Békés Megyei Hírlap, 1996. október (51. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-22-23 / 247. szám

»BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP­1956-1996 1996. október 22-23., kedd-szerda Lőcsei Pál: Mit köszönhet az ország és a világ ötvenhatnak? □ egújabb kori történelme folyamán a magyar nép két ízben vívta ki a civili­zált világ csodálatát. Először a múlt század reformkorának egyedülálló szellemi érték- teremtésével és Í848—49 nemzeti sza­badságharcával. Másodszor búcsúzni készülő horror-századunk közepén, 1956- ban — az ország függetlenségéért és de­mokratikus szabadságjogaiért vívott forra­dalmával. Fölöttébb kényes, talán meg sem engedhető Széchenyi és Kossuth, Deák és Eötvös, Petőfi és Arany, Vörösmarty és Madách nemzet- és emberjobbító gondola­taihoz és tetteihez a XX. századi magyar­ság akár legnagyobb történelmi teljesítmé­nyét is hozzámémi. Mégsem mellőzhető egynémely párhuzam megvonása 1848— 49 és 1956 között. Mindkét népmozgalom számára bizonyos nemzeti és társadalmi szabadságértékek, szellemi és erkölcsi lét­feltételek megszerzése volt a tét. Mindkét alkalommal támadó külhatalmi túlerő ke­rekedett felül, amely nem érte be katonai győzelemmel: rettenetes bosszúhadjárat­tal is sújtotta az elnyomói ellen felkelt magyarságot. Kétségtelen hasonlóságot mutatnak a két szabadságharc távolabbi következményei is: az önkény enyhülése és a megélhetési viszonyok javulása a XIX. és a XX. század hatvanas éveitől gyorsan iparosodó és civilizálódó ország­ban. És honi történetünkön túl, felismer­hető bizonyos párhuzamosság a fokozatos és megállíthatatlan hanyatlásban is, mellyel a történelem a forradalmainkat el­taposó birodalmakat: Ausztriát, majd a Szovjetuniót megbüntette. Vagyis: amint a negyvennyolcas nem­zedék, akként az ötvenhatos is megbizo­nyosodhatott róla, hogy a történelemben nem mennek veszendőbe azok az eszmei, erkölcsi, szervezési energiák, melyeket he­lyes és időszerű célok, emberhez méltó igaz ügyek szolgálatában mozgósítanak. 1956-ban népünk egyenlőtlen küzdelem és tetemes véráldozat vállalása árán hiteles legitimációját, vitathatatlan jogforrásátte- remtette meg nemzeti önállóságának és demokratikus államberendezkedésének. És ha hosszú évtizedekbe telt is, a világ és hazánk történelme mégiscsak megérlelte a lehetőségét, hogy e jogforrástjogalkotásra és jogérvényesítésre váltsuk: 1989—90- ben hozzákezdhettünk demokratikus in­tézményeink felállításához, gazdaságunk és társadalmunk szabad vállalkozáson, többféle tulajdonformán és piaci verse­nyen alapuló átalakításához. Való igaz: a hetedik éve tartó átalakulás kedvező következményei elmaradtak vá­rakozásainktól. Ellentmondásai, elkerül­hető és elkerülhetetlen negatívumai nö­vekvő súllyal nehezednek reánk. A letűnt rendszer örökül hagyott külföldi állam- adóssága — mivel visszafizetési kedvez­mény elérésére még komoly kísérlet sem történt — a jövő nemzedékek egész sorá­nak életét beárnyékolhatja. Kitágult sza­badságunk jó ízeibe a rendszerváltozás veszteseinek: a hajléktalanok, munkanél­küliek, létminimum körül tengődök széles tömegeinek keserűsége vegyül. Többsé­gük osztályos társa, leszármazottja azok­nak a nincstelen, kisemmizett munkásréte­geknek, amelyek 1956-ban a legtöbb fegy­veres harcost, a megtorlás éveiben a leg­több mártírt adták a nemzetnek. Fájdalmas és elfogadhatatlan ez nemcsak a közvetle­nül érintettek, de a társadalom gondjaiban osztozó, azért felelősséget érző vala­mennyi honfitársunk számára. Mindez