elszász-Lotha- ringiából érkeztek az Alföldre, még Baudermann-ként. Az ötvenes éveit taposó utolsó Boros fiú apja, dédapja is kádár volt, de félő, nincs tovább. Két lánya aligha készít majd dongát, abron- csozza a tölgy szeleteket. Két éve ráadásul súlyos műtéten esett át, jó darabig tíz kilót sem tudott felemelni. Furcsán fogja a früstökölnivalót, két ujja bánja, hogy kegyetlen volt a fűrész. „Harmincöt év alatt egyszer biztos, hogy elnézi az ember... csak egy pillanat műve volt...” Van időnk beszélgetni, kevés a vevő. Különben is, többnyire visszatérő vásárlói vannak. Országszerte ismert és elismert a szakmában. „Amióta önálló kisiparos vagyok, ilyet nem éltem meg, hogy csak az utolsó pillanatban vásárolnak az emberek. Szezonvégkor. Pedig rengeteg szőlő termett. Szeptember közepéig szinte egy hordóm sem kelt el. Gondolkodom, tán kiszállok én is. Jönnek a beton- és acélkádak, felborítva az évszázados hagyományokat. Ez óriási károkat okoz a magyar borászatban, mégha a németek találták is ki. Látom, mosolyog, azt hiszi, túlságosan hazabeszélek. Kétségtelenül nagyon drága a tölgy, de a bor ízét a műanyag nem adja meg.” Azért nem biztos, hogy annyira járja az a Gál-mondta nagy békesség. Igencsak lesik egymást a mesterek, röpködnek a finom megjegyzések. Nem sokáig. Tizenegy után Gál mester hitványnak minősíti a mai vásárt és csomagolni kezd. „Csak leszedtük, meg visszaraktuk a hordókat.” A többiek sem lelkendeznek. Pakolunk mi is haza. Még egykét hét vége, amikor kezdődhet minden élőiről, aztán irány az erdő. A faválogatás már a jövő szezont sejteti. * Békés megyében ebben a tanévben nem oktatnak kádárszakmára egyetlen tanulót sem. Sem tizenévest, sem felnőttet. Nem rendkívüli dologról van szó, mert Szűcs László szerint nyolc-tíz szeptemberrel ezelőtt is hasonló volt a helyzet. A Békés Megyei Kézműves Kamara oktatási vezetője még hozzáfűzi: „Összesen öt mester dolgozik a megyében; egy Csabán, egy Gyulán, a többi három másutt. Hogy miért idegenkednek a fiatalok a kádár- ságtól? Nagyfokú precizitást kíván, apró pepecsmunkát, ami — tisztelet a kivételnek — nem ízlik a mai fiataloknak. No, persze azt se feledjük, a miénk nem bortermő vidék, kevesebb hordóra van szükség. Ha egyáltalán akad, aki vesz, lehet, hogy már a fém mellett szavaz.” Fábián István