azonban mit sem változtatott 1956 korszaknyitó jelentőségén. A „kor­szaknyitó” jelző mögött senki se keressen nagyralátást, nemzeti önhittséget. Száza­dunk második felének hazai és nemzetközi fejleményei nem hagynak kétséget afelől, hogy a magyar forradalomnak hosszú távra érvényes, maradandó hatása volt orszá­gunk, s azon túl Közép- és Kelet-Európa, a Szovjetunió, sőt bizonyos értelemben még Nyugat-Európa történetére is. Országunk történetében legelőször a forradalom sötét reakciójával kellet szem­besülnünk, amely kegyetlen terrorhadjárat képében tört a társadalomra. A szovjet fegyverekkel uralomra juttatott csatlós kormány, néptől való rettegését több mint fél évtizeden át akasztófák, börtönök, in- temálótáborok „működtetésével” igyeke­zett kompenzálni. Rettegésétől és bűntuda­tától sohasem szabadulhatott meg, de az abból kiáradó hisztérikus félelemkeltés idővel a békéltetés hangjává artikulálódott, abban a mértékben, ahogy szilárdultnak érezte saját uralmát. Ilyenformán 1956 egynémely intelme ) és tanulsága a szelídülő diktatúra kor­mányzati ténykedésének több területére is beszűrődött. Például a hatvanas évek vé­gén elindított „mechanizmus-reformba”, amely a gazdasági parancsuralom enyhülé­séhez, az iparban és mezőgazdaságban dolgozók keresetnövekedéséhez és sze­rény mértékű gyarapodásához vezetett. Öt­venhat láthatatlanul munkált a külföldi uta­zás korlátainak ha nem is teljes, de nagy­mérvű lebontásában, mely utat nyitott a személyes találkozás számára az itthoniak és a szomszédos országok, továbbá a nyu­gati emigráció magyarjai között. Ötvenhat mementója talán az ideológia tantételeinél is erősebben késztette a pártállamot, hogy függetlenül a nemzetgazdaság s benne az egyén teljesítményétől, még az ország kül­földi eladósodása árán is munkahelyet biz­tosítson minden keresőképes felnőtt, s szé­les körű oktatási, egészségügyi és szociális . szolgáltatást az egész társadalom számára. Egy szó, mint száz: forradalmunk nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy felver­gődjünk „a szovjet láger legvidámabb ba­rakkjának” rangjára. Jelentős és maradandó politikai kisugár­zása volt forradalmunknak a határainkon túl is. Tények és tapasztalatok tömege áramlott tőlünk a többi közép- és kelet­európai országba — két fontosfelismerést sugallva azok népének és kiutat kereső vezetőinek. Az egyik arra figyelmeztetett, hogy a Sztálin utáni szovjet vezetőség is kész a rémuralom sztálini eszközeinek al­kalmazására, ha nemzeti és társadalmi sza­badságot követelő népmozgalommal ke­rül szembe. A másik felismerés biztatást tartalmazott: íme, a napokon át győztes magyar forradalom megmutatta, hogy a szovjet mintára létesült totális párthatalom korántsem olyan szilárd és sebezhetetlen, mint amilyennek hirdette magát. Az 1968- as prágai tavasz cseh és szlovák, majd az 1980—81 -es Szolidaritás lengyel politikai vezérkara nem utolsó sorban a fenti felis­merések alapján alakította ki ellenzéki te­vékenységének stratégiai célját s hozzáva­ló taktikai eszköztárát. És a magyarországi tapasztalatok felhasználásával vált képes­sé a csehszlovákiai reformmozgalom mintegy félévi, illetve a lengyel független szakszervezet csaknem másfél évi életben tartására. Az a negyed század (1956— 1981), amely magában foglalta a magyar, cseh és szlovák, valamint a lengyel nép szabadságmozgalmait, a nyílt és burkolt külhatalmi erőszak időlegesen felülkere- kedése ellenére Moszkva politikai és er­kölcsi vereségeinek korszaka lett, mely előkészítette a szovjet birodalom felbom­lását és a kommunista hatalmi monopóli­um bukását egész Közép- és Kelet-Euró- pában. A magyar forradalom politikai és morá­lis ihlető ereje nem torpant meg az úgyne­vezett népi demokratikus övezet keleti és nyugati határainál. A világméretű hírköz­lés és a hazarendelt „megbízhatatlan” szovjet katonák beszámolói révén eljutott a Szovjetunió nagyvárosainak és elnyo­mott nemzeteinek értelmiségéhez. És im­pulzust adott a rendszerbírálat, az ellen­zéki gondolkodás írásos megjelenítésé­hez: a cári elnyomatás idején meghono­sított szamizdat-irodalom felújításához és széles körű terjedéséhez. A nyugati világnak küldött üzenetével pedig több évtizedes, makacs tévképzetet segített eloszlatni. Az értelmiségi elit és a munkás­ság radikális baloldali részének azt a ve­szedelmes illúzióját, hogy „a szovjet szo­cializmus és proletárdemokrácia” fejlő­dési alternatíva lehet a kapitalista, polgári demokratikus rendszerben élő népek szá­mára. lurópa megváltozott politikai színké- ipének ismeretében nyugodtan állít­hatjuk: ami negyven évvel ezelőtt bámu­latba ejtette a világot, az hazánk és a világ történetében előremutató volt. S akik ezt a bámulatot a forradalomban véghezvitt bá­tor tetteikkel, majd az eltiportatás éveiben becsületes helytállásukkal kiérdemelték, azok a magyarságnak és az emberiségnek egyaránt szolgálatot tettek. Tisztul a mártír miniszterelnök portréja Rainer M. János történésszel, az 1956-os Intézet munkatársával arról beszélgettünk, hogy az új ismeretek fényében hogyan ítélhető meg Nagy Imre szerepe az 56-os forradalomban. — Ma már nyilvánvaló, hogy Nagy Imre korántsem volt naiv po­litikus, aki mások unszolására dön­tött. A feljegyzések tanúsága szerint például ő már október 25-én, ami­kor megérkezett a Nyikolaj Szuszlov vezette szovjet tárgyaló delegáció Magyarországra, azon az állásponton volt, ami 28-án kor­mánynyilatkozatként meg is jelent, hogy tudniillik Magyarországon fegyveres felkelés zajlik, amelyet meg kell szüntetni. — Nagy Imre erre két megol­dást látott: vagy a párt áll — a miniszterelnök szerint demokra­tikus — felkelés élére vagy azt fegyveresen leverik, de akkor Magyarországon megszűnik a kommunizmus. —Taktikus politikus is volt, hiszen a pillanatnyi néphangula­tot jól használta az alku-tárgyalá- sok befolyásolására. Jó példa erre október 25-ei rádióbeszéde, amelyben megemlítette, hogy a magyar kormány tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásá­ról. Ennek közlését a szovjet tár­gyaló fél már korábban a leghatá­rozottabban ellenezte. Nagy Imre azonban ä szovjetekkel való tár­gyalást követően egyenként, kü- lön-külön beszélt kormánya tag­jaival, s meggyőzte őket arról, hogy igenis szólni kell a csapatki­vonásról, mert az embereket meg kell nyugtatni. — Sokan Nagy Imrét tették Taktikus politikus is volt felelőssé a tragikus végkifejlet­ért. Igaz ez ? — Annak idején voltak olyan hiedelmek, hogy — legalább közvetve — felelős volt a felke­lők tűz alá vételéért. Ez természe­tesen nem igaz. Legfeljebb az vethető föl, hogy az akkori hely­zetben elvállalta a miniszterel­nökséget. De véleményem sze­rint nem ez volt a hiba, hanem az, hogy feltétel nélkül vállalta. így ugyanis egy vele szembenálló politikai vezetéssel kellett meg­valósítania mindazt, amit akart. Hogy ez lényegében sikerült, az éppen kivételes politikusi adott­ságait bizonyítja. — Sokan úgy vélik, hogy hősként érkezett és állt az esemé­nyek élére... — Ez így nem pontos. Nagy Imre — s ezt sok minden tanúsítja —nem a forradalom előtt vagy alatt lett hős. Valójában azzal vált igazi hőssé, hogy tudatosan vállalta elve­inek, tetteinek minden következ­ményét. Szalóky Eszter Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves a sír Nincs sehol a gyilkosok a sír a test Nincs sehol se ITT a test a csont se OTT a csont Nincs sehol a gyilkosok (p. s.) egyszer majd el kell temetNI és nekünk nem szabad feledNI a gyilkosokat néven nevezNI * Nagy Gáspár versét az Új Forrás (Komárom megyei folyóirat) 1984. évi 5. száma közölte és nagy vihart kavart. Első' alkalommal jelent meg — nem szamizdatként — ’56-ról, illetve Nagy Imréről (a versben visszatérő' NI az ó' monogramja) ilyen vers, amelynek közlése a főszerkesztő' állásába került, és a költó't is hosszas hallgatásra ítélték. Fegyver a patics alatt Ahogy a jegyzőkönyvvezető, Ságvári Ágnes emlékezik Az októberi forró napok a pártvezetésben Ságvári Ágnes jóvoltából nemso­kára szenzációs dokumentumok kerülnek nyilvánosságra. O volt ugyanis 1956. október 24—28. között, tehát a „forró” napokon a legfelsőbb pártvezetés tanácsko­zásainak hivatalos jegyzőkönyv- vezetője, szem- és fültanúja a forradalom kimenetele szem­pontjából meghatározóan fontos döntések születésének. — Azokban a napokban, a helyzet alakulásától függően, szinte folyamatosan napirenden volt a kormány személyi összeté­telének változtatása. Milyen ne­vek kerültek be jelöltként a különböző tárcák élére? — Sok név forgott, sok poten­ciális jelölt került szóba. A kultu­rális tárca élén például többen Lukács György filozófust látták volna szívesen. Helyetteseként felmerült Tamási Áron és Kardos László neve. Tildy Zoltáné pedig miniszterelnökként. Kardos mel­lett az szólt, hogy népi kollégista. Tildy a régi kisgazda, valamint a református hagyományokat sze­mélyesítette meg. —Mi volt az egyes kormányta­gok véleménye a forradalomról, illetve ki milyen megoldást tartott helyesnek? — Alapvetően két álláspont Fontos döntések születésének szem- és fültanúja volt ütközött. Az egyiket Donáth Fe­renc és Losonczi Géza képvisel­te. Ennek az volt a lényege, hogy Budapesten népfelkelés zajlik, amelyben széles néprétegek vesznek részt. Ennélfogva az egyedüli megoldás az lenne, ha a párt a mozgalom élére állna. Ugyanakkor tele voltak aggá­lyokkal arra vonatkozóan, hogy miként szélesedik ki a mozga­lom. — A másik álláspont szerint valamilyen módon le kell verni a felkelést. Talán a legradikálisabb ebben a kérdésben Kovács István volt, aki egyértelműen a fegyve­res „rendcsinálás” mellett vok­solt. Ezt az irányvonalat képvisel­te még Gerő Ernő, Kiss Károly és Apró Antal is. Fock Jenő, Köböl József és Gáspár Sándor képvi­selte a munkástanácsokkal, szak- szervezetekkel való együttműkö­dést. Egy harmadik csoport a népi szerveződéseket tartotta fontos­nak, s ebből a szemszögből vizs­gálta és értékelte az 56. októberi eseményeket. Kádár János akko­riban egyértelműen egyfajta nemzeti vonalat képviselt. —Ki döntötte el a szovjet tan­kok bevonulását? — Elsősorban a szovjet párt­vezetés. Ezt szeretném kihangsú­lyozni, mert az utókor szereti a felelősséget egyértelműen a ma­gyar pártvezetőkre hárítani. A va­lóság azonban ennél sokkal pró­zaibb volt: nem nagyon kérdezték meg a magyaroktól, jöjjenek, vagy sem. — Nagy Imre sorsáról ki dön­tött? — Azt hiszem, erről is elsősorban a szovjet pártvezetés. Az más kérdés, hogy míg 56-ban Kádár egyértelműen igen gyenge politikai lábakon állt, ez nem biz­tos, hogy igaz 1958-ra is. Vagyis lehet, hogy kieszközölhette volna Nagy Imre számára a kegyelmet. Ennek eldöntése azonban nem az én feladatom. Szalóky Eszter A múlt héten 1956-ban elrejtett fegyvert találtak Gyulaváriban. A fegyver megtalálója, Nagy Jó­zsef 1928-ban született Gyula­váriban. 1956-ban az ottani for­radalmi bizottmányban tevé­kenykedett. A fegyver megtalá­lását és történetét szerkesztősé­günkben mesélte el. — A napokban hagyatéki lel­tárt készítettünk a szülői házban, édesanyám halála után. A padlás takarítása közben, a padlásfeljá­ró egy helyén észrevettem, hogy más színű a vakolat. Mikor meg­bontottam, édesapám fegyverét pillantottam meg. A fegyvert apám a forradalom leverése után rejtette el. A rejtekhely titkát pe­dig haláláig megőrizte. Hogy hogyan került hozzá, azt nem tu­dom. Én az ötvenes években Bu­dapesten sofőrként dolgoztam a növényvédelmi szolgálatnál. 1956. október 28-án a cég szol­gálati gépkocsijával hazamen­tem Gyulaváriba. Ahogy haza­értem láttam, hogy nagy tömeg gyűlt össze a faluközpontban. Kérdeztem ismerőseimet, mi történt? Azt felelték, apám gyű­lést tart. Akkor már nála volt a puska. Később nekem adta, én pedig nemzetőrként — társaim­mal — esténként a falu rendjét vigyáztam. Szerencsére a fegy­vert egyszer sem kellett használ­nom. Nagy József ’56. karácsonyán visszaindult Budapestre. A zava­ros helyzet miatt úgy döntött, hogy a szolgálati gépkocsit hátra­hagyva, vonaton próbál a fővárosba utazni. Békéscsabán a vasútállomáson egy igazoltatás során felismerték. Két napig tar­tották fogva. Miután a gyulavári forradalmi bizotmány működé­séről semmit sem tudtak meg tőle, elengedték. Gyulaváriba a hátrahagyott autóért ’57 február­jában tért vissza. A fegyvert ad­digra már édesapja elrejtette. — A szolgálati kocsit a forra­dalmi bizottmány használta. Először le akarták foglalni, de azt nem engedtem. Azt mond­tam, hogy ha vezetik a szabályos menetlevelet, akkor használatra átadom. Úgy is történt. Mikor visszavittem a kocsit a munka­helyemre, ott a menetlevél alap­ján rendezték a benzinköltséget, majd elbocsátottak állásomból. A történet azonban ezzel még nem ért véget. 1958-ban polgári peres eljárást indítottak Nagy József ellen. Anyagi kártérítés­ért perelték, mert részt vett a gyulavári pártház holmijainak elégetésében. A per közel egy évig tartott, a felperes a gyulavá­ri pártszervezet volt. Az ítélet 15 ezer forintnyi anyagi kártérítés kifizetése volt. Nagy József 1956-os élményeiről, a gyulavá­ri hidat védő hősökről és a tele­pülés mártírjairól verset írt. Úgy érzi 1956 szellemiségét, a forra­dalom mártírjainak emlékét ma már méltóképpen őrzi az ország. — Mikor megtaláltam a fegy­vert, nagyon meghatódtam. Apám — hiába faggattam — soha nem volt hajlandó beszélni róla. A dol­got persze azonnal jelentettem a rendőrségnek. Kijöttek, elvitték és most szakértők vizsgálják, hogy milyen állapotban van. Azt mondták, két eset lehetséges a továbbiakban. Vagy megsemmi­sítik a puskát, vagy hatástalanít­ják. Én mindenképpen azt szeret­ném, ha hatástalanítanák. Szá­momra az a fegyver ereklye. Sze­retném a megyei múzeumnak ajándékozni, mint egy olyan tár­gyat, mely 1956 emlékét őrzi. A gyulai kapitányságon el­mondták, hogy a padlás paticsa alá rejtett fegyvert nagyon rossz állapotban találták meg. Típusa, gyári száma megállapíthatatlan. Valószínűleg hadipuska, talán a határőrségnél használhatták a háború után. A fegyver további sorsáról egyelőre nem tudtak nyilatkozni. Kovács Attila

Next

/
Oldalképek
Tartalom